Helyszín: Orzinuovi (Brescia) / Buddha / Olaszország
Dátum: 2008. február 23.
Fellépő zenekarok:
MANILLA ROAD (USA) HELSTAR (USA) CLOVEN HOOF (UK) STEEL ASSASSIN (USA) SABOTAGE (ITA) ELIXIR (UK) ADRAMELCH (ITA) TARCHON FIST (ITA) FROZEN TEARS (ITA) ALLTHENIKO (ITA) BERSERKER (ITA)
A Play It Loud! II. Festival 2008 a Bresciától 30 km-re fekvő kisvárosban, Orzinuoviban zajlott, néhány élő fosszíliával az élen! Ellenállhatatlan! Ez a párhuzam főleg a sok évnyi inaktivitás és szunnyadás (Elixir, Cloven Hoof, Helstar, Steel Assassin, Sabotage), illetve az amerikai koncertszínpadokra összpontosítás (Manilla Road, Helstar) számlájára írható. Amikor jön a baj, akkor egyszerre jön, a dolgok maguktól mennek a maguk útján, és kicsúszik az irányítás a kezedből. Ilyenkor a legjobb mindent az árra bízni, és lesz, ami lesz. Az érdeklődők jókora hányada ugyanis az utolsó pillanatban lemondta az olaszországi kirándulást erre a vonzó egynapos kis fesztiválra (eldugult orr, gyerekfelügyelet…). Megbánhatják. De lesz még rá alkalom! Egyszer. A „Play It Loud festival II.”-t a My Graveyard Productions kiadó szervezte, és idén is nagy hangsúlyt kaptak a hazai zenekarok. Ők főleg a lerágott csontú heavy metal hagyományra építenek, tele forró dallamossággal. Giuseppe Verdi operái iránti szerelem ugyanis ma is megállíthatatlanul csörgedezik a feltörekvő olasz metalnemzedék ereiben. Az idei fesztivál sokkal erősebb névsort ígért, főleg a világ metalszínterének legendás neveiből sokkal többet, a hazai színtérnek pedig mégis kivételes támogatást nyújtott. A levegőben ott volt a varázslat.
Szerencsére a csapatunk egyik oszlopa megmentett az úton a magánytól, a „beteg Rok az egészséges Rok helyett” felállású cserével. Az egészséges Rok így átvette a koncertfotózást, engem, a magamfajta bakkecskét pedig szabadon engedett, hogy teljesen elmerüljek a metalzene varázsában.
Az olaszok hihetetlen szervezők. Le a kalappal. Erről bővebben a záró bekezdésben. A Buddha Rock Cafe az a hely, ahol a „Play It Loud II. 2008” zajlott. Egészen egyszerűen megtalálod. Amint Brescia felől behajtasz Orzinuovi városkájába, jobbra egy nagy táblát látsz felirattal és balra mutató nyíllal. Az első lehetőségnél be kell fordulnod, rögtön az első elágazásnál, a „Buddha Rock Cafe” tábla mögött, az ipari övezetbe. És a Bűnös Gyönyörök Városa nem menekül el előled. Persze elkéstünk! Úgy 16.00 órakor érkeztünk, addigra a helyiek, a Berserker, a Tarchon Fist, a Frozen Tears és az Alltheniko már lejátszották a magukét.
A Buddha Rock Cafe körülbelül 1500–1800 embert fogad be, az erkélyeket is beleszámítva. Remek hely, olyan befogadóképességgel, amely még éppen belefér a klubszínpadok kategóriájába. Egy négyzetméterrel több, és már csarnoklégkörről beszélhetnénk. A klub belül csinos (a mosdókat ebből persze le kell vonni), és semmi másra nem való, mint a „headbang” kikapcsolódásra és a nehéz hangok sodrásának átadására. Mindenről gondoskodtak. A látogatók vehettek a leghírhedtebb zenekarok pólóiból, válogathattak a foltok tengerében és a többi metal csecsebecsében, bizsuban, gyönyörködhettek a megvásárolható ritka CD-k halmaiban… egyszóval igazi metalünnep. Az olasz közönség egy testként működött. Bőr, steppelt farmerdzsekik, katonai bakancsok, fehér, féligmagas „puma” cipők, testhez álló répanadrágok… Ez az igazi. És persze szorgalmasan töltötték magukba az alkoholt. Ez a hűség, amit a metalközönség az előadók iránt mutat, és amit sehol máshol nem élsz át ilyen intenzíven, mint az ilyen pillanatokban, mindig különleges nyomot hagy.
