Négy évtizeddel ezelőtt, 1980. április 14-én látott napvilágot a heavy metal óriás Iron Maiden azonos című bemutatkozó nagylemeze. A hozzá vezető út rögös volt, maga az album pedig megjelenésekor egy hellyel még a akkoriban parázsló Saxon fölé is felkapaszkodott. A Saxon rövid időre az új, úgynevezett N.W.O.B.H.M. irányzat fő mozdonyának szerepét is átvette, hiszen a közönség – főleg a Motörheaddel 1979 őszén közösen teljesített, nagy sikerű turné miatt – már jóval jobban ismerte őket, és az első lemezük is a zsebükben volt. A Saxon az Iron Maiden sokkal modernebb felfogásával szemben a maga gyors, zajos és ütős nyelvezetét inkább a boogie rock, a blues és a rock’n’roll hagyományaira építette, második albumát, a „Wheels Of Steel”-t pedig mindössze tíz nappal az Iron Maiden debütálása előtt jelentette meg.
Mielőtt belemennénk az „Iron Maiden” album részleteibe, érdemes néhány évet visszapörgetni a naptárban, egészen a hetvenes évek közepéig. Mint tudjuk, Nagy-Britannia akkoriban súlyos gazdasági recesszióba süllyedt. Ez keményen megviselte a munkásosztályt, és tovább rontott a helyzetén. Óriási volt a munkanélküliség. Az első reakció és lázadás a punk berobbanása volt, amely az eszkapizmus és a nihilizmus nyelvén számolt le az elittel. Ám ezzel egy időben a zenei underground-ban egy újabb front nyílt meg tárt kapukkal, amelyre senki sem figyelt oda különösebben, a média pedig eleinte egyenesen tudatosan figyelmen kívül hagyta. A punk hanyatlásával – amely a népszerűség fókuszában később a new wave és a post punk zenekarok nyelvén élt tovább – a hetvenes évek végén szó szerint forrt az underground. Rengetegen kerestek kiutat új életkihívásokban, új lehetőségekben, abban bízva, hogy egy nagy dobással elkerülhetik a recesszió okozta nyomort. Épp 1979-ben költözött be – többek között – Thatcher asszony is a Downing Street 10.-be. A szigetországban rengeteg új zenekar alakult, és egyre csak születtek az újak. A punk kialudt, de rengeteg új reménység próbálkozott más zenei területeken. Köztük teljes zenei analfabéták is. Vagy nem tudtak hangszeren játszani, vagy igen, de nagyon-nagyon rosszul. A punk azonban megmutatta, hogy kevés zenei tudással is el lehet jutni valahová. Minden az elszántságon és a tehetségen múlt. A jövendő zenészek ezen áramlata a hetvenes évek rockpionírjaiból merített inspirációt, különösen azokból a zenekarokból, amelyek a szerzői tehetség és tudás mellett irgalmatlan mennyiségű zajt csaptak. Céljuk nem az volt, hogy leszámoljanak a rockdinoszauruszokkal, akik a jómódú középosztály elitjéből kitalálták a progresszív rockot – ahogy ezt a punk tette.
Az Iron Maiden „Iron Maiden” című debütalbumáról a RockLine számára réges-régen a mindig alapos Rok Klemše írt kritikát, amelyet ITT olvashatsz el!
