Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés dátuma: 1971. 07. 21.
Producer: Rodger Bain
Az album hossza: 34.29 perc
Műfaj: Heavy Metal
Értékelés: 9.5 / 10
A heavy metal legendás úttörői, főleg a „doom & gloom” hangulatú változatának atyái harmadik stúdióalbumukon, a „Master of Reality”-n a sötét hangszínek még további árnyalatainak felfedezésébe és az okkult szövegvilág elmélyítésébe fogtak. Ezek miatt kötötte őket akkoriban számos médium a sátánizmushoz, amit a zenekar tagjai mindig is határozottan tagadtak. Az album felvétele előtt a gitárvirtuóz Tony Iommi, aki évekkel korábban a gyárban dolgozva megsérítette az ujjait, a könnyebb játék kedvéért úgy döntött, hogy egy fokkal lejjebb hangolja a gitárját, ami döntően hozzájárult ahhoz, hogy a „Master of Reality” hangzása sötétebb lett, mint két elődjéé.
A mind nagyobb teret nyerő bódítószerek, akár tetszik, akár nem, fontos szerepet játszottak a „Master of Reality” születésének alkotói folyamatában. Az album kétértelmű, apokaliptikus-pszichedelikus címe és a stilizált betűkkel díszített komor borítója tökéletes összhangban áll ennek a sok szempontból úttörő heavy rock teljesítménynek a fatalista, sötét hangulatával. A zenekar tagjai ebben az időszakban annyira „betépve” voltak, hogy a nyitó klasszikust, a „Sweet Leaf”-et, amely a „Children of the Grave” mellett a legismertebb Sabbath-sztenderd a „Master of Reality”-n, a marihuánának ajánlották. Pályafutásuknak ebben a szakaszában még nem fedezték fel a kemény drogokat, élükön a kokainnal, a hírnév sem nehezedett még rájuk teljes súlyával, így az új ötletek könnyedén záporoztak egymás után. A hangkeverésnél szándékosan meghagyták a disszonáns köhögést, amely bevezetőül szolgál ehhez a híres ódához a mámorról, ez pedig a doom metal prototípusa. Iommi megalkuvást nem ismerő, zúgó gitárriffje lassú, hömpölygő ritmuson fekszik, miközben Ozzy félig extázisban, félig elvonási sokkban, a vészjósló légkör közepén meglehetősen naivan ünnepli a „felszabadító” füvet.
A katolikusnak nevelt basszusgitáros, Geezer Butler a szövegekben a lágy drogok dicsőítése és a fejlett világ tévútjaira figyelmeztető pacifista hang mellett akkoriban még mindig leginkább az okkultizmusra esküdött. Ez különösen az „After Forever”-ben érződik, amelynek üzenetét átjárja a túlvilági élet örök kérdése: vajon a „túloldalon” tényleg angyalok kórusa ül arany trónokon, az élükön egy hosszú fehér szakállú öreggel, lent pedig a szarvasok serege tanyázik a maga pokoli hazugságával, vagy a halál után talán a legkedvesebbeinkkel találkozunk, vagy csupán teljes ürességgel és a tudat végleges megszűnésével. A szöveg természetesen mindennek volt nevezhető, csak az akkori lelki üdvért aggódók tetszésére nem tartott számot, főleg a kötél végén lógó pápáról szóló sor miatt, és tovább mélyítette azt a mítoszt, hogy a Black Sabbath hírhedt sátánisták. Zeneileg ez egy újabb úttörő alkotás, Iommi ütős gitárfrázisainak újító kínálatával, amelyek a közbeeső tempóváltásokat diktálják Ward határozott dobfutamaiban, miközben Geezer dallamos basszusvonalai kísérik. A karizmatikus Ozzy ismét megszokott, már-már sztereotip énekesi szerepében hallható, az örök gonosztevő és kísértő bőrében, bár őt Mefisztónál jóval inkább a heavy metal Benny Hilljének lehetne nevezni.
A barokkos gitárkíséretű „Embryo” az album két rövid instrumentális darabja közül az első, és rövid felvezetésül szolgál a híres heavy rock örökzöldhöz, a „Children of the Grave”-hez, a „Master of Reality” legismertebb és legütősebb számához, amely elsősorban borzongató hangulatával lett híres. A szöveg az egyik legjobb a pályafutásukban, hiszen az üzenet aktuálisabb, mint valaha. Ozzy a fiatalokról, az elveszett generációról énekel, amely már halott, anélkül hogy ezzel tisztában lenne, és akitől a romlott öregek közössége, élükön a politikusokkal és a klérussal, akik szövetségben úgy vezetik a világot, mint egy óriási korporációt, ellopta a jövőt, és idő előtti sírba ítélte őket. Iommi telt gitárfrázisai kompromisszumok nélkül hasítják a levegőt, miközben csörömpölő basszusvonalak és romboló, kíméletlen dobátvezetések kísérik őket. A brutális, kifejezetten sötét hangulat ezt a számot már megjelenésekor minden idők legnagyobb metálklasszikusai közé röpítette. Az „Orchid”, a következő instrumentális szám, szép akusztikusgitár-dallammal büszkélkedhet, és megjelenésekor az egyik első bizonyíték volt arra, hogy a legendás birminghami négyesben sok lehetőség rejlik a finomságra is.
