Helyszín: Messegelände / Balingen / Németország
Dátum: 2008. 06. 27.
Fellépők:
QUEENSRYCHE, ICED EARTH, GREAT WHITE, WHITE LION, RAGE, ENSIFERUM, FORBIDDEN, KORPIKLAANI, AGENT STEEL, TYR, CONTRACRASH
Az idei hagyományos Bang Your Head!!! fesztivál, amelyet Balingen városka szélén, Baden-Württemberg tartományban, Németország délnyugati részén, a Fekete-erdő natúrpark közelében rendeztek meg, megünnepelte a nagy tizedik születésnapját! Mint minden évben, most is látványos programot kínált: legendás zenekarok léptek fel, és a legaktuálisabb, legforróbb újoncok is megmutatták magukat. Ez a fesztivál mindig vonzó, hiszen gyakran előfordul, hogy régi bandák találnak újra egymásra, akár több éves szünet után is, csak azért, hogy itt színpadra álljanak. Ez is bizonyítja, hogy a Bang Your Head!!! hatalmas tekintélynek és tiszteletnek örvend a zenei világban és a heavy metal iparban.
A paradicsom a földön mindazoknak, akik azért érkeztek, hogy tisztelegjenek a heavy metal előtt, már a hivatalos nyitás előtti napon, 2008. június 26-án elkezdődött a bemelegítéssel: a 15 km-re fekvő Hechingenben a Forbidden, a Firewind, a Breaker és a No Creeps lépett fel. Mi ezen a napon, de csak késő este értünk Balingenbe. Nyugodtan felállítottuk a sátrat, és a fárasztó út után végre emberi módon kialudtuk magunkat. Másnap reggel fél tízkor már a Bang Your Head!!! fesztivál színpada előtt posztoltunk. Előttem a hatalmas színpad, mögöttem egy hatalmas „bevásárlóközpont”, élén a metal bazárral, olcsó CD-kkel…
CONTRACRASH: 9.30-10.05
A fesztivál talán legvitatottabb zenekara lépett fel elsőként. Újoncok a színpadon, helyi srácok, akik az előválogatón a legtöbb szavazatot kapva jutottak be a fesztiválra. A májusban még gyötrő gondokat, amikor énekesük, Andi Rohrer hivatalosan bejelentette, hogy kilép, az utolsó pillanatban sikerült megoldani: beugrott Philo, a Band Diversion énekese. A fiúk persze nem titkolták zöldfülűségüket, az ötös pedig megmutatta, hogy szereti a divatos alternatív hangzásokat, amelyeket a amúgy könnyedebb rockos kifejezésmódjukba szőnek. A meglehetősen színtelen és statikus fellépés unalmasnak hatott, de ez az érzés megtévesztő lehet. Mégis, ennek a láthatóan ambiciózus fiatal zenekarnak ez a karrierje egyik legfontosabb eseménye. Közel hozták zenéjüket a hallgatókhoz, de kissé félénken, sőt túl szerényen tették, és amit hallottunk, annak nem sok köze volt a heavy metal hagyományaihoz, úgyhogy a koncert gyorsan átfutott az emésztőrendszerünkön.
TYR: 10.15-10.55
A viking metalosok, akik a Feröer-szigetek folklórját tuszkolják a metal riffekbe, elsőként keltették fel igazán a népet a színpad előtt. Félmeztelenül, derekukon állatbőrökkel, feröeri nyelven adták elő a számokat, és érdekes színfoltot jelentettek a délelőttben. A metalhagyomány általuk megélt, féktelen, mulatós és nagyon mozgalmas változatát határozott, magabiztos játékkal és kiváló zenekar–közönség kommunikációval támogatták meg. Az első sorokban álló sok, főleg fiatalabb rajongó azt bizonyította, hogy a zenekar nagyon népszerű. A Tyr kétségkívül különc a színpadon, és ebből a szempontból nagyon vonzó, különösen mindazoknak, akik bbekattantok mindenre, ami a klasszikus skandináv metaliskola illatát hordozza, hagyományos folk elemekkel megspékelve. Kompakt, összeszokott fellépés, nagyon egyszerű dallamos változattal, amely rögtön a bőröd alá kúszik, könnyedebb metal lendületekkel, amelyek akár szélesebb tömegek számára is befogadhatók, nem csak a metalosoknak. Érdekes új északi metal diszciplína. Nézzétek meg!
