Kiadó: Nuclear Blast Records
Megjelenés dátuma: 2020. 04. 10.
Producer: Tero Kinnunen, Mikko Karmila & Tuomas Holopainen
Az album hossza: 81.40 perc
Stílus: Symphonic Power Metal
Értékelés: 8.0 / 10
A Nightwish öt évvel az „Endless Forms Most Beutiful” megjelenése után tér vissza új stúdióalbummal, amely a zenekar kilencedik. A „Human :II: Nature” cím arra utal, hogy a banda az új lemezen is a zöld és kék bolygó siralmas állapotából merít ihletet – egy bolygóéból, amely egyre szürkébb és sötétebb. Vagyis újabb ráébresztésről van szó: az ember, mint az élővilág része, vállalja a felelősséget a végtelen mohóság tetteiért. Azokért a tettekért, amelyek miatt a bolygó ökológiai értelemben számos katasztrófa küszöbén áll (a Föld egyébként már most konkrétan a farkát csapkodja). Az album üzenetei emellett az emberi belső világ bensőségesebb szféráival is foglalkoznak, például azzal, hogy kutassuk át a szívünket, és találjuk meg benne a jót, hiszen azért vagyunk itt, hogy jót tegyünk, és mindannyiunkban ott van a jó, csak az élet törvénye arra kényszerít, hogy előhúzza belőlünk a rosszat. Ezt észre sem vesszük, de amikor a szeretet, az igazságosság és a becsületesség puszta illúzióvá válik, amely legfeljebb a hollywoodi filmekben érhető el, hamar világossá válik, hogy az ember réges-rég lemondott arról, hogy az anyatermészet része legyen, és most minden eszközzel megpróbálja megzabolázni – közben pedig valósággal hihetetlen, hogyan sikerült az elmúlt 50 évben őrült tempóban a szakadék szélére hajtanunk a bolygót.
Lőjük ki magunkat ebből a filozofikus bevezetőből vissza a „Human :II: Nature” lényegéhez. Egyenesen és rögtön kimondva: ez az album két pólusra osztja majd a zenekar rajongóit. Ez az állapot a Nightwishnek nem ismeretlen: amikor 2005-ben Tarja Turunen kilépett a zenekarból, sokan semmiképp sem tudták elfogadni az utódait. A szenvedélyek Floor Jansen érkezésével ugyan lecsillapodtak és megnyugodtak, mégis. Az új album mindattól eltér, amit a Nightwish karrierje során felvett, akár Tarjával, akár Anette Olzonnal, ezért felejtsétek el a rövid, ütős szimfonikus power metal himnuszokat, amelyek az első hallgatásra azonnal beégtek, és a zenekarnak halhatatlan hírnevet hoztak.
A banda már az „Imaginaerum”-mal elkezdett eltávolodni a megszokott kaptafától, aztán jött az „Endless Forms Most Beutiful”, amelyen egy egész zenekar működött közre, a Nightwish mégis többnyire ragaszkodott a bevált szimfonikus power metal szerkezetekhez. Az pedig külön érdekes, hogy a „Human :II: Nature” zenekar nélkül felvéve is orkesztrálisabb album, mint az elődje. Mit jelent ez? Azt, hogy a Nightwish az új lemezen teljesen egyedül, orkesztrálisabban szól, mint ahogy az előző albumon maga a zenekari betét érvényesült. Sőt: a Nightwish-mércével mérve a rendkívüli változatosság miatt az album már-már progresszív vonásokat mutat, hiszen a „ezt is, azt is kipróbálunk” szempontjából messze a legambiciózusabb műve a zenekarnak a mai napig. És még valami. Nem is annyira a (megint hatalmas) játékidő miatt, hanem főként a kivételes hangszerelési, produkciós és ötletbeli sokszínűség okán ezúttal el is vész az a „gyökerekig hithű” érzés, hogy metalalbumot hallunk. Produkciós szempontból a gitárfrázisok általában beépülnek az aranzsmanokba, csupán az kíséret egyik építőelemei, és a gitárjáték ritkán emelkedik ki valamelyik új dalban (az egyik ilyen ritka kivétel például az Endlessness). Rengeteg olyan pillanat van, amikor a szimfonikus (zenekari) elemek abszolút uralkodnak, a billentyűs hangszerelés mindent felülmúl, a folk elemek is érezhetően hangsúlyosabbak, a vokálok használata pedig jelentősen eltér a várakozásoktól. Sok a részletekkel való foglalatoskodás az amúgy is ambiciózus hangszerelésben. A banda gyakran használ a cappella vokált, sőt narrációt is, és nagyon ravaszul követi a dalok üzenetét, amelyhez a hangszerelést igazítja.