A kilátástalanság leginkább Nagy-Britannia ipari városainak népét sújtotta. Ezt nem kerülte el a fiatal Steve Harris sem, aki akkor úgy döntött, hogy nem focista lesz, hanem inkább a zenének szenteli magát. Érdemes kiemelni néhány körülményt, amely a készülődő zenekarok hullámának kedvezett az új műfaj megalapozásában. Az akkori három óriás, a Deep Purple, a Black Sabbath és a Led Zeppelin – az egész világ ismerte őket – ekkoriban gondokkal küzdött. Az elsők feloszlottak, a másodikak a „éretlen” Ozzy kirúgása után túl voltak fénykorukon, a harmadikak vállán pedig a szerencsétlen körülmények egész halmaza nyomasztott (személyes tragédiák, egy amerikai turnékoncerten a menedzsmentet és John Bonham dobost is érintő verekedési incidens, drogok…), és drasztikusan vissza kellett fogniuk tevékenységüket. Emiatt hely nyílt a színtéren más zenekaroknak. Például a második vonalnak, amelyet általánosan elismertek, de még mindig a karriercsúcsok elérésén fáradozott. A Thin Lizzytől, az UFO-tól, a Judas Priesttől és a Whitesnake-től a Rainbow-ig. És végül ott volt még egy zenekar, amelynek népszerűsége ez idő tájt exponenciálisan nőtt. A Motörhead. Ők egyébként a karrierjük első napjától tudatosan és makacsul elutasítottak minden olyan próbálkozást, amely a rock’n’roll lármájukat a metállal azonosította volna. Gyorsan játszó zenekar voltak, minden energiájukat a határtalan zajosságra tették fel, és előadásmódjukban kerültek minden technikai fogást. Ez volt az egyetlen banda, amely akkoriban (és ma is) egy fedél alá hozta a punkokat és a hallgatók új közösségét, akiket „mutcinak” (Muthas) hívtak. Utóbbiak az új zenekarok falanxában leltek vigaszra, amelyek velük egy generációként jöttek létre, beleértve az első hullám tagjait is, mint például – többek között – a Saxon, a Def Leppard, a Girlschool, a Diamond Head, az Angel Witch és természetesen az Iron Maiden. A jövő zenéjével tehát, amely hamarosan megváltoztatta a világot. Még valami segítette ezeket a zenekarokat ütőerejük népszerűsítésében. A Motörhead és a Judas Priest karrierje csúcsra ért, 1980-ban ugyanis megjelentette az „Ace Of Spades”-t és a „British Steel”-t. Ehhez a maga részét hozzátette az ausztrál AC/DC „Back in Black”-je is. Hozzá kell tenni azt a tényezőt is, hogy az olyan bejáratott zenekarok, mint az Uriah Heep, a Rainbow, a Black Sabbath (az év áprilisának végén jelentették meg a „Heaven And Hell”-t) és a Wishbone Ash, akkoriban kereskedelmi hangzást kerestek, amely több torzított decibelt diktált.
A menedzsmentek, kiadók és A&R-munkatársak érdeklődése az új zenekarok áramlata iránt nőtt. Rengeteg független kiadó alakult (Rondolet, Ebony, Killerwatt, Neat Records), a már létező EMI, MCA, Polydor és Mercury Records mellett, amelyek megnyitották az ajtót az új stílus előtt. Akkoriban nehéz volt olyan helyzetbe kerülni, hogy a még újszülött heavy metallal nagyobb érdeklődést lehessen kelteni. A média egyszerűen nem érdeklődött az underground iránt. Szerencsére Neal Kay másképp gondolkodott: a londoni Bandwagon Heavy Metal Soundhouse-ban kiadói szerződés nélküli zenekarok koncertjeit szervezte kb. 100 fanatikus mutci előtt, DJ-ként pedig gondoskodott arról is, hogy ez az új zene a rádióban is megszólaljon.