AGENT STEEL: 11.05-11.45
40 perc a floridai old school speed metal legendáknak a metal-hívők számára végtelenül kevés. „Old school is back!” – ezt erősítette meg Bruce Hall énekes pólófelirata is, aki a magas regisztereit érintetlenül megőrizte, pedig már 10 éve csatlakozott az Agent Steelhez. A zenekar nagy visszatérésekor, a kilencvenes évek végén, 2000 januárjában Ljubljanában is megtisztelő módon láthattuk őket először. Az Agent Steel fellépései mindig intenzívek és kompromisszumok nélküliek. Most is kiváló volt a sebesség és a pontosság keveréke. Bernie Versailles és Juan Garcia, a két gitáros vad szólói belesimultak a nemes riffelő száguldásba, igazi lakoma volt szemnek és fülnek, a már említett remek Bruce Hall-éneket és az óriási ritmusszekció is megtámogatta az egészet.
A zenekar meglepően nyitotta a showt az „Omega Conspiracy” (1999) című albumról származó kiváló, sötét, középtempós ‘It’s Not What You Think’ számmal, majd veszélyesen felzúgott, amikor a Bleed For The Godz mérgező napalmot zúdított a színpad elé, aztán jött a Children of the Sun, és a műsorba bekerültek a kötelező klasszikusok is: ‘Unstoppable Force’, ‘Agents Of Steel’ a kettős tercharmóniák monumentális kivitelezésével és a többrészes szólók egymás közti váltogatásával, végül a ‘Mad Locust Rising’, amellyel lezárták élesre fent, apokaliptikus fellépésüket, amelyet a magasan kidolgozott gitárfutamok égető félhangos géppuskázása öltöztetett. Kissé meglepő volt, hogy a zenekar ilyen korán került a fesztivál színpadára, hiszen legendákról és magas rangú előéletről van szó, amelyet az Agent Steel az igényesebb, hithű és eredeti speed/thrash metal tisztelői körében élvez, ahol a zaj tonnái és az őszinte agresszió a legközvetlenebbül szabadul el. Az Agent Steel (a Forbidden mellett) igazi veszélyeztetett fajnak számító attrakció volt, és a fesztivál első napjának első csúcspontja.
KORPIKLAANI: 11.55-12.40
Az erdei klán, amelyet Jonne Järvelä gitáros-énekes vezet, a mérleg nyelvét ismét a dallamos puhaság híveinek javára billentette, világosabb színezetű gitárriffekkel alátámasztva. Järvelä nyilvánvalóan fiatalon szilárd és visszavonhatatlan kapcsolatba került a Jethro Tullal. A srácok ugyanis úgy öltözködnek, mint az említett zenekar a koncertjein valamikor réges-régen, a hetvenes évek közepén. Ha ehhez hozzáteszed a hagyományos finn folklórelemek beszövését, a dolog még világosabbá válik. A szellemességnek és a szikrázó, életvidám lendülettel és színpadi bohóckodással teli fellépésnek Jonne részéről nem volt vége, aki otthon sem felejtette a kötelező szarvasagancsot, amely a mikrofonját díszítette. Az északi bohócok színpadi karizmájukkal és energiától duzzadó produkciójukkal remekül megnevettetik a közönséget. A zenekar rendkívüli népszerűségét, amely a koncerten legújabb stúdióalbumát, a „Korven Kuningas”-t mutatta be, a söröző, randalírozó Beer, Beer és Happy Little Boozer című számok igazolták, amelyek a repertoárból soha nem hiányozhatnak. A sörhimnuszok, a sörtestvérek számára, remekül felhevítették a közönséget a színpad előtt. „Még egy sört kérünk!”
FORBIDDEN: 12.50-13.35
A legendás, újra összeállt kaliforniai (USA) bay area thrash metalosok, a Forbidden, tulajdonképpen az eredeti felállásban léptek színpadra: Russ Anderson (ének), Craig Locicero (gitár), Glen Alvelais (gitár), Matt Camacho (basszus), az újdonsült taggal, Mark Hernandezzel kiegészülve, aki korábban a Heathenben, a Defiance-ben, a Re:Ignitionben, a Vio-Lence-ben, a Torque-ban, a Technocracyban és a Social Unrestben játszott. Abból, amit három nappal korábban a mariborit ŠTUK-ban láttunk, a pokol földi megszületésére lehetett számítani.