Na de menjünk végre a színpadhoz.
ADRAMELCH:
Az olasz kvintett egyórás műsorában a korai Queensryche „Warning”-korszakának dimenziójába öltöztetett klasszikus régiségek keverékét sorakoztatta fel. Az énekes a középpontban szándékosan Geoff Tate-et utánozta, mind a kinézetét (egy marék brillantin, hátranyalt frizura, sötét szemüveg), mind az éneklési stílusát tekintve. A gitárkettős briliánsan játszott a harmóniákban, a zenekar pontos és rendkívül tüzes volt, a mozgás viszont inkább statikus, ezért unalmas nézni. Az énekesnek jót tenne egy külsőváltoztatás (amikor színpadra lép), és a többiek sem járnak ettől messze. Sok stúdiógyakorlás, látszik, hogy az viszi el az összes idejüket. Pedig a megjelenés is legalább ennyire fontos, ha az ember a nevét építi. Technikailag a srácok tökéletesen képzettek. A hangzással az volt a baj, hogy a gitárok teljesen elnyomták az éneket, amire az énekes többször is felhívta a figyelmet a színpadról, miközben a csuklóit a füle köré szorította, hogy egyáltalán hallja magát, amikor a legmagasabb sorokat énekelte. Az Adramelch egy újabb olasz zenekar, amely megerősíti a klasszikus heavy metal jelenlegi erős reneszánsz virágzását Olaszországban, epikus-szimfonikus beütéssel. Szép előadás.
Az Adramelch setlistje:
1. I’ll Save The World
2. Cluny Calls
3. Zephirus
4. Broken History
5. Tides
6. Dreams
7. Was Called Empire
ELIXIR:
A New Wave Of British Heavy Metal legendái a fesztivál attrakciói közé tartoztak. Két éve ébredtek fel újra az élők világában! Tavalyi visszatérő albumuk, a „Mindcreeper” bizonyítja, hogy az Elixir még mindig vérszomjas bestia, amely nem adja fel egykönnyen. A kvintett rendkívül magabiztosan, rutinosan, sőt kifejezetten rutinból nyomta. A srácok arcán látszik, mennyire élvezik, hogy újra együtt állhatnak színpadra. Az óriási karizmájú énekes a frizurájával akaratlanul is a mi Avtomobil-os Marko Vuksanovičunkat idézte, a Saxon frontembere, Biff Byford hajszínében játszó érett korok bájával. A klasszikus detonátorok, igazi kis heavy metal bibliák a kezdetben kissé tartózkodó közönséget, hiszen a színpadon angolok vannak, és egy kicsit kevésbé ismert név, alaposan a levegőbe röpítették, és vágtára fogták! A kvintett kiváló hangzást, sok színpadi dinamikát és tüzességet nyújtott. Az Elixir fütyül a dupla lábdobra. A két gitáros egyenrangú szólista, a harmóniákban végig összehangoltan lovagolnak egymás mellett. Az Elixir neve, amely gyakorlatilag ma már feledésbe merült, és mélyen el van temetve a poros metalarchívumokban, feléledt. Az Elixirnek kivételes bája van. Srácok! Azt kívánom nektek, hogy hamarosan valami komoly turnéval vissza tudjátok vinni a nevetek a színtérre.
