Kiadó: Steamhammer / SPV Records
Megjelenés dátuma: 2020. 02. 28.
Produkció: Andy Powell
Az album hossza: 58.58 perc
Stílus: Hard Rock / Art Rock
Értékelés: 9.0 / 10
A Wishbone Ash a rock legendái. Erről nem sok szót kell vesztegetni. Kultikus „Argus” albumuk megvan minden háztartásban ebben a galaxisban, ahol csak egy csipetnyit is adnak a rock’n’rollra. Hosszú pályafutás az övék, ne feledjük, hogy az együttes ötven évvel ezelőtt adta ki azonos című stúdiódebütjét, és azon úttörők közé tartoznak, akik leginkább a heavy metalt igazán megteremtő zenészgenerációt inspirálták (értsd: N.W.O.B.H.M. és tovább). A harmóniákkal – tercben szóló futamokkal – átszőtt frázisaik, a hard rock, a blues, a progresszív elemek, sőt egy-egy csipetnyi folk és pasztorális zene egyedi keveréke egészen különleges receptnek számít a rock’n’roll univerzumában, az együttes pecsétjét és felismerhető karakterét pedig Andy Powell nemes hangja adja. A Wishbone Ash voltaképpen az első zenekar volt, amely kidolgozta a gitárfutamok és a tercharmóniás díszítések kombinálásának formuláját.
A „Coat Of Arms” az új stúdióalbum, összesen már a huszonötödik. Közte és az elődje, a „Blue Horizon” (2014) között hat jó év telt el, ez idő alatt pedig a zenekar ismét tagcserén esett át, bár a felállás továbbra is a hagyományos kvartettformátumban működik. A frontember, eredeti és alapító tag, az énekes-gitáros Andy Powell új társat fogadott a csapatba a gitáros posztra, Mick Abrahams személyében. Powell után a második leghosszabb ideje tag Bob Skeat basszusgitáros, aki 1998 óta van az együttesben, az idő urának pedig továbbra is a kiváló John Crabtree számít, aki már jó tizenhárom éve a csapat tagja, és a „Coat Of Arms” a negyedik albuma a Wishbone Ashsel.
Az újonc, vagyis Mick Abrahams gitáros, a tapasztalt finn gitáros, Muddy Manninen helyére lépett, akiről úgy tűnt, hogy egyenesen Powellre szabták, és hogy vele a két gitár játékának izgalmas összjátéka végleg beleégett a zenekarba. Hát, semmi sem tart örökké, Powell pedig csupa jót mondott Abrahamsről. Nemcsak hogy képletes értelemben is ujjaival festi a hangokat, hanem Abrahams, aki jóval fiatalabb gitáros Powellnél, már fiatal korában is a Wishbone Ash-zenéket játszotta úgy, hogy gitározás közben közben forgatta a lemezeiket, és így, mint a zenekar nagy rajongója, lassan magába szívta e nagy rock’n’roll-formáció jellegzetes, öntörvényű és alapvető genetikáját, kifejezésmódját.
A „Coat Of Arms” hat év szünet után is teljesen logikusan kapcsolódik az elődjéhez, a „Blue Horizon”-hoz. A Wishbone Ash már a legutóbbi lemezen is érzelmes anyaggal rukkolt elő, amely hatásosan ötvözte a múlt esszenciáját és az akkori csapatkémia aktualitását. Retró nosztalgiával csengett, és egy csomó olyan dallamot tartalmazott, amelyek értelemszerűen a szívükben és érzelmeikben a zenekar hetvenes évekbeli diszkográfiájába mélyen belefeledkezett nosztalgikusokhoz szóltak. A „Blue Horizon” több finomságot, kifinomult hangszerelést és „lágyabb” összhatást hozott, mint a kicsit frontálisabb „Eleganth Stealth” (2011). A „Coat Of Arms” ezt a finomságot nagyrészt megőrzi, és az új idők felállásának esszenciájává olvasztja, még ha a nyitó We Stand As One ezt rögtön nem is sejteti. A klasszikus rockhimnusz-formátumot, amelyet a We Stand As One szemléletesen megmutat, az album végén a When The Love Is Shared követi. Ennek valójában le kellett volna zárnia a lemezt, de a zenekar úgy döntött, hogy a végére odatesz még egy lucid számot, a Personal Halloweent, amely több közvetlen, blues-os „New Orleans”-klasszicizmust hoz a kifejezésmódba, és ezzel enyhe stílusbeli kitérőt jelent az új album többi zenei anyagához képest. Még egy kis funky kinetikát is ébreszt, így afféle kísérlet a zenekar részéről, amely öt évtizednyi működés után még valami újat is kipróbált.