Mindez már az első CD-re is igaz, a második pedig még egy lépéssel tovább megy, és egy teljesen új zenei kalandot kínál, amely szinte inkább Tuomas Holopainen önálló stúdióalbumára illene. Miért külön, a második CD-n érkezik, és működik is? Igen, mint egy félórás filmmusical. Teljesen instrumentális, tisztán neoklasszikus feldolgozású, kelta-ír díszítésekkel megspékelve. Óda az anyatermészethez tehát. Még egy olyan dal is, mint a Tribal, megkövetelte, hogy az új dobos, Kai Hahto egyszerre nyolc karral dolgozzon, a zenekar egyébként már a kislemezekkel is felkészítette a közönséget arra, hogy az új album más lesz, kezdve az amúgy kiváló Noise-zal, még radikálisabban pedig később a Harvest és az Ad Astra utalt az érdemi stílusváltásra; az utóbbi egyébként az ambiciózus, félórás, több részből álló instrumentális szimfónia, az „All The Works Of Nature Which Adorn The World” záró tétele.
Aki nincs megterhelve a zenekar múltjával és munkásságával, különösen azzal, ami mondjuk a működésük első 15 évében született, annak ez a zenekar számára művészileg kihívást jelentő vállalkozás, vagyis az új album (meglepetés értelemben) akár elragadó is lehet, hiszen a Nightwish ezzel bizonyítja, hogy nem aggódik az új hangzáselemek és szerkezetek miatt, amelyek a fejlődő művészi érettséghez elengedhetetlenek – még ha ennek árán fel is áldozza azt a művészi természetet, amely egykor hírnevet, nevet és nagyságot hozott neki.
Nem meglepő, hogy az albumot többségében Holopainen szerezte. Ez várható volt. Az viszont nem, hogy Holopainen ennyire eltér a zenekar kijelölt stílusától, és hogy a Nightwish többi tagja ezt gyakorlatilag hagyja is neki. A zenekar története során először Holopainen mellett a többi tag inkább statisztaként működik, beleértve azt is, hogy korlátozzák Floor Jansen vokális képességeit, amelyeket ő amúgy elő tudna csalni, de kihasználatlanok maradnak. Közben meglepő, hogy az újonnan csatlakozott Donockley betétei még áthatóbbak is, mint Hietaláé vagy Vuorinené. A csapat viszont nagyon jól fogadta Holopainen új víziót. Minden tag nagyon sokféle zenét hallgat, és mellékprojektjeivel, zenekaraival ki is próbálja magát benne. Végül is ezt bizonyítja Vuorinen bandája, a Brother’s Firetribe vagy Hietala friss stúdiós szólólemeze. Egyébként pedig minek harapnánk bele a kézbe, amely etet?
De mivel a zenekar új művészi horizont felé mozdul, bármikor visszatérhet – és valószínűleg egyszer majd vissza is fog. Holopainennek viszont most nincs kedve hozzá, és több teret igényel, hogy ötletben és kreativitásban kibontakozhasson. Úgy tűnik tehát, hogy ez még jó ideig nem fog megtörténni, vagyis a Nightwish a következő években is zsúfolásig tölti majd a csarnokokat világszerte, előbb a régi dicsőség, mint a legújabb alkotás miatt, amely a művészi evolúciós elmozdulásban mindenben merész, vakmerő és rendkívül ambiciózus vállalkozás, és magas minőséget garantál. Akik egy „Oceanborn”- vagy „Wishmaster”-típusú új Nightwish-albumra vártok, vagy bármi ahhoz hasonlóra, most teljesen csalódni fogtok. A kellően „nyitott fejű” zeneszerető viszont fel fogja ismerni és értékelni a „Human :II: Nature” magas színvonalát.
szerző: Aleš Podbrežnik
Dalok listája:
CD1.:
1. Music
2. Noise
3. Shoemaker
4. Harvest
5. Pan
6. How’s the Heart?
7. Procession
8. Tribal
9. Endlessness
CD2.: „All the Works of Nature Which Adorn the World„
1. Vista
2. The Blue
3. The Green
4. Moors
5. Aurorae
6. Quiet As the Show
7. Anthropocene (incl. Human Hymn To Nikkal)
8. Ad Astra
Felállás:
Floor Jansen – ének
Emppu Vuorinen – gitár
Tuomas Holopainen – billentyűk, zongora
Troy Donockley – duda, síp, bouzouki, bodhrán, gitár, vezető ének a 4. dalban (CD1), kísérőének
Marko Hietala – basszusgitár, akusztikus gitár, vezető ének a 9. dalban (CD1), kísérőének
Kai Hahto – dob
Közreműködők:
Geraldine James – beszéd az „All the Works of Nature Which Adorn the World” című műben (első és utolsó tétel)
Johanna Kurkela – beszéd a 3. dalban (CD1)