Az Elixir setlistje:
1. Star Of Beeshan
2. Trial By Fire
3. Don’t Trust The Preacher
4. Mindcreeper
5. Son Of Odin
6. Pandora’s Box
7. Sovereign Remedy
8. Death Toll
9. Knocking On The Gates Of Hell
10. Treachery
SABOTAGE:
Az utolsó olasz zenekar a mai műsorban a Sabotage volt. Emlékszik még valaki Morbyra a Domine-ből? Láttuk őket 2000. január 30-án a ljubljanai K4-ben, az Riot, az Anvil és az Agent Steel mellett, egy csomagban. Hagyjuk a dicső múlt napjait. Adolfo Morviducci, ahogy Morbyt valójában hívják, a Sabotage-zsal 1981 óta jelen van az olasz metalszíntéren. A felállás: Morby (Domine, ex-Labyrinth), Marco Venutelli (gitár), Henry Caroli (basszusgitár), Dario Caroli (Bud Tribe) a dobok mögött, nemrég pedig újabb gitárossal bővültek (sajnos nem sikerül kiderítenem a nevét), így újjáélesztve ismét kvintettként működnek. Úgy tűnik, ez a reunionök fesztiválja, hiszen a Sabotage épp most írt alá szerződést a My Graveyard Production kiadóval egy teljesen új album megjelentetésére, és az első két album, a „Hoka Hey” és a „Behind The Lines” újrakiadására. A csarnokban sokaknak az egyik legjobban várt esemény volt a fesztiválon. A Sabotage az egyik legrégebbi olasz metalzenekar. Ez a fellépés nagy szimbolikus jelentőséget hordozott az olasz heavy metal számára. Legendás formációról van szó. De rendkívül epikus dallamossággal burkolva, bár az N.W.O.B.H.M. alapjaiból merít. Morby évről évre jobb. Az énekével szó szerint lehámozta a bőrt a közönségről. Rendkívüli hergeléssel megmozgatta az egész csarnokot, a földszintet és az erkélyt is. Kezek voltak a levegőben. A zenekar kiváló, egyórás kivégzést rendezett a klasszikus anyagából, amelyre a helyiek hosszú éveken át vártak, hogy újra életre keljen a koncerteken. Temperamentumos, átélt fellépés, teljes erőből lehúzva. Szilárd, egységesen kompakt egység az „új – régi” Sabotage. Persze az i-re a pontot Morby gyilkos operetténeke teszi fel, amely a legmagasabb fekvésekben ámulatba ejt. Mennyi erőt és dallamot préssel ki magából, amikor a legmagasabban jár! A közép- és mélyebb fekvésekben gonoszkás és sötét, ami kifejezetten ideális a Sabotage-nak. Kiváló koncert! Srácok, adjátok ki minél előbb az új lemezt!
A Sabotage setlistje:
1. Hot Zone
2. Mothers
3. Riding Through The Dark
4. Anguish
5. I Believe
6. Promised Land
7. Victim Of The World
8. Nightkiller
STEEL ASSASSIN:
Az amerikaiak is forrón játszottak. A piszkos, klasszikusan megélezett heavy metaljuk, kopott, ódon iskolás elemekkel, helyenként sötétséggel, természetesen nem hagyta hidegen a színpad alatti közönséget. A Steel Assassin szintén legenda, kezdeteik a hetvenes évek végére nyúlnak vissza. Sajnos a zenekarnak nem jutott osztályrészül a virágzás. A tagok ezért zenészként verték át magukat, különböző projektekben dolgoztak, és csak 2007 decemberében adták ki első hivatalos stúdióalbumukat „War Of The Eight Saints” címmel. A Steel Assassin körül persze nem volt olyan intenzív a hangulat, mint a Sabotage játéka idején. A felállás: John Falzone az éneknél, aki a Triphammerből érkezett, és a remek Kevin Curran / Mike Mooney gitárkettős, amit a Phil Grasso (basszusgitár) és Greg Michalowski (dob) alkotta kidolgozott ritmusszekció kerekít egésszé. A kvintettek jegyében telő este tehát folytatódott. Az ének kicsit mélyebbre irányult, de ugrások nélkül a legmagasabb fekvésekbe is felment. A magasabb fekvésekben az ének inkább a sikoltozó torkosságot nyerte, több sötét felhanggal és kevesebb dallammal. A Steel Assassinnek elég sok baja volt a hangzással. A látott zenekarok közül hangzás tekintetében messze ők húzták a rövidebbet. Az első három számban a basszus csúnyán áttört az összes hangszeren, az éneket időnként elvitte, elnyomták a gitárok. Aztán a basszust túl jól javították meg, úgyhogy gyakorlatilag már nem is hallatszott. A két gitárnak is tompa, fojtott, „összenyomott” hangja volt, amely a Flyin’ V Gibson szépségén át az egyébként rendkívül összhangzó munkában semmiképp sem bontakozott ki igazán, ami a hangzás dinamikájában és lélegzésében is megmutatkozott. A zenekar ezzel határozottan nem foglalkozott. Kiadta magából a maximumot, ahogy az elődei, és ahogy a fesztivál soron következő fellépői is teszik majd utánuk. A Steel Assassin végre mindent tető alá hozott, így ők is a színtér nagy visszatérői közé tartoznak! A bostoni kvintett tulajdonképpen nagy adósunk maradt, akinek megengedjük, hogy a következő években az új opusával minél jobban elkényeztessen és becézgessen minket.