A megalkuvást nem ismerő romboló, a „Lord of This World” egy újabb okkult, mégis pacifista Geezer-szerzemény, Lucifer főszereplésével, ahol a mitológiai pokolúr helyett az emberiség ül a vádlottak padján, amely förtelmes tetteivel a gonoszt trónra emelte. Nem nehéz kitalálni, hogy ez is egy olyan Sabbath-sztenderd volt, amely megjelenésekor derekasan felháborította az önjelölt közerkölcsőröket. Itt ismét kifejezetten sötét atmoszféra uralkodik lassú, hömpölygő tempóval és ütős gitárfrázisokkal, a váratlan mozgalmasságról pedig dinamikus dobátvezetések, élénk ütőhangszerek, dallamos basszusvonalak és rövidebb gitárszólók gondoskodnak. Ozzy gonoszul és dühösen szól, már amennyire ez tőle egyáltalán lehetséges, és ezzel tovább fokozza a fatalista hangulatot.
A „Solitude” talán a „Master of Reality” legfurcsább kísérlete, hiszen egy gyengéd szerelmes balladáról van szó kellemes akusztikus dallammal és vallomásos szöveggel. Ozzy szokatlanul éteri, lágy hangszíne itt annyira megváltozott, hogy a legendás birminghami kollektíva sok rajongója sokáig találgatta, nem Bill Ward dobos ugrott-e be véletlenül a főszólamra helyette, aki öt évvel később remekelt az „It’s All Right” című balladában. Ezt a csodálatos, Iommi pasztorális akusztikusgitár-, zongora- és fuvolaaranzsmanjaival koronázott balladát végül mégis a ezúttal alig felismerhető Ozzy énekelte el, és bebizonyította, hogy némi gyakorlással énekesként technikailag is fejlődhetne. Bár a „Solitude”-ot nem emlegetik gyakran, amikor a legismertebb Sabbath-teljesítményeket sorolják, számos mércét állított a későbbi heavy metal balladák számára.
A záró, meglehetősen komplex és ritmikailag gazdagon mozgalmas „doom & gloom” klasszikus, az „Into the Void” a hidegháborús űrversenyről szól, amely akkoriban még javában zajlott a két szuperhatalom között, ugyanakkor korához képest forradalmian figyelmeztet a mind nagyobb környezetszennyezés okozta ökológiai problémákra is, ami újabb bizonyíték arra az értelmi szélességre, amely a Sabbath-szövegekben többször is megbújt. A kíméletlen gitárfázisok szétszabdalt, hömpölygő ritmusokat hasítanak át, és a teljes sötét apátia légkörét teremtik meg, amely az önjelölt világvezetők és űrprogramjaik primitivizmusának következményeként nőtt ki. Ezek a programok sajnos elsősorban mindig politikai célokat szolgáltak: az egymással való összemérést és az izomfitogtatást, miközben a világ lassan „tönkremegy”. Az okkultizmus egy szikrája nélkül persze most sem ment a központi pacifista üzenet közepette, így ezúttal is szóba került a mesebeli pokolúr. Ozzy melodramatikus énekteljesítménye atmoszférikus szempontból igazán kiváló, és tökéletesen illeszkedik Iommi brutális gitárfinomságaihoz és Ward dobos-ámokfutásaihoz, amelyeken át művészien szövődnek Geezer groove-os basszusvonalai. A hirtelen ütemváltások nagyon jól időzítettek, a rövid záró gitárszóló és a központi motívum fokozása pedig hirtelen véghez vezeti ezt a Sabbath-örökzöldet.
A „Master of Reality” a mai napig az egyik leghatásosabb heavy rock album, hiszen igen fontos szerepet játszott a heavy metal színtér fejlődésében, különösen a doom metal és a stoner rock/metal alműfajok kialakulásában, sötét, atmoszférikus karakterével pedig tovább erősítette azt a népszerű mítoszt, hogy a Black Sabbath tagjai a mesebeli szarvas imádói. Éppen ez a mulatságos, de népszerű médiacímke, amelyet a zenekar tagjai soha nem akartak viselni, a mind komplexebb sztenderdek megkomponálásában elért jelentős művészi érés mellett segített abban, hogy pár év alatt szerény blues-kezdeteikből a hetvenes évek legfontosabb heavy metal együttesévé váljanak.
szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Sweet Leaf
2. After Forever
3. Embryo
4. Children Of The Grave
5. Orchid
6. Lord Of This World
7. Solitude
8. Into The Void
Felállás:
Ozzy Osbourne – ének
Tony Iommi – gitár, szintetizátor az „After Forever”-ben, fuvola és zongora a „Solitude”-ban
Geezer Butler – basszusgitár
Bill Ward – dob