A Forbidden hosszú szünete alatt, amikor eltűntek a thrash metal színpadról, jócskán felszedtek a kilókból. Különösen Russ Anderson énekesen van túl sok kiló, így a 20 évvel ezelőtti fotókhoz képest alig ismerni rá, és mögötte tömegben egyáltalán nem maradt le a (mára tömzsi) gitáros, Glen Alvelais sem. Ettől függetlenül a kilók nem okoznak különösebb gondot a Forbiddennek, amikor kézbe kell venniük a hangszereket és színpadra kell lépniük.
A Forbidden egy szikrát sem veszített! A három nappal korábbi mariborit setlistát, amelyet a BYH!!! Warm up shown is játszottak egy nappal korábban a közeli Hechingenben, kénytelenek voltak megkurtítani. A Forbidden a repertoárból csak az első két album, a „Twisted Into Form” (1990) és a „Forbidden Evil” (1988) számait játszotta. A Locicero/Alvelais gitárpáros továbbra is jól megolajozott gépezet, amely lenyűgözően formált, többrészesre épített szólókkal árasztja el a hallgatót; ezeket végig részletgazdag kidolgozottság díszíti, és nincs bennük üres hangszórás. Mindkét gitármester kivételes érzékkel tudja, mikor kell „ráakaszkodni” a tremolóra, vagy mikor kell nyikorgó „lickkel” végigrántani a nyakon, ezzel végig felszerelték a szólók előadását, és a laza stampedo-menetelésben még nagyon spontánnak is hatottak. Russ Anderson még mindig szuperformában van, minden hangfekvésben meggyőző, így megcáfolt néhány üres pletykát, miszerint nem tud már úgy énekelni, mint régen. Russ a fellépésével alaposan felheccelte a már amúgy is felhevült fejeket a színpad előtt, pedig a német közönség a koncerteken a testmozgás tekintetében meglehetősen passzívnak és érdektelennek számít.
Egyáltalán, a zenekar turnéja igazi csemege minden thrash nosztalgiázónak. Hogy kizárólag az első két albumot játsszák, amelyekkel a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján új mérföldköveket jelöltek ki, külön élmény. A Forbidden már új lemezt ígér, ezt a koncerten nem mondták ki hangosan, de később az egyik tag elárulta a sajtósátorban. Üdv újra köztünk, fiúk! Köszönjük a fesztivál első napjának egyik legmeggyőzőbb fellépését.
Forbidden setlista:
1. March Into Fire
2. Forbidden Evil
3. Off The Edge
4. Follow Me
5. One Foot In Hell
6. Step By Step
7. Through Eyes Of Glass
8. Chalice Of Blood
ENSIFERUM: 13.50-14.45
Újabb finn hódítók, epikus, rohamozó metal változattal. A growl ének ellenére az ember mégsem nagyon mondaná rájuk, hogy death metal, tulajdonképpen valami erősen nem stimmelt. Az ötös, Markus Toivonen (gitár), Petri Lindroos (ének, gitár), Sami Hinkka (basszusgitár), Janne Parviainen (dob) és Meiju Enho billentyűs nagyvonalúan mutatta be a színpadon a „Victory Songs” című új albumot. Ahogy a zenekar szelleméhez illik, a fiúk most is mutogatták mellkasukat a szépen kiforrott sörhasukkal, derekukon pedig a finn zászló színeiben pompázó szoknyák voltak. Meiju ezt persze nem engedte meg magának, viszont Pamela Moore mellett, aki később a Queensrychel lépett fel, ő volt az egyetlen a gyengébbik nem képviselői közül, aki a fesztivál első napján színpadra lépett, ami külön megtiszteltetés. Ez a zenekar kissé túl nyugodtnak és mozdulatlannak hat. A growl ének semmi különös, ha összehasonlítod az igazi death vokálokkal, mondjuk az Obituary-éval. Ha pimasz vagyok, ha nem, a zenekar lágy, dallamos kifejezésmódját felületesen elég gyorsan összetéveszthetnénk a Children Of Bodomával, ha elvennénk tőle a billentyűs szólókat. A riffek ugyanis power metalos irányt sugároznak, a brutális ének ugyan más, de különösebb báj és nagyképűség nélkül. A zenekar színpadi magabiztosságáról szót sem érdemes ejteni. Az vitathatatlan, annak ellenére, hogy a nagy színpad a fellépésük alatt nagyrészt kihasználatlan maradt. A pagan metal, amelyet a zenekar műveli, egyébként rendkívül népszerű a németek körében, és a zenekar komoly támogatást kapott a színpad előtt.