Ebben a klubban 1979 decemberében az Iron Maiden is fellépett. Mielőtt azonban elérkeznénk a debütalbumukhoz, érdemes még néhány részletet felidézni 1978 nyaráról. Az Iron Maiden akkor Steve Harris (basszusgitár), Dave Murray (gitár) és Doug Sampson (dob) felállásban működött. A srácok szorgalmasan gyakoroltak és írták az anyagot, Harris pedig az énekes szerepét is magára vállalta, mert a zenekarnak akkoriban nem volt énekese. Harris már korábban is szerette volna Murrayt a csapatba, de a akkori tagok ellenkezése miatt a banda egy időre fel is oszlott. Aztán eljött 1978 novembere, amikor a legendás Paul Samson a leytonstone-i Red Lions Pubban összehozta Harrist egy Paul Di’Anno nevű sráccal. Ő a sikeres meghallgatás után énekesként csatlakozott a csapathoz. Az Iron Maiden tehát ekkor kvartettként működött, Murray pedig olyan jó gitáros volt, hogy nehéz volt hozzá hasonló vagy nála jobb társat találni. Harris elképzelésében végig szerepelt még egy gitáros, de a jelöltek többsége Murray kvalitásai miatt egyszerűen túl frusztrált volt ahhoz, hogy csatlakozzon. A banda azután, hogy meghallotta a V1 nevű zenekart – amely felvette első demóját, és amelyet az Iron Maiden egykori énekese, Dennis Wilcock vezetett (az ember, aki először állt elő Eddie ötletével, és aki sok évvel később szerzői jogok miatt perelte be a zenekart, de ez már egy másik történet) –, úgy döntött, hogy ő maga is felveszi a saját demóját. 1978. december 30-án és 31-én az Iron Maiden szalagra vette az Iron Maiden, az Invasion, a Prowler és a Strange World című számokat. A zenekar alig tudott összekaparni 200 fontot, amennyit Mike Kemp, a demót rögzítő Spaceward stúdió tulajdonosa kért. Az Iron Maiden azt a négy dalt választotta, amelyet Harris szavai szerint akkoriban a legmeggyőzőbben játszottak a színpadokon. Így igyekeztek a lehető legnagyobb mértékben elkerülni az utólagos rájátszásokat és szépítéseket, mert – ahogy mondtuk – pénz nélkül voltak. Mind a négy demófelvétel túlnyomórészt az első nekifutásra készült el. A Spaceward stúdió Murray szavai szerint később még további 50 fontot akart keresni azzal, hogy „megszépíti” az eredeti nyers hangzást. Az Iron Maidennek erre nem volt pénze, a stúdió azonban tudtuk nélkül mégis nekilátott a hangzás korrigálásának, ami a bandát nagyon meglepte és sokkolta. Az Iron Maiden végül beletörődött. Magukkal vitték hát azt, amijük akkor éppen volt. Még valami. Bár a kiadványon hivatalosan nem szerepel, a felvételeken részt vett egy ötödik tag is, Paul Cairns, aki egyenesen a Mad Mac zenekarból érkezett, de nem maradt sokáig a csapatban.
Így hát megint Neal Kaynél tartunk. Ezzel a felvétellel Harris nem sokkal később el is jutott Nealhoz, pontosabban egy kazettamásolattal. Ő, el volt ragadtatva attól, amit hallott, és hamarosan erősen népszerűsíteni kezdte a zenekart. Többek között saját Soundhouse-listát is vezetett, és a Prowler hamarosan az első helyre került rajta. Ezzel egy időben nagyon jól működött Neal szövetsége Geoff Bartonnal, a Sounds magazintól (Barton ma a Classic Rock-nak ír), akinél Geoff Barton először használta a „New Wave Of British Heavy Metal” kifejezést, miután 1980 májusában megnézte a Samson, az Iron Maiden és az Angel Witch közös fellépését. Kay, és Barton manőverei nyomán a zenekar jó híre eljutott Rod Smallwoodhoz is, aki szintén kapott egy kazettát a banda demófelvételeivel. Ő a zenekart a saját menedzsmentje szárnyai alá vette, amelyet később az Iron Maiden egyik száma után (Sanctuary) nevezett el, majd lélekszakadva rohant az EMI Records vezetőihez, és meggyőzte őket, hogy szerződjenek a zenekarral.
Amíg a banda az EMI Records-szal kötendő hivatalos szerződésre várt, a srácok úgy döntöttek, hogy a Spaceward stúdióban készült demót saját kiadásban jelentetik meg. Egyszerűen óriási volt az igény bármilyen hordozóra az Iron Maiden-koncerteken, a rajongók pedig nem tudták felfogni, hogy a zenekarnak még egyetlen hordozója sincs, amit megvehetnének. Első hivatalos felvételüket „The Soundhouse Tapes”-nek nevezték el, és az Iron Maiden (A-oldal), valamint az Invasion és a Prowler (mindkettő a hétcolos kislemez B-oldalán) kapott rajta helyet. A példányszám 5000 darabra volt korlátozva, ebből 3000 már az előrendelésekkel (postán) elfogyott. Az érdeklődés a kiadvány iránt olyan erős volt, hogy a HMV és a Virgin Records együtt 20 000 példányt rendelt, a zenekar azonban Smallwood szavai szerint hű akart maradni az igazi rajongóihoz, pedig az Iron Maiden már akkor szép summákat kereshetett volna az utánnyomásokkal. Megvárták hát a debütalbum megjelenését.
