Kiadó: Charisma Records
Megjelenés dátuma: 1970. február 6.
Producer: John Anthony
Az album hossza: 43.56 perc
Műfaj: Progressive Rock
Értékelés: 9.0 / 10
A Van Der Graaf Generator az a zenekar, amely még ma is felkavarja a kedélyeket vizionárius albumaival, amelyek tele vannak összetett progresszív rock himnuszokkal, lírai betekintést nyújtanak az emberi lélek bonyolultságaiba, és számos komor víziót tartalmaznak a közeli jövőről. A King Crimsont – az „fáklya” fő hordozóit, akik lángra lobbantották a populáris zene történetének új fejezetét – leszámítva akkoriban (még) nem akadt olyan progresszív rock zenekar, amely felvehette volna velük a versenyt: az elektromos vezetők, a fizika és a metafizika rajongói, a zenekar, amely a rock, a jazz és a klasszikus zene szokatlan, megalkuvást nem ismerő keverékével derekasan sokkolta az akkori zenei közösséget, amely épp csak szedte össze magát a hippik „béke és szeretet”-illúzióinak bukása után, és kezdett ráébredni a szürke hétköznapokra és a „Nagy Testvér” vaskeze alatti közeli jövőre. A Van Der Graaf Generator zenéje és szövegei ennek megfelelően gyakran brutálisak, cinikusak, futurisztikusak és apokaliptikus hangvételűek voltak. Egy kritikus egyszer azt mondta, hogy az ördög valószínűleg elég hasonló zenét csinálna, ha lenne saját bandája. Ezzel a „generátorok” az új popzenei korszak egyik fő hírnökei lettek, és gyakorlatilag legalább egy évtizeddel megelőzték a jövő zenei trendjeit, ami az egyik fő oka annak, hogy a zenekart ma nemcsak a progresszív rock számos kedvelője tiszteli, hanem az olyan extrém műfajok hívei is, mint a metal és a punk.
Csakhogy abban az időben, mielőtt megjelent a második lemezük, a szarkasztikusan elnevezett „The Least We Can Do Is Wave To Each Other”, valószínűleg senki sem számított rá, hogy valaha még visszatérnek (ez az évek során már-már a hagyományukká vált). A meglehetősen pszichedelikus színezetű bemutatkozó album, a „The Aerosol Grey Machine” (1969) után – amelyet eredetileg Peter Hammill, az énekes és a zene meg a szövegek fő szerzője szólólemezének szántak – ugyanis a megalakulásuk óta a második feloszlás következett, és csak hajszálon múlt, hogy örökre el nem merültek a feledés tengerében. A srácoknak szerencséjük volt, hogy szerződést kötöttek Tony Stratton-Smitthel, a Charisma kiadó főnökével és a progresszív rock nagy patrónusával (a „védencei” között volt például a Genesis, a Lindisfarne és a String Driven Thing is), ami elég motivációt adott nekik ahhoz, hogy némileg átalakult felállásban és jócskán megváltozott hangzással térjenek vissza. A pszichedelikus kísérletezőkből a progresszív rock nagyhatalmaivá válás útja éppen ezen az albumon indult el, amely évekre meghatározta a hangzásukat.
A zseniális Peter Hammill teljesen egyedi és különleges hangja az a fő tényező, amelyen általában eldől, hogy valakinek tetszik-e a zenekar, vagy sem. Költői éneklésmódjával, a dallamos hangnemen gyakran kívül mozogó előadásával, a magas és mély, az epikus és a brutális részek számtalan váltogatásával a progresszív rock egyik legjobb énekesévé és szövegírójává vált, aki időnként az akusztikus gitárhoz is hozzányúlt (az elektromoshoz csak évekkel később szokott hozzá). A VDGG zenéjének egyik nagy különlegessége, hogy nagyon kevés teret engednek a gitárnak, amelyet többnyire David Jackson szaxofonja helyettesít, akinek ez volt az első lemeze a zenekarral. Jackson egy pillanat alatt a verhetetlenül egyedi hangzásuk egyik kulcselemévé vált. Az eredeti basszusgitárost, Keith Ellist Nic Potter váltotta, aki az egyes részekben hallható kevéske elektromos gitárt is játssza. Nic ittléte a zenekarban szintén rövid lesz, mert a VDGG a basszusgitárt végül Hugh Banton billentyűin egy basszuspedálra cseréli. Utóbbi a mellotronon és a hammond orgonán előadott művészkedéseivel gyakran a „fény” és a „sötétség” közti kontraszt fő gondviselője a zenéjükben. És nem szabad említés nélkül hagyni a kiváló jazzdobos Guy Evanst sem, a zenekar egyetlen tagját, aki Peterrel a VDGG összes albumán együtt dolgozott. Peter költészetének nagy része szarkasztikus kritika a háborúk értelmetlenségéről, a technológiai fejlődéssel való visszaélésről, valamint az örök emberi tévelygésekről és az ismeretlen utáni vágyakozásról.