A Steel Assassin setlistje:
1. Spartacus
2. Hawkwood
3. Curse Of The Black Prince
4. Attila The Hun
5. Sword In The Stone
6. Crusader
7. Barabbas
8. Hill Of Crosses
9. Merchants Of Force
10. Executioner
CLOVEN HOOF:
A Cloven Hoofot türelmetlenül vártam. Újabb kiásott N.W.O.B.H.M.-bajnokok. Igazi kincs! Kvartett! Rus North (ének), Lee Payne (basszusgitár, kísérőének), Ben Read (gitár) és Jon Brown (dob). Hihetetlen látvány volt az első sorok felhevült fejeit nézni, amint kívülről fújták ennek a nem is olyan rég még Isten háta mögött lévő zenekarnak a nyolcvanas évekből megkövült klasszikusait. Nincs szebb érzés, mint amikor ilyen egyszerűen kezelheted a közönséget, amely megállíthatatlanul átadja magát neked. A Cloven Hoof semmiben sem spórolt az energiával. Rus mint frontember és a közönséggel való fő kommunikátor a kollégáihoz hasonlóan hihetetlenül frissen és elkötelezetten működik a színpadon. A legpörgősebb a színpadon Rus és Lee. Főleg a basszusgitáros Lee sugárzott hihetetlen elszántságot, ahogy vadul tépte a húrokat, és futkározott a színpadon a koncert alatt. Talán Ben Read gitárosnak nem ártana egy kicsit kevésbé tartózkodó hozzáállás. A koncert alatt megállás nélkül egyetlen magányos ponton állt, ahonnan nem sokat mozdult. Kapcsolat nélkül a közönséggel, ami kár. Ha valaki a gitárpozícióban van egy heavy metalt játszó zenekarban, elengedhetetlen az aktív mozgás, amely alól csak Tony Iommi lehet felmentve. Ben persze a tercharmóniákat effekten keresztül játszotta, a szólókban pedig bőven a wah-wah effekthez menekült a hang vastagítására. A zenekar büszkén köszöntötte új albumának, a „The Definitive Part One”-nak a megjelenését, amely mindössze egy héttel a fesztiválon való fellépés előtt (2008. február 15.) jelent meg, és az új anyaggal fűszerezte a setlistet. A Cloven Hoof a „Play It Loud II.” fesztiválon. Még mindig csipkedem magam, hogy ez tényleg igaz-e? A Cloven Hoof maximálisan kihasználta az egyórás műsort. Kiváló hangzást nyújtottak néhány fenomenális klasszikussal. Kivételes összefonódása az ütős riffelő vágtának a nyugodt, epikus passzázsokkal. Rus hangja szívesen átugorja a középső fekvéseket. Na és amikor ugrásszerűen a legmagasabbra jut, megkapja a tipikus „Halfordesque” visítást a legtisztább fajtából. A Cloven Hoof visszatérése a színtérre pillanatnyilag az egyik legszebb hír! A metal úttörői kelnek ki a sírjukból! Kár, hogy az athéni N.W.O.B.H.M. fesztivált, amely meg volt hirdetve, le kellett mondaniuk. Oda már megerősített fellépőként szerepelt a Tygers of Pan Tang, a Jaguar, valamint a „Play It Loud Festival II.” hősei, a Cloven Hoof és az Elixir.