Még az EMI Records-szal 1979 decemberében aláírt szerződés előtt – pontosan 1979. november 14-én – az Iron Maiden fellépett a „The Friday Rock Radio Show” műsorában (a Def Leppard, a Samson és a Praying Mantis után negyedikként abban a műsorsorozatban, amelyet a BBC akkoriban kezdett sugározni). Ott eljátszották az Iron Maiden, a Running Free, a Transylvania és a Sanctuary című dalokat. Murray mellett akkoriban Tony Parsons gitározott az Iron Maidenben, aki három hónapnyi közös munka után távozott a zenekarból. Murray már ekkor megpróbálta az Iron Maidenbe csábítani iskolatársát, Adrian Smitht, de ő az akkori zenekara, az Urchin iránti kötelezettségei miatt ott maradt. Harris így Dennis Strattonhoz fordult, miután megnézte a fellépését a Remus Down Boulevarddal. Ez idő tájt újabb változás történt a felállásban: Doug Sampson kimerültség és ingatag egészség miatt otthagyta a zenekart. Helyére 1979. december 26-án Clive Burr ugrott be, akit Harrisnek éppen Stratton ajánlott. Clive Burr munka nélkül volt, méghozzá még egy egész évvel azután is, hogy 1978 végén kilépett a Samsonból. Őt ott éppen Thunderstick váltotta, aki korábban az Iron Maidenben is dobolt.
A zenekar 1980 januárjában a London nyugati részén működő Kingsway stúdióba vonult, hogy felvegye a bemutatkozó nagylemezét. A promóciós teendők miatt két hetet félretett tizenegy koncertre. 1980. február 10-én az Iron Maiden fellépett a Top of The Pops című műsorban, ahol a Running Free-t játszották. Második zenekarként a műsor történetében elérték, hogy a dalt élőben adhassák elő; előttük ez 1972-ben csak a The Who-nak sikerült. A feltételük már az elején, az EMI Records-szal való szerződéskötéskor az volt, hogy ha meghívást kapnak a „Top Of the Pops”-ba, csak akkor lépnek fel, ha valódi koncertkörülményeket biztosítanak nekik, vagyis semmiféle playbackkel nem tettetik, hogy játszanak. Ez idő tájt, 1980. február 15-én az EMI Records kiadta a „Metal For Muthas” válogatást is, amelyre felkerült az Iron Maiden két száma, a Sanctuary és a Wrathchild, kvartett felállásban rögzítve, vagyis még Doug Sampsonnal a dobok mögött. A válogatás megjelenése, amellyel a kiadó „tapogatta” a piacot, megalapozta azt a turnét, amelyen a lemezen szereplő zenekarok bemutatkoztak. Később összesen egészen 22 zenekar volt; ők a Motörhead, a Samson és a Saxon előtt léptek fel, akiket felváltva választottak a turné egyes koncertjeinek főzenekarául. Az Iron Maiden a turné nyitó tizenegy koncertjén játszott, amely 1980. február 1-jén indult. A turné idején, 1980. február 8-án megjelent az első kislemez a Running Free-vel, amely a brit kislemezlista 34. helyéig jutott. A turné után az Iron Maiden még ugyanabban a februárban elvégezte az új album utolsó keverését a London északi részén lévő Morgan stúdióban.