A nyitó We Stand As One, amelynek szövege a legutóbbi környezeti katasztrófákra támaszkodik – azokra, amelyeket naponta az emberi kishitűség és kapzsiság okoz, amelynek mindannyian foglyai vagyunk, és amely egységre szólít, hiszen a bolygó már határozottan visszacsap –, az album legfeszesebb pillanata. Ezt jelzi a bevezető gitárfrázis, és egyszerre ott van minden: a vezérfrázis fölé boltozódó tercharmóniák, Andy Powell kivételes, nosztalgikus hangja, amely varázslatos báját és misztikumot lehel a zenekar zenéjébe. Az album a továbbiakban több lágysággal és finom hangszereléssel büszkélkedik. Powell és Abrahams folyamatosan szövi a kétgitáros összefonódások szemléletes „csavarvonalait”, szilárdan a tercharmonikus dallamokra szegezve tekintetüket, a Wishbone Ash pedig a mid-eight részeken belüli hosszabb passzázsokban ereszti el magát igazán, amelyek tetszés szerint nyújthatók, a hangulatok között ugrálnak (modulációk), és mivel a zenekar rendkívül kompakt szerzeményeket tart fenn, mindez csak azt igazolja, mekkora rutinos csapat a Wishbone Ash. Abrahams hozzájárulása érezhető. A fickó határozottan sok frissességet hozott, ami leginkább azokban a részekben érződik, amikor a két gitáros vezérfonala soha nem szakad meg a frázisok díszítésének szemléletes ötleteiben. Az album egyik csúcspontja, amely a progresszív elemeket sem rejti el, a hatodik szám, az It’s Only You I See, amelyet éppen Abrahams írt, a Wishbone Ash-klasszikus You Rescue Me reflexiójaként a kultikus „New England” (1976) albumról. Az Empty Manben intenzívebben jelennek meg a folk zene elemei. Ne feledd, hogy az új Wishbone Ash is nagyon „kelta” hangzású. Külön figyelmet érdemel a kedves, érzékeny, balladisztikus és melankolikus Deja-Vu, amely a hangszerelés miatt – a gitárok kontrasztja, a hátteret színező bőséges sustain-effektek, valamint a harmóniák – egy kis „Hackett era Genesis” vagy „Hackett solo” misztikát idéz. Zseniális. Biztosan az album egyik csúcsa, amely felpörgeti a dinamikát és a drámai színházat az események alakulásában ezen a lemezen.
Miután a Wishbone Ash gazdag és színes története során rengeteg szerzeményt alkotott, az együttes friss anyagával szemben mindig nagyok az elvárások, és ez jogos is. A „Coat Of Arms” a legendás zenekar újabb kiváló stúdiómunkája, amely hű marad a hagyományos, kiművelt stílusához. A Wishbone Ash az új lemezen nagy kifejezőerőt és frissességet, ötletgazdagságot, sőt huncut játékosságot sugároz, miközben mesterien szlalomozik a zenei recept elemei között – azok között, amelyek mindig is egyedi helyet biztosítottak nekik a rock’n’rollban. Az album nem kelti azt az érzetet, mintha a zenekarnak közben saját magától kellene lemásolnia. Powell és társasága egyszerűen olyan zenei irányvonalak mentén hozta létre a lemezt, amelyeket tollpihe-könnyedséggel kezel, ezen a zenei terepen pedig első osztályú mesterek maradnak. A „Coat Of Amrs” önállóan és büszkén áll a Wishbone Ash legkiemelkedőbb eredményei mellett, és kiváló követője a nem kevésbé kiváló elődnek, a „Blue Horizon”-nak. A pályafutás kezdetétől a késői alkotói időszakig nézve. Olyan album, amelytől a zenekar régi hívei többet, mint lelkesek lesznek, és amelyen érezni, hogy a zenekar örömmel játszotta fel a stúdióban. Olyan album, amelyhez reméljük, hogy a zenekartól sok aktuális színpadi előadás is társul majd, mert többet is megérdemel ennél.
szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
01. We Stand As One (4:16)
02. Coat Of Arms (7:55)
03. Empty Man (5:17)
04. Floreana (5:14)
05. Drive (4:55)
06. It’s Only You I See (7:35)
07. Too Cool For AC (4:51)
08. Back In The Day (4:46)
09. Deja Vu (4:07)
10. When The Love Is Shared (4:21)
11. Personal Halloween (5:38)
Felállás:
Andy Powell – gitár, ének
Mark Abrahams – gitár
Bob Skeat – basszusgitár
Joe Crabtree – dob