A zenekar új arculata már a nyitó remekműben életre kel, a „Darkness (11/11)”-ben, amely Peter sok sötét jövőképe, illetve közelgő apokalipszis-víziója közül az első (még szerencse, hogy a zárójelben lévő dátum nem 9/11, különben Amerikában most valószínűleg betiltanák az album árusítását). Az egész nagyon titokzatosan és komoran indul, a billentyűkön szélzúgással, majd fenyegető crescendo következik zongorán és ütőhangszereken, ami csak még jobban fokozza a feszültséget. Idővel bejön Peter drámai éneke, amelyhez egy kiváló szaxofonbetét társul, drámai, epikus harmóniát teremtve. Peter a hangját néha egészen a végső határokig feszíti, és teljesen dühödten, szinte már gonoszul szól. Aztán bejön egy remek hangszeres rész, ahol billentyűk, szaxofon és zongora rétegei keverednek, tovább növelve a teljes káosz és pusztulás érzetét. Jackson szaxofonja, amelyhez kísérőként trombita és pokoli dobátvezetések csatlakoznak, olyan különleges hangulatot ad, mintha valami őrült terrorista táncolna egy kiégett romhalmaz közepén.
A VDGG hihetetlen érzékkel lebeg végig a elbűvölő szépség és a nyers brutalitás között. Ezt bizonyítja az ezoterikusan utópisztikus, szimfonikus eposz, a „Refugees” is, amely a zenekar gyengédebb oldalát mutatja meg, ahol egy fénysugarat engednek a sötét jövőbe. Leírhatatlan melankólia és epikus fenség keveredik benne folyamatosan, amelyet a billentyűk, a fuvola és Peter hangjának gyönyörű színe – ezúttal a legmagasabb fekvésben – közötti hihetetlen harmónia teremt. Banton közben csodás alapot rak le klavinetten és mellotronon. A középső részben kiváló jazzes dobátvezetés jön, majd diadalmas és melankolikus fő refrén következik, ahol az ének mellett egyszerre szólal meg a hammond orgona, a mellotron és a szaxofon. A VDGG ekkor a legromantikusabb pillanatában találja magát. Idővel Peter hangjához gyönyörű, epikus kórusharmóniák csatlakoznak, amelyek hihetetlen melankóliát és szabadságvágyat sugároznak. Biztosan az egyik legszebb daluk, amelynek szövege egyben Peter kritikája is minden totalitárius rendszerről. Kevés az olyan énekes, aki egyetlen számban ennyi különféle érzelmet képes felidézni.
A „White Hammer”, amely az inkvizícióról és a boszorkányvadászatról szól, a VDGG újabb klasszikusa. A hammond orgona dübörgése jelzi a kezdetét, majd Peter brutális éneke vezet be a borzongató hangulatba. Az egyes szakaszok folyamatosan ingadoznak a nyugodt és az energikus részek között, amikor a szaxofon és a ritmus között valódi pokoli kataklizmák törnek ki. Rengeteg kontraszt sűrűsödik ebbe a szerzeménybe. Az egyik oldalon magas fokú epikusság van jelen, a másikon brutális jazzes kitörések, amelyek drámaiságát egy mellotronréteg és Peter már-már mániákus éneke fokozza. A dobátvezetések és néhány torzított gitárrész a szaxofonnal és a billentyűkkel kombinálva a korához képest hihetetlenül keményen szól. A záró részben igazán hátborzongató (és rendkívül meggyőző) hangulat alakul ki, szinte mint valami pszichedelikus horrorfilmből, amit a kiterjedt jazzes improvizáció idéz elő. A káosz és a totális elsötétülés érzetében akár a King Crimson által előadott „Devil’s Triangle” kaliberű remekművel is felveheti a versenyt.
A „Whatever Would Robert Have Said”, amelyet a Manhattan-terv atyjának, Robert Oppenheimernek ajánlottak, és amelynek szövege az emberiség totális nukleáris megsemmisítésének fenyegető veszélyére utal, újabb rendkívül összetett, apokaliptikus-pokoli csemege. A billentyűkön játszott viszonylag ártatlan bevezető után, amelyhez idővel dobátvezetések és fenyegető szaxofon csatlakoznak, igazi sámánisztikus ritmus következik, amelyet Peter éneke gyorsan lecsillapít (az eleje még teljesen elbeszélő jellegű). A háttérben Potter szándékosan hamisan szóló elektromos gitárját is lehet hallani, amelyhez kontrasztként Peter akusztikus gitárja is társul, inkább lazító hangzásdíszként. A fő, megőrült szaxofonmotívum a mániákus ének mellett tényleg olyan, mintha maga Mefisztó találta volna ki. Hirtelen érdekes jazzes improvizáció jön, amely valódi csatává fejlődik a hangszerek között, főként az elektromos gitár, a szaxofon és a billentyűk közt. Az egyes akusztikus betétek ellenére a szám lefolyása soha nem csillapodik le teljesen, a vége pedig meglehetősen kataklizmikusra sikerül.