A zenekarnak némi gondja akadt a producer kiválasztásával. Először még 1979 decemberében elbocsátotta Guy Edwardsot, mert nem volt elégedett a túl „koszos” hangzással. Nem jött be neki a The Sweet gitárosa, Andy Scott sem, aki ráerőltette volna Harrisre, hogy a basszusvonalait pengetővel játssza. Bár az albumon producerként Wil Malone szerepel (aki korábban a Black Sabbathnak segített a stúdióban a dalok hangszerelésénél), vele sem voltak elégedettek, ezért az érdektelen hangmérnököt taktikusan kikerülték, és maguk végezték az album hangzásának véglegesítését. A hangzás megőrzi a nyerseséget, az ősiséget, kifejezi az engedetlenséget és az agressziót, az új nehézzene születését, amely nehéz időkből nőtt ki az új időknek. Bár az Iron Maiden sosem volt teljesen elégedett a bemutatkozó lemez hangzásával, éppen ez a hangzás legfeljebb csak növelte a rajongók szimpátiáját. Még ha a hangzás rokonságot mutat a punk bolygót tépázó korszakában született zenével, Harris határozottan állítja, hogy a zenekar akkoriban megvetett mindent, ami bármiben is kötődött a punkhoz. Ja, és mellesleg: Martin Birch, akit a zenekar már az első albumra szeretett volna megnyerni, akkoriban nyakig benne volt a Black Sabbath „Heaven And Hell” albumában. Mint ismert, Birch a következő albumnál kezdett együtt dolgozni a zenekarral.
A Running Free, az Iron Maiden album első kislemezének szövegéről Di’Anno elmondta, hogy az üzenet erősen önéletrajzi. Visszatekintés arra az időre, amikor punk kölyök volt. Bár a szöveg arra utal, hogy hat napot tölt egy los angelesi börtönben, ez a sor jósként cseng, hiszen 1991-ben Di’Anno pontosan ott kötött ki. Az első lemezen a Running Free az egyik leghagyományosabban felépített rockdal, amelyhez Di’Anno különösen hangsúlyos punkos színt ad. A Running Free kislemez B-oldalas száma, a Burning Ambitions abból az időből származik, amikor az Iron Maiden még kvartettként működött, és Doug Sampson dobolt nekik. Érdekes, hogy az Iron Maiden a japán piacra kicsit másképp döntött. A kislemezre a Prowlert választották, a európai piacra szánt Running Free kislemezváltozatot pedig a B-oldalra tették. A kislemez borítója is más volt a japán piacon: az európai Sanctuary kislemezborító cenzúrázott változatát választották.
A Sanctuary lett a bemutatkozó lemez második kislemeze. 1980. május 23-án jelent meg, és vitatott borítót kapott. Ennek későbbi cenzúrázását állítólag maga Rod Smallwood javasolta az EMI Records-nak, mert ravaszul úgy vélte, hogy ez még inkább ráveszi a médiát, hogy a tömegek figyelmét a kislemezre terelje. Smallwood szavai szerint a borítón Margaret Thatcher miniszterelnököt ábrázolják, akit Eddie, miközben az Iron Maiden-plakátokat tépte le a falról, rajtakapott, és tőrrel ítélkezett fölötte. A hétcolos kislemez eredeti változatának B-oldalán a Drifter és az I’ve Got the Fire (a Montrose-eredeti feldolgozása) koncertváltozata szerepel; mindkettőt a zenekar 1980. április 3-i koncertjén rögzítették a Marquee klubban. A holland piacra szánt kislemezváltozat bővített. Az A-oldalon a Prowler koncertváltozata is helyet kapott, szintén a Marqueeból, a borító pedig nem cenzúrázott, és a tehetetlen, egyenruhás nő arca valóban erősen emlékeztet Thatcherre. Egyes források szerint a Sanctuary-t, bár szerzőként Harris, Di’Anno és Murray neve szerepel rajta, Rob Angelo gitáros írta, aki 1977-ben a zenekar tagja volt, később azonban állítólag lemondott a szerzői jogairól, cserébe pedig 300Ł értékű kifizetést kapott. Tegyük hozzá, hogy az „Iron Maiden” album európai változata nem tartalmazta ezt a számot, az amerikai viszont igen. 1998-ban az első kilenc album remasterelt újrakiadást kapott. Az újonnan kiadott változat a Sanctuary-t is tartalmazza, ugyanakkor az a „torzított”, borzongást keltő Di’Anno-kiáltás a Phantom Of the Opera záró versszakának ismétlésében („… you torture me back at your lair…”), közvetlenül a Transylvania című instrumentális dal kezdete előtt, az újonnan kiadott változatból kimaradt (ez érvényes a képlemezes vinilre is, amely viszont nem tartalmazza a Sanctuary-t).