RAGE: 15.00-15.55
Hogy valaha a Rage-t nézem majd délután háromkor, he, he, he… Nem is nagyon van már mit mondani erről a híres, legendás német (mostanra már csaknem 10 éve újra) power metal triról. A Rage a megszokott, és a színpadon a megszokott törhetetlenséggel áll, az új dobossal, Andre Hilgersszel is (a fickó a német power metal együttes, az Axxis felállásának is tagja). Milyen jó nézni, ahogy mindössze három ember hatalmas hangzást épít a színpadon, és olyan pehelykönnyedén vezeti a fellépést, hogy az egész már a tökéletességgel határos. A zenekar szokás szerint kiváló hangzást nyújtott. Peter „Peavy” Wagner most sem hazudtolta meg magát jellegzetes, vágott, alacsonyabbra hangolt, de átütő énekével. Victor Smolski Peavytől távol, a színpad jobb oldalán tombolt, és az extrém gyors, ördögien kidolgozott szólókon szórakozott, amelyek az ő jellegzetes egyedi védjegyei, Hilgers pedig teljesen méltóképpen töltötte ki azokat a lyukakat, amelyeket Mike Terrana a távozásával hagyott a zenekarban. Terrana távozásával a Rage elveszített egy kis vonzerőt, de az anyaguk élőben egy szemernyit sem veszített a nemes Rage metalból.
Az egyetlen dolog, ami kissé zavar, hogy a zenekar rendkívül nem szeret meglepni a setlistával. A Rage a tavaszi „Carved In Stone” turnéjának lerövidített setlistáját játszotta. Ebben a setlistában megtartották az „End Of All Days” (1996) albumról a Under Control nevű csemegét is, egyébként pedig olyan setlistát kaptunk, amelyben az új „Carved In Stone” album dalai majdnem a felét teszik ki.
A Rage csúcsszintű kivitelezésben adta elő az anyagát, a végén pedig egy összefűzéssel felheccelte a közönséget, amelyet az új Long Hard Road számmal kezdtek és zártak, közé pedig beleszőtték a vasrepertoár alapmotívumait, amelyek közé a Higher Than The Sky és a Don’t Fear The Winter számokat sorolhatjuk. A trió remek hangulatban volt, kiváló fellépést adott, és így boldoggá tette a színpad előtt állók nagy többségét, akik a délutáni forróság ellenére vidáman ujjongtak és bangeltek a zenekarral a színpad előtt.
Rage setlista:
1.Carved In Stone
2.Drop Dead!
3.Under Control
4.Soundchaser
5. Refuge
6. No Regrets
7. Lost In The Void
8.Down
9. Long Hard Road (incl. Higher Than The Sky & Don’t Fear The Winter)
WHITE LION: 16.10-17.10
És végül valami a glam hard rock rajongóinak! Itt vannak az újra működő White Lion! Mike Tramp, az ausztrál útlevéllel rendelkező dán, a zenekar egyetlen még eredeti tagja, két éve még új zenekarként, Tramp’s White Lion néven mutatkozott be, de láthatóan hamarosan megszerzett minden szerzői jogot ahhoz, hogy a White Lion nevet a volt gitáros, Vitto Bratta nélkül is használhassa a felállásban, aki a zenekar egyik alapítótagja volt. A White Lion aranykorából már csak Mike Tramp énekes maradt meg az eredeti felállásból. Egyébként erősen meglátszik a hangzáson, az energián, magán a zenekar esszenciáján, hogy nincs benne Vitto Bratta, aki a nyolcvanas évek végi kiváló hard rock gitárosok aranygenerációjának igazi gyöngyszeme, és a White Lion alapítótagja. Elsősorban tapping szólóiról volt ismert, amelyek nagyon dallamosak voltak és gyorsan fülbemászóak.
A White Lion a „Pride” albumról a Hungry odacsapós riffjeivel nyitott, és ezt a vonalat tartotta a Little Fighterrel is, amikor tovább fokozta a hangulatot. Mike végig nagyon laza volt, és a tetoválásaival meg a fejére kötött kendőjével olyan volt, mint egy virgonc kis kanári. Nagyon bejött a színpadi jelenléte, mert a pasas hihetetlenül karizmatikus, kíváncsi és szeretetre méltóan szemtelen. Azonnal megszerette a közönség, amikor megpróbált németül szólni az emberekhez, és persze szóba hozta a 2008-as labdarúgó-Európa-bajnokságot is, hiszen a németek másnap Spanyolországgal játszották a döntőt, neki pedig sok szerencsét kívánt hozzá. A White Lion fellépése természetesen a klasszikusok jegyében telt: az első albumról az El Salvadorral és az All the Fallen Menszel folytatták, majd a MTV-slágerré vált Wait!-tel felrázták a színpad előtti teret. A White Lion idén tavasszal új albumot is kiadott „Return of the Pride” (2008) címmel, és erről a remek új balladát, a Dreamet is előadták. Ez a dallamosságával is bizonyítja, hogy Mike Tramp még mindig tökéletes érzékkel ír a legnehezebb dalokat, már ha balladáknak lehet így nevezni őket (már amennyire a hard rock műfaján belül maradunk).