A Cloven Hoof setlistje:
1. Inquisitor
2. Nova Battlestar
3. Astral Rider
4. Kiss Of Evil
5. Gates Of Gehena
6. King For A Day
7. Mistress Of The Forest
8. Road Of Eagles
9. Mutilator
10. Layin’ Down The Law
HELSTAR:
A klasszikus „heviseknek” talán a fesztivál ronda kiskacsája, hiszen a Helstar azok az acélos „old school speed” metálosok, akik megállíthatatlanul a legnemesebb „thrash” úttörőmunka elemeivel foglalkoznak, és semmilyen sablonos dallamos szépséget nem ismernek. A zenekar csak egy sebességfokozatot ismer. Azt, amit még nem találtak fel. A hatodikat. Majd megvesztem a vágytól, hogy végre meglássam ezt a fenomenális formációt, amely a nyolcvanas években négy klasszikusával, a „Burning Star”-ral, a „Remnants Of War”-ral, az „A Distant Thunder”-rel és a „Nosferatu”-val vésődött be mélyen a szemtelenül arrogáns támadás tisztelőinek szívébe, amelyet metaldühében ultraszonikusan csak az egyedülálló Helstar képes megvalósítani. A zenekar a „Remnants Of War”-os felállásban gyűlt össze: James Rivera (ének), Larry Barragan (gitár), Rob Trevino (gitár), Jerry Abarca (basszusgitár) és Russell DeLeon (dob). Mágikus. A houstoni texasi srácok Ennio Morricone „Egy maréknyi dollárért” című szerzeményének intrójára vonultak fel a színpadra, majd kíméletlenül, minden eszközzel rávágtak a csarnokra a robbanószerükkel. A zenekar tavaly kiadta a „Sins Of Pasts” című lemezt, a régi anyagot teljesen újrajátszva. Ez kiválóan szolgált előzetes összeszokásra. Hasznos lépés. Ennek a lemeznek az anyaga nagyrészt élőben is előkerült. Emellett a „Sins From Past” két teljesen új Helstar-számot is tartalmaz. A zenekar Olaszországban kettejük közül a Tormentort választotta, amely a „Nosferatu – A Distant Thunder” korszak jellegzetes elemeit tartalmazza. A srácok a következő klasszikusokkal döntöttek mindent: Evil Reign, Angel Of Deathe, Tyrannicide, Dracula’s Castle, Harker’s Tale, Run With The Pack, King Is Dead, Rhapsody In Black, amely átfolyt a végső Helstar-klasszikusba, a Baptized In Blood-ba, a Burning Star-ba és a Scorcherbe. Őrület. Az intenzitás olyan volt, hogy a csarnok igazi mosh pit-gyakorlótérré változott, ahol semmilyen eszközt nem válogattak a vérontáshoz. Háború és teljes káosz! Az embereket darabokra szaggatta!
A Helstar a színpadon messze a legvadabbnak hatott az összes zenekar közül. A zömök, kicsi, szinte mexikói manók olyan elszántan gyúrták a hangszereiket, hogy csak idő kérdése volt, mikor kezd el repülni a faforgács és a fűrészpor belőlük. A Trevino/Barragan-kettős kompaktságban, kivételes érzékelésben és egymás követésében ragyogott. Az őrült basszusgitáros, Jerry Abarca a színpadon messze a legtöbb energiát égette a Helstar tagjai közül. Tele volt vele a színpad. A hangzás fantasztikus volt. Ebben a nemesen megvámpírosodott riffelésben a basszusgitár mérgesen terjedelmes vágással dübörgött át a hangzáson. Jerry dupla riff-kvintjei is érthetően robbantak. A Helstar igazi megtestesítője, az első figura, a pótolhatatlan James Rivera teljesen magabiztosan vitte végig a fellépését. Az éneklése elállította a lélegzetet. A fickó egy porszemnyit sem veszített az erejéből és a vokális kapacitásából. James a színpadon nemcsak hihetetlenül karizmatikus személyiség, hanem a Helstar zenéje által okádott sötét, mérgező agresszió ellenére rendkívül érzékeny, meleg és kommunikatívan nyitott viszonyt ápol a közönséggel. Minden korlátot lerombol James a közönség és a zenekar között egy pillanat alatt, egyetlen nagylelkű mosollyal. Valóban kivételes személyiség! James bejelentette a zenekar új albumát, és hogy a Helstar boldog, hogy ennyi év után újra együtt lehet. Közben Larry kinyitott egy palack Heinekent, ami annyira felhabzott, hogy az egészet ráöntötte a gitárjára és a kezére. Hát miért nem Uniont iszik, magára vessen. Az óra, amíg a Helstar szórta a napalmját a közönségre, rendkívül gyorsan elszaladt. Ez volt az a pillanat, amikor személyesen kihirdethetem a fesztivál erkölcsi győztesét. A Helstar-koncert után az emberek teljesen kifacsartak voltak, és a fesztivál végéig a Helstar-düh következményeiből már nem lehetett teljesen regenerálódni. Felejthetetlen!