A zenekar világosabb oldala az álmodozó balladában, az „Out Of My Book”-ban éled fel újra, ahol David fuvoláján és Peter akusztikus gitárján egy romantikus motívum uralkodik. Az egészet nyugodt, költői ének vezeti, amely egy cseppet sem hasonlít arra a brutalitásra, amely az előző szerzeményben uralkodott. Hugh billentyűinek rétegei szintén rendkívüli érzékkel vannak lefektetve. Az album összes darabja közül ez hasonlít a legkevésbé a VDGG új arculatára, illetve ez áll legközelebb a pszichedelikus múltjukhoz. A folk rockkal fűszerezett fő motívum az akusztikus gitáron, a fuvolán és a többszólamú éneken mindenkit elvarázsol majd, aki azt állítja, hogy a zenekar szövetkezett az ördöggel, és a hetedik mennyországba repíti őket. Személy szerint nagyon jólesik nekem ez a kontraszt a fény és a sötétség között, amelyet az ilyen „lazító” darabok visznek a zenéjükbe.
A záró remekmű, az „After The Flood”, amelyben a vastag basszusvonal, a fenyegető billentyűk és az akusztikus gitár vezet be minket az emberi tévelygések és a természetes egyensúllyal való packázás végső epilógusába, újabb darab, amely kiszámíthatatlan és összetett természetével elállítja a lélegzetet. Peter ismét a maga énekes elemében van, amikor nem tudod, mikor váltja fel az epikusságot a brutalitás. A kezdő tempó meglehetősen nyugodt, míg be nem lép a pokoli dobmenet és a megvadult módon dübörgő hammond orgona. A háttérben időnként mennydörgés hangja hallatszik. A cinikus énekkel kísért epikus központi motívum, amely a végső apokalipszist és a világ megtisztulását zengi az emberi mocsok igájából a „világméretű özönvíz” által, talán Atlantisz bukására is céloz. A pokoli villanások a szaxofonon, a basszuson és a dübörgő orgonán adott átvezetésekkel folytatódnak, amelyek az obskúrus jazz morzsáival kevert magas szimfonikusságot alkotnak. A második részben rendkívül ízléses jazzes improvizáció következik, ahol David fuvolaszólója ragyog. Ezután még egyszer megismétlődik a pesszimista fő refrén, amelyben diadalmasan zengenek a szaxofonok, az orgona és Peter szarkasztikus éneke. Aztán egy újabb rémálomszerű hangszeres kataklizma következik, amely valódi áradással végződik: ezt az akusztikus gitárszakasz, a basszus berregése és a szándékosan robotizált ének betörése jeleníti meg (némileg a King Crimson „21 Century Schizoid Man” klasszikusának stílusában), amely a minden élő végső robotizációját, illetve a Mátrix születését mutatja be. Egészen a végén pedig még egyszer megismétlődik az epikus fő motívum, amely az emberiség jövőjének végét jelképezi. Nem túl optimista színezetű lezárása ez az albumnak, de az igazat megvallva, a VDGG-től mást várni szinte már utópikus lett volna.
A „The Least We Can Do Is Wave To Each Other” albummal a VDGG megalkotta számos klasszikus lemezük közül az elsőt, a korai progresszív rock igazi remekművét. És bár még nem érték el rajta azt a hihetetlen érettségi szintet, amelyet a következő albummal majd elérnek, megdöbbentő teljesítmény ez, messze megelőzi a korát, és komor vizionárizmusával a mai napig nem szűnik meg lenyűgözni. Ez az album egyúttal az a kulcsfontosságú pillanat, amikor a VDGG kialakította a felismerhető hangzását, és elérte fejlődésének döntő fokát, hiszen nagy előrelépést jelentett a viszonylag átlagos debütálóalbumhoz képest. A VDGG egy csapásra a korai progresszív rock fejlődésének egyik fő és legizgalmasabb nagyhatalmává vált. Bár zenéjük nagy része messze volt a azonnali befogadhatóságtól, az album megjelenése után rendkívül hűséges rajongók légiója kezdett gyűlni körülöttük, akik tudták értékelni a haladó víziókat. A „The Least We Can Do Is Wave To Each Other” egyike azoknak az albumoknak, amelyek valamilyen értelemben legalább tíz évvel megelőzték a korukat. Hammill a következő évben a zenekart a lehetőségei végső határáig hajtja, és a két soron következő remekművel a VDGG örökre beírja magát a halhatatlanok közé.
szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Darkness (11/11) (7:27)
2. Refugees (6:22)
3. White Hammer (8:15)
4. Whatever Would Robert Have Said? (6:17)
5. Out Of My Book (4:07)
6. After The Flood (11:28)
„Bónusz” számok az újrakiadásról (2005, EMI Records):
7. Boat of millions of years (3:50)
8. Refugees (single version) (5:24)
Felállás:
Peter Hammill – ének, akusztikus gitár
Nic Potter – basszusgitár, elektromos gitár
Hugh Banton – orgona, zongora, kísérőének
Guy Evans – dob és ütőhangszerek
David Jackson – szaxofon, fuvola, kísérőének
VENDÉGZENÉSZEK:
Gerry Salisbury – kornett a „White Hammer”-en
Mike Hurwitz – cselló a „Refugees”-en