A White Lion kiváló, egyórás műsorát a záró részben az aranykor slágereivel, a Lady of the Valleyvel, a Broken Heartttal és a Tell Me-vel csúcsra járatta, a közös időtöltést pedig az utolsó albumról a lendületes, elnyújtott Sangre de Cristóval zárta.
Mike ugyan már nem üvölt úgy, mint az aranykorban, de még mindig remek frontember, jó érzékkel teremt kapcsolatot a közönséggel, vezéregyéniség és karizmatikus, így pillanatok alatt bevonja a tömeget a White Lion-dalok verséinek éneklésébe. És még egy megjegyzés mellékesen: a billentyűs Henning Wanner, aki egyébként a német melodikus hard rock zenekar, a Jaded Heart tagja, úgy tűnik, a White Lion állandó felállásának részévé vált. „Keep the White Lion roaring!”
White Lion setlista:
1. Hungry
2. Little Fighter
3. El Salvador
4. All the Fallen Men
5. Wait
6. Dream
7. Tell Me
8. Lady of the Valley
9. Broken Heart
10. Sangre de Cristo
GREAT WHITE: 17.25-18.25
A fehér oroszlán nyomában megérkezett a nagy fehér cápa is, és a Call It Rock’N’Roll klasszikussal minden kerítés nélkül támadásba lendült. Újabb nagy visszatérőről van szó: az amerikai rockveterán Great White-ról. Nyolc év telt el azóta, hogy utoljára Európában játszottak, és most a Jack Russell (ének), Mark Kendall (gitár), Michael Lardie (billentyű, gitár), Sean McNabb (basszusgitár) és Audie Desbrow (dob) felállásban újjászületve ismét nyeregben vannak. Tavaly ősszel új albumot adtak ki „Back to the Rhythm” (2007) címmel. Nehéz volt elhinni, hogy ez még valaha megtörténhet azután a felfoghatatlan katasztrófa után, amely 2003. február 20-án az Egyesült Államokban (Rhode Island) történt: a koncertjük közben tűz csapott fel a teremben, és a lángokban 100 ember vesztette életét, köztük a Great White gitárosa, Ty Longley is.
Mindenki szeme az énekes Jack Russellen volt, aki az egy órában, ami a zenekar fellépésére jutott, alaposan kiizzadta magát. Russell hihetetlenül fürge pasas, szó szerint úgy pattogott a színpadon ide-oda, mint egy flippergolyó. A többiek korántsem pazarolták annyi energiát a fellépés alatt, ami elég meglepő volt a zenekar hírhedt glam-habitusához képest. Glam már nincs. Russellt leszámítva a srácok a színpadon teljesen „normálisak”, nem igyekeznek feltűnősködni. A felállás remek műsort nyomott le, amely klasszikusokból és az új albumról állt. A Great White megmutatta, hogy új alkotóerőre és lendületre talált, és újjászületett. A kiváló fellépés és az énekes Jack remek kapcsolata a közönséggel mindenkit megörvendeztetett, aki azt hitte, hogy a Great White a szerencsétlen 2003-as február után végleg le van írva. A Great White a következő dalokat játszotta: Call It Rock’N’Roll, Face the Day, Back to the Rythm, On Your Knees, Save Your Love, Rolling Stoned, Rock Me, Can’t Shake It, a koncertet pedig az Once Bitten, Twice Shy zárta.
ICED EARTH: 18.40-19.40
Az Iced Earth ismét átalakult. Visszatért Matt Barlow. Jól olvasod. Úgy tűnik, rájött, hogy az Egyesült Államoknak nincs szüksége az állami tisztviselői szolgálataira. Így esett, hogy a szegény Tim „Ripper” Owenst 2007 karácsonyának éjszakáján Jon Schaffer kirúgta. Mivel az Iced Earth-nél állandóak a tagcserék, Schaffer és Barlow mellett említsük meg mellékesen a többi hármat is, akik segítenek átvészelni a zenekarnak a 2008-as nyár koncertjeit: Brent Smedley (dob), Troy Seele (gitár) és a zenekar vadonatúj tagja, Freddie Vidales (basszusgitár).