Az albumot a Prowler nyitja. Agresszív! Murray a nyitányban megmutatja találékony ötletgazdagságát, amikor wah-wah-val díszíti a riffet, és maga a szám akkoriban határozottan úgy hat, mint valami, amit a bolygón addig a napig még senki sem hallott. Di’Anno szövege ebben a dalban persze gyerekes, és egy jó adag képregényes macsóságot hordoz. Di’Anno szavai szerint a Prowler egy vadállatian féktelen férfiról szól, aki szexuális kielégülést keres. A Remember Tomorrow, a versszak és a refrén között kivételesen fokozódó dal, Di’Anno szerint a nagyapját írja le, aki cukorbeteg volt, és egy műtétnél előbb az ujját veszítette el, aztán a lábát, végül beletörődött a sorsába. Hasonló sors vitte az örök vadászmezőkre az SFRJ egykori marsalljának is, aki a ljubljanai klinikai központban hunyt el, kevesebb mint egy hónappal az Iron Maiden első albumának megjelenése után.
A Charlotte The Harlot az Iron Maiden egyik olyan ritka száma az egész pályafutásból, amely szerzői szempontból teljes egészében Murrayé. Egy lány történetének első része, aki a bordélyban találta meg az állandó lakcímét, és árulja a testét, ugyanakkor mindig fennáll a veszély, hogy elveszel, ha beleszeretsz, mert ő „femme fatale”. Az első album rendkívül ütős száma, amely az álmatag Strange World után felkészíti a hallgatót az album nagy finaléjára. Ezt természetesen a záró címadó dal, az Iron Maiden hozza. E szám nélkül elképzelhetetlen a zenekar egyetlen koncertje is fennállásának évei alatt. Eddie-ről nem is beszélve, aki e dal nélkül elveszítené minden értelmét.
Az Iron Maiden debütalbuma több szempontból is érdekes. Leegyszerűsítve: korának egyedi lenyomata. Bár Harris elmondta, hogy a banda megvetett mindent, ami a punkhoz kötődött, az album ettől az elemtől mégsem tud megszabadulni, és épp ez adja neki az időtlenség szellemét, ami különlegessé teszi. Hiába szeretett bele Harris gyorsan a teátrális szerzői megoldásokba, ahol a ritmus gyakran vált, a hangulat pedig ugrál a vezérmotívumok és a tercekben vezetett harmóniák váltakozó dinamikájában, Di’Anno punkos energiája az egész lemezen jelen van. Harrist mindig is lenyűgözték a progresszív rockbandák művei, például a Genesis, a Yes vagy a Jethro Tull, emellett az Uriah Heep, a Wishbone Ash, a Nazareth, a Nektar, az UFO, a Deep Purple és a Thin Lizzy is inspirálta.
A Phantom of the Opera című dalban a Maiden olyan szerzői típust mutat be, amely később egyre kiforrottabbá vált Harris szerzeményeiben: a Killers, a Hallowed Be Thy Name, a To Tame A Land, a Rhyme Of The Ancient Mariner és az Alexander the Great mind ebbe a sorba tartozik, hogy aztán a progresszív csúcspontját az emlékezetes Seventh Son Of A Seventh Son című eposzban érje el. A Phantom of the Opera afféle ősminta Harris szerzői megközelítéséhez. Itt van még a Transylvania is. Kiváló, drámával teli instrumentális szám, amelynek folytatása a stúdiós követőlemezen, a „Killers”-en is megszületett (Genghis Khan), az Iced Earth pedig sok évvel később, a „Horror Show” idején feldolgozta.