MANILLA ROAD:
Késő volt. 00:15! Az emberek arcára erősen ki volt írva, hogy lassan elfogynak. Elfáradtak a robotolásban. Nincs mit tenni. A színpadon végre a Manilla Road. A koncert headlinerei, egy óra és 40 perces műsorral. Meglepődtem, mert triót vártam. A triót, amely a legújabb albumot, a „Voyager”-t is felvette, és ami még meg sem jelent. Ugyanis egy héttel a zenekar olaszországi fellépése után jelenik meg (2008. február 29., My Graveyard Records kiadó). De a színpadon egy kvartett állt! A mikrofon mögé így Bryan „Hellroadie” Patrick került, aki egyébként Harvey Patrick (basszusgitár) testvére, akinek a „crow” (varjú) becenevet adták. Ott van a kicsit fiatalabb Corey Christner (dob) is, és persze az ember, akinek a híján a Manilla Road holnap bezárhatja a boltot! A halhatatlan gitáros, fejlesztő ideológus és a zenekar főnöke, Mark „Shark” Shelton. Egyszóval a zenekar hajtómozdonya. Menetelés vár ránk az epikus sötét metalon át, ahogy csak a Manilla Road ismeri. Patrick kivételes szerzemény. Shelton teljesen a szólózásnak és az általános gitármunkának szentelhette magát. Patrick egyben jobb énekes is, aki Sheltonhoz hasonlóan artikulálja a hangját, és variál a tiszta, epikus, főleg középső fekvésekben kifejező, magas tiszta „scream” szúrásokkal fűszerezett, valamint a brutálisan elővett hangok között. Extrém dühvel, amelynek semmi köze a véletlenszerű growlinghoz. Semmivel sem kevésbé karizmatikus ének Sheltonénál, színében rendkívül telitalálat, és kompatibilis a zenekar stílusirányával. Hibátlanul! Újabb kiváló hangzás. Ódon metalhangzás, kalandvágyó, kutató ritmusszekcióval, amely folyamatosan keresi a helyet az átmeneti fordulatoknak, a hangsúlyozott mélységeket a intenzíven, enyhén torzított, zörgő basszuson át. Fenomenális platform. A Manilla Road a kettős fekete-fehér atmoszféra ismert mestere. Két alapvető megközelítés van, amelyek tökéletes egésszé olvadnak össze. Az egyik az, amit könnyedén megteremtenek, amikor a kevésbé dallamos riffelésbe menekülnek, amelyet sötét ének vezet, a nap pedig már csak Shelton gitárszólóiban süt ki, amelyek hihetetlenül dallamosak, teljesen klasszikus formájúak. Shelton a szólókban briliánsan játszott, amikor teljesen belemerült, megfeledkezett magáról, és szinte már durván bánt a gitárral. A komor motívumok egészen hirtelen teljesen más irányba fordulnak, az epikus dallam felé. Vonzó az olasz közönségnek, amely megőrül az áriákért!