A zenekar vezére, Jon Schaffer alaposan kamatoztatta a nagy visszatérést Barlow-val az énekmikrofonnál. A setlistát gyökeresen átalakította, és beletett olyan dalokat, amelyek az egyik legjobb „live” metal albumot, az „Alive In Athens” (1999) című lemezt jellemzik. A Bang Your Head fesztiválon a zenekar megrövidítette a setlistát, amelyet 2008 májusa óta játszik a fellépésein, és ugyanezt a setlistát élvezhetik majd a Tolminban rendezett Metal Camp fesztivál látogatói is, 2008. július 5-én.
Barlownak már nincs meg az a hosszú haja, amellyel még 2002-ben pompázott a színpadon, amikor a zenekarral a „Horror Show” turnén lépett fel, Schaffer pedig a Barlow nélküli időkben szemmel láthatóan megőszült, és az évek során szedett magára néhány derekas kilót. Ettől függetlenül Barlow újra életre keltette azt az egyedülálló varázst, amely élőben az Iced Earth-nél csak vele az mikrofonnál születhet meg és bontakozhat ki. A pasas érintetlenül megőrizte a kiváló énekhangját. A megszokott éneklését extrém „sikolyokkal” töltötte fel, amelyek robbanékonyságukkal néhányszor elvették az ember lélegzetét. A felállás kiválóan összeszokottnak mutatkozott, az anyagot magabiztosan hozta. Troy Steele szólóinak technikai bravúrja nem ugyanazon a nyomvonalon haladt, mint Larry Tarnowskié, akit ezúttal nagyon hiányoltam a felállásból.
Ami az új Ten Thousand Strong és főleg a „Glorious Burden” (2003) lemezen szereplő Declaration Day előadását illeti, el kell ismerni, hogy Tim Ripper Owens olyan erős bélyeget nyomott ezekre a dalokra, hogy Barlow ezt a bélyeget a színpadon nem tudta elérni, sőt túlszárnyalni sem. Zavaró volt az is, hogy Barlow láthatóan még Ripper énekét is utánozni próbálja, amit a hosszú „sikolyok” is megerősítettek, amelyek Barlow-nál nem igazán gyakoriak. A Declaration Dayben egyáltalán kicsit túlzásba vitte a sikoltozást, ami a refrénben már tolakodónak és idegesítőnek hatott.
Ezt a megjegyzést és a szólókra vonatkozót leszámítva nincs mit felróni a koncertnek. A hangzás remek volt, az előadás kiváló. A színpadi összeszokottság és az energia teljesen jellemző az Iced Earth-re, és nehéz elkapni. Az Iced Earth még egyszer feltámad Barlow-val. Már az új albumon is dolgoznak, amelyből majd kiderül, hogy valójában mi a nyereség és mi a veszteség az Iced Earth számára.
Iced Earth setlista:
1. Dark Saga
2. Vengeance Is Mine
3. Burning Times
4. Declaration Day
5. Pure Evil
6. Ten Thousand Strong
7. Dracula
8. Coming Course
9. Melancholy
10. My Own Saviour
11. Iced Earth
QUEENSRYCHE: 20.10-23.15
A fő ok, amiért Németországba utaztam, a legendás seattle-i art metal zenekar, a Queensryche koncertjének meghirdetése volt, amely összesen bő három és negyed órán át tartott volna. Legutóbb a színpadon mindkét „Operation: Mindcrime” albumot előadták, vagyis az elsőt és a másodikat is, és ezt az az ember, akinek sokat jelent ez a zenekar, nehezen bocsátotta volna meg magának, ha kihagyja ezt a látványosságot. A zenekar még nappali fényben kezdte a fellépést. A színpadi díszletek egy sötét utcát jelenítettek meg, ahol az „Operation: Mindcrime” koncepció feltámasztása zajlik majd. Pontban az időpontban elkezdődött. Ugye emlékszel, hogyan megy az „Operation: Mindcrime” (1988)? Elmegyógyintézet… egy adag nyugtató, és már a kilátástalanság szélén bóklászunk az utcán, aztán a titokzatos „megmentő”, Dr. X munkát ajánl nekünk… először természetesen mind a négy hangszeres vonult a színpadra, Wilton az Anarchy-X nyitó szólójával. Bár Mike Stone gázmaszkkal az arcán magára vonta a figyelmet, a szemek Michael Wiltonra szegeződtek. A németek éheztek a Queensryche zenéjére, hihetetlen eufória uralkodott a levegőben. És ekkor megjelent Geoff Tate a ráerősített vezeték nélküli mikrofonnal, amely szabad mozgást tett lehetővé neki a színpadi játék közben. Igazi dráma volt kilátásban. Ő pedig kezdésnek, szokás szerint, gyorsan átfordított néhány Bush-ellenes transzparenst, és belekezdett az éneklésbe.