Di’Anno a Maidenhez való csatlakozásától fogva kivívott magának egyfajta érinthetetlenséget. Mindent megengedhetett magának. Rövid frizurát hordott, gyakorlatilag bármibe felöltözhetett, és úgy énekelt, ahogy akart, a vokális dallamokat is saját kedve szerint választotta. Senki nem szólt neki egy szót sem. A szokásos kemény fiú pózai mellett így hamarosan kissé beképzelt lett, és Stratton szerint – aki nem élvezett ilyen immunitást, és akinek a számai a énekessel ellentétben meg voltak számlálva – Di’Anno ekkoriban személyazonossági válsággal is küzdött. Stratton elmondása szerint Di’Anno a koncert egyik pillanatában még úgy kezdett énekelni, mint Sting a The Policeból, a következő percben viszont már olyan kalapban jelent meg a színpadon, amely az akkori SKA-mozgalmat szimbolizálta (a britek „pork pie hat”-nek hívják, mert a húspitére emlékeztet – ami egyébként hagyományos brit étel).
Az énekes és a csapat többi tagja között lassan növekvő szakadék akkor vált valósággá, amikor az ekkorra már igencsak elbizakodott Di’Annno azzal ugratta a Judas Priestet, amely márciusban magával vitte az Iron Maident a turné brit szakaszára, hogy a Maiden a koncerteken „lefújja” őket a színpadról. Egy hónappal korábban, a „Metal for Muthas” turné koncertjei idején Stratton szerint Di’Anno nyomást gyakorolt a zenekarra, hogy mondják le az egyik fellépésüket, mert begyulladt a torka. Az Iron Maiden eszébe sem jutott, hogy esetleg csalódást okozzon a rajongóinak, így Di’Anno nélkül adták elő a koncertet, az éneket pedig Steve Harris vette át. A koncert alatt Di’Anno némán figyelte a társait az oldalsó színpadról, Stratton pedig emlékszik a mereven villámokat szóró tekintetére. Dennis hozzáteszi, hogy Di’Anno ezután álmában sem merészkedett többé ilyen manőverekre.
Di’Annóval ellentétben Strattonnak eltérő zenei nézetei miatt hamarosan távoznia kellett az Iron Maidenből. Az utolsó koncertjét a Maidennel 1980. 10. 13-án játszotta. Egy este, a debütalbum felvételei idején előfordult, hogy Stratton és a hangmérnök, Martin Levan még sokáig a stúdióban maradt, miután a többiek hazamentek. Strattonnak az az ötlete támadt, hogy saját szakállára, a csapat többi tagjának beleegyezése nélkül „megszépítse” a Phantom of the Opera című dalt további hathúros felvételekkel, emellett kórusos vokálharmóniákat is hozzáadott, amelyek erősen emlékeztettek a Queen Bohemian Rhapsody-jának stílusára. Ez a húzás Harrisnek és Smallwoodnak is megőszített néhány (értékes) hajszálat. Dennis egyébként korban is eltért a zenekar többi tagjától. Pár évvel idősebb volt, és olyan „lágyabban” szóló, amerikai piacra szabott bandákat is hallgatott, mint a Styx, a REO Speedwagon vagy az Eagles, ami természetesen nem illett a zenekar képébe. Harris hozzáteszi, hogy kezdte észrevenni, hogy Stratton a koncerteken sokkal jobban élvezi a Strange World előadását, mint mondjuk a Prowler vagy az Iron Maiden című számokét.
Az Iron Maiden az idén márciusban a Judas Priest brit turnéján lépett fel előzenekarként, amikor a Priest a kereskedelmileg áttörő „British Steel” albumát mutatta be. Érdekesség, hogy a „British Steel” és az „Iron Maiden” album ugyanazon a napon jelent meg!
Az Iron Maiden debütalbuma megjelenésekor a brit listán egészen a 4. helyig kapaszkodott fel. A legjobban fogyó lemezek brit listáján egészen 15 hétig szerepelt! A kritikusok remekül fogadták. Tartalma időtlen, és a maga idejében forradalmi megjelenésével, egyedi karizmájával egyengeti a metal virágzásának és fejlődésének útját a nyolcvanas években. Ebből a szempontból az egyik alapvető, meghatározó albumnak számít, amelyről a metal a jövőben példát vett.