Egyébként a Manilla Road nagyon unalmas fickók, ha nézed őket. Ha behunyod a szemed, kiválóak. Tehát a megnyilvánulás kiváló. A hangulat megteremtése valami különleges, elvisz a saját világába, amit semelyik másik koncerten nem élsz át. Ami az „imaget” illeti, egyébként igazi „szegényke”-k, akik az első kínai piacon, ami az útjukba akadt, összeszedték vagy lecserélték a ruháikat. Rok egyébként azzal vigasztalt, hogy ezt direkt csinálják. Az anyag, amit játszottak, a zenekar teljes karrierjének keresztmetszetét ölelte fel, a srácok pedig teljesen új számokat is beillesztettek a „Voyager” (2008) albumról. A teli színpad előtti látványtól mérhetetlenül élvezték az egészet. A közönség forrón üdvözölte a dalaikat, kívülről fújta a sorokat, Patrick is elismerte, hogy ők a legjobb közönség messze földön. Patrick sok szórakozást talált abban, hogy a koncert alatt kamerát vett a kezébe, és felvette a színpad alatti őrült rajongókat. A koncert vége különösen intenzív volt. Patrick bejelentette a következő számot: „It is time for you to get lost!” Mintha az egész tömeg a csarnokban a Road Of Kings-re és a Necropolisra várt volna. Az emberek közösen kirobbantak a csarnokban, a Manilla Roadra moshpitet csináltak, el sem hiszed. Újra repültek a fejek, és gurultak át a csarnokon. A Manilla Road egy jó óra és 40 perc után zárta a hivatalos részt, és elköszönt. De Patrick, aki végig mérhetetlenül jól szórakozott a koncerten, hamarosan megjelent a színpadon: „Do you want one more?!?!” A csarnokban senki sem ellenkezett, és a srácok búcsúzóul még lehúzták az Up From The Crypt-et, a zárásként pedig még egyszer rendesen megtüzesítették a láthatóan kimerült közönséget.
A Manilla Road setlistje:
1. Masque Of Red Death
2. Death By The Hammer
3. Hammer Of The Witches
4. Witches Brew
5. Riddle Of Steel
6. Ressurection
7. March Of The Gods
8. Mystification
9. Divine Victim
10. Guitar solo
11. Flaming Metal System
12. Blood Eagle
13. Voyager
14. Road Of Kings
15. Necropolis
—ráadás—
16. Up From The Crypt
A Play It Loud festival II. többet nyújtott annál, amiért az ember jön. Elsősorban az akkumulátorokat tölteni mész. A másik maga a szervezés. Minden úgy ment, mint a legjobban megkent gép. A zenekarok a két fellépés közötti 15 perces szünetekben teljesen maguktól felkészültek a koncertre. Semmilyen roadie nem hangolta a gitárokat, a basszusgitárt és a mikrofonokat. A fesztivál szervezőinek csapata segített nekik. Az összes zenekar ugyanazt a dobfelszerelést használta a fesztiválon, csak a cinek cserélődtek. Az időnyereség annak is betudható, hogy egyik zenekarnak sincs szüksége billentyűsre a felállásában.
A szervezés kiválóságát láthatóan a színpadon fellépő zenekarok is felismerték, egymás után köszönték meg szívből a szervező Giulianónak a beszédeikben. A helyiség egyúttal tele volt mindenféle szórólappal, amelyek az olasz klubszíntér különböző metalkoncertjeit hirdették. Ez megerősítette, hogy ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben különböző szervezők és eseménypromóterek találtak egymásra. Remélhetőleg ez a szervezettség minél előbb hozzánk is átszivárog. A közönség az igazi fából faragott volt, szűkebben specializált, mint maga a fesztivál. Ez a specializáltság rendkívüli bátorságról tanúskodik, hiszen olyan neveket hívnak meg, akik a pályafutásuk során az opuszukkal nem arattak nagy kereskedelmi sikert, inkább a perifériákon tengődtek, gyorsan feladták vagy tönkrementek (a kiváló zene ellenére, amit alkottak). De épp az ilyen fesztiválok adnak alkalmat arra, hogy egyáltalán láthassa őket az ember. Ezért lépnek fel többen együtt a listán, mert ez a garancia arra, hogy több látogató érkezik. A fesztivál közben többé-kevésbé megtartja műfaji egységességét, és ezzel szigorú felismerhetőségét, ami azt jelenti, hogy nincsenek a játékban nagy halak, amelyek elvennék és megölnék az eredetiségét. Ide mindig szívesen jövünk!
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Rok Podgrajšek & Aleš Podbrežnik