Hogy ne nyújtsam el, csak a koncert előadását elemzem, és nem sétálunk végig külön jelenetről jelenetre. Tate hangja többnyire még mindig nagyon szépen megőrzött. Néhányszor megcsavarodott a legmagasabb regiszterekben, ahol időnként fél hangnyit hiányzott a levegő, de az egész teljesen elfogadhatónak, zavartalannak és fájdalommentesnek hatott. Tate még mindig fantasztikus. Kiváló színpadi szereplő, aki átélten végezte a dolgát. A hangzás éles és tiszta volt, különösen a gitárok tekintetében, Rockenfield egymással láncokkal összekötött dobjai pedig azt a fenséges, mély visszhangot adták a csattogás közben, amely magát az „Operation: Mindcrime” album hangzását idézte meg elevenen. A hang pontosan be volt állítva. A koncert alatt a többi effekt használatakor sem voltak hibák, amelyek rontották volna a hangképet. A Suite Sister Mary az első rész határozott csúcspontja volt, ami a színpadi előadást és a drámaszínházat illeti. A beszélgetés Pamela Moore énekesnő és Geoff Tate között olyan kifejező volt, és az egész fellépés alatt hihetetlenül valóságosnak hatott. Bizonyos betétek, amikor Sister Mary golyót küld a fejébe, vagy amikor Nikkyt az Eyes Of A Stranger előtt kényszerzubbonyba öltöztetik és kocsin tolják le a színpadról, szó szerint megrázták az embert. Külön csemege volt az Electric Requiem című instrumentális előadása, amelyet a stúdióeredetihez képest legalább öt percre nyújtottak, erős ritmusra építettek, és billentyűkkel támogattak meg.
A közönség együtt dolgozott a zenekarral, és intenzíven bele is élte magát, különösen a Suite Sister Mary, a The Needle Lies, a Breaking The Silence, az I Don’t Believe In Love, és persze az Eyes Of A Stranger közben, amely az első rész záró klasszikusa, és amely valójában éppen a záró résszel teszi az „Operation: Mindcrime” albumot olyan fenségessé, hatalmassá és egy lépéssel a rock- és metalalbumok túlnyomó többsége fölé emelkedővé. A koncert első részének varázsát 15 perces szünet követte, amelyet a srácok derekasan megérdemeltek.
Komolyan szürkülni kezdett, amikor a színpadi színház folytatódott az „Operation: Mindcrime” saga második részével. Ez sem maradt el semmiben az első résztől. Tate ebben egy izgalmas pillanatot is megengedett magának, amikor egy bőrönd dollárbankjegyet szórt az emberek közé. Egy-két pillanatra a zenekar többi tagját egészen elfelejtettem az előadás közben, mert minden Geoff, Pamela Moore, Dr. X… egyszóval a színpadi játék körül forgott. A második rész is kiváló hangzást hozott, hatalmasat és valóságosat. Ebben jóval több fontos feladatot látott el a remek gitáros, Mike Stone is. A Queensryche-gépezet a második részben sem akadt meg egy pillanatra sem. Az All The Promises végén fenséges lezárás következett, hasonlóan az első részhez, amikor Wilton és Stone teljesen a meghosszabbított színpad széléig, az emberek közé sétált, és masszív riffekkel zárta a „kettest”.
A zenekar visszatér a színpadra, és egy új motívummal nyitja a ráadást, amelyet egy csipetnyi kiszámíthatatlansággal mesterien olvaszt át a Walk In The Shadowsba, a Queensrÿche „Rage For Order” (1986) albumáról ismert klasszikusába. A libabőr persze nem maradt el, a nép pedig különösen a színpad előtt lángolt fel, amikor a srácok belekezdtek a Jet City Womanbe („Empire”, 1990), amely az érzelmi töltetét tekintve kifejezetten intenzív volt. Nyugtunk aztán a folytatásban sem volt, hiszen a Queensryche egyenesen az „Empire” albumának címadó dalával folytatta, a tombolás, hogy ne mondjam, ünneplés a színpad előtt pedig tovább tartott, Tate pedig láthatóan megrendült. A Queensryche így még egy második ráadásra is visszatért, a dalt pedig a fesztivál szervezőjének ajánlotta. Az ember valami Queen Of The Ryche-ot várna, de ez nem következett be. Tate a rockzene talán egyik legszebb balladáját konferálta fel, a Silent Lucidityt. Ezúttal zenekari hangszerelés nélkül, de a srácok rutinosan, rrutinból töltötték be a teret pusztán a gitárokkal, rengeteget hozzátett ugyanakkor a közönség is, amely egy pillanatra eggyé olvadt a zenekarral.
A koncert több mint három óráig tartott, jóllakhattunk a legendás zenekar hangzásából, amely mindig a tökéletességével gyújtott, és amely a rajongók kitartó nyaggatására végül úgy döntött, hogy az „Operation: Mindcrime” albumot teljes egészében eljátssza. Ez egyike volt a Queensryche utolsó, ha nem az utolsó „Operation: Mindcrime”-műsorának, amelyhez a második részt is hozzáadták, még ha ez valószínűleg nem is lódítja meg túlságosan a második rész eladásait európai földön; magának a zenekarnak viszont igazi felfrissülést jelent, hiszen az talán már kissé unja, hogy évek óta egymás után játssza élőben az „Operation:Mindcrime” (első rész) albumot. Kenyér a Queensryche asztaláról biztosan nem fog hiányozni. Ki tudja? Talán legközelebb a teljes „Rage For Order” vagy az „Empire” albumot hozzák majd élőben.
A fesztivál első napja könnyedén kiérdemelte az „Operation: Balingen” hízelgő címet. Ez sokak álmát váltotta valóra, bár a Queensryche 2006-ban már előadta Balingenben a teljes „Operation: Mindcrime” albumot élőben, és Németországban valószínűleg már nem maradt sok olyan Queensryche-rajongó, aki ne látta volna élőben ezt az estét. Az viszont feltűnt, hogy a Queensryche megöregedett. A színpad előtt sokan álltak, akiket 30 és 45 év közöttire becsültek.
A Queensryche mellett más zenekarok is kiváló élményt nyújtottak, az első nap házigazdája mellett nagyot gyújtott a Forbidden, a Rage, az Iced Earth és az Agent Steel. Minden percre pontosan zajlott, a technikusok olykor olyan gyorsan beállították a hangzást a zenekaroknak, hogy percekkel előbbre jártak, így a fellépések közti szünetek még meg is nyúltak. A végén átmentünk a party sátorba is. Lestünk a ringben a sztriptíztáncosnőkre, akik az AC/DC-klasszikusok forró ütemeire tekeregtek, sőt még az Iced Earth és a Saxon dalaira is, a Manowarról nem is beszélve. A sör megint patakokban folyt, újabb hosszú éjszaka következett, végletekig metalosan megsózva, egy olyan éjszaka, amely sosem ér véget…
A Queensryche setlistje:
1. I Remember Now
2. Anarchy-X
3. Revolution Calling
4. Operation: Mindcrime
5. Speak
6. Spreading The Disease
7. The Mission
8. Suite Sister Mary
9. The Needle Lies
10. Electric Requiem
11. Breaking The Silence
12. I Don’t Believe In Love
13. Waiting For 22
14. My Empty Room
15. Eyes Of A Stranger
—15 perc szünet—
16. Freiheit Ouverture
17. Convict
18. I’m American
19. One Foot In Hell
20. Hostage
21. Hands
22. Speed Of Light
23. Signs Say Go
24. Rearrange You
25. The Chase
26. Murderer
27. Circles
28. If I Could Change It All
29. An Intentional Confrontation
30. Junkie’s Blues
31. Fear City Slide
32. All The Promises
—ráadás—
33. Walk In The Shadows
34. Jet City Woman
35. Empire
36. Silent Lucidity
fotók: Aleš Podbrežnik
szöveg: Aleš Podbrežnik
a White Lionról szóló szöveg: Aleš Podbrežnik & Jani Mihevc Cah
a White Lion és a Great White setlistjei: Jani Mihevc Cah
