Az album hossza: 45:16
Producer: James William Guercio
Megjelenés: 1972
Kiadó: Columbia Records
A „Chicago V” volt az amerikai jazzrock fusion nagyágyúja, a Chicago első olyan albuma, amely nem dupla LP-ként jelent meg. A korábbi, epikus szvitekkel megtöltött lemezekkel szemben itt valamivel tömörebb szerzemények kaptak helyet, ami érezhetően megrövidítette az új stúdióanyagot. A lemez egyik különlegessége, hogy a dalok többségét Robert Lamm énekes-billentyűs írta, Peter Cetera énekes-basszusgitáros pedig egyetlen szerzeménnyel sem szállt be, ami a nyolcvanas évek közepén bekövetkezett távozásáig utoljára fordult elő a Chicago történetében. Cetera ettől még szép számú dalban villantotta meg énekesi és basszusgitárosi tudását, a záró, akusztikus hangvételű „Alma Mater”-t pedig Terry Kath gitáros énekelte. A „Chicago V” óriási kereskedelmi siker lett, főleg a „Saturday in the Park” jóvoltából: ezzel az albummal jutottak fel először az akkori listák csúcsára.
A Chicago ezzel a lemezzel kereskedelmi szempontból még behízelgőbbé vált, ami már a nyitó funkos jazzrock szerzeményen, az „A Hit By Varese”-n is hallatszik, amelyet a kultikus francia avantgárd zeneszerzőnek, Edgard Varèse-nek ajánlottak. A középrész fúvós szekciójának hangszeres csűrcsavarjain túl azonban korántsem nevezhető avantgárd vállalkozásnak. Mégis a „Chicago V” jobb pillanatai közé tartozik, és ma is tetszeni fog azoknak, akik a korai, kísérletezőbb korszakot tisztelik, és azoknak is, akik a későbbi, rádióbarát AOR-időszakra esküsznek. Az „All Is Well” több mint egyértelmű bizonyíték arra, hogy a Chicagóék 1972-ben bizonyára hallottak valamit a Yestől, mert a refrén „angyali” vokális harmóniái hihetetlenül emlékeztetnek erre a legendás angol progresszív rock zenekarra.
A „Now That You’ve Gone”-on ismét funkos ritmikai hatások hallatszanak, ami nem meglepő, hiszen a funk épp akkoriban vált „menő” dologgá számos (jazz-)rockernél is. A „Dialogue” mindkét része éles társadalomkritikai üzenetet hordoz, és a hidegháborús viszonyokat bírálja. Kiváló vokális harmóniákat és Lamm meg Cetera közötti énekes „párbeszédeket” kapunk, akik hosszú ideig e legendás zenekar fő hajtóerői voltak. A „While the City Sleeps”-ben hallani, hogy Cetera wah-wah pedált használt a basszusjátékhoz, Kath pedig rendkívül szaftos gitárszólóval állt elő. A már említett „Saturday in the Park” rendkívül sikeres kislemez volt, és valószínűleg az album legismertebb dala. A dinamikus és egy átlagos Chicago-lemezhez képest meglepően társadalomkritikus „State of the Union” a „Chicago V” újabb csúcspontja, ahol a ritmusváltások, a fúvósszekció, a gitárpasszázsok és az énekes bravúrok ideális összhangban vannak. A „Goodbye”, egy újabb dal Cetera főénekével, ízléses és drámai műfaji keverék, mielőtt az album a már említett „Alma Mater”-rel melankolikusan zárulna.
A Chicago 1972-ben a „Chicago V”-tel az amerikai jazz rock színtér csúcsán állt. Kétségtelenül ez volt az egyik legjobb lemezük, a gazdag fúvósaranzsmánok, a dallamos gitárpasszázsok, a dinamikus ritmusváltások és a hatalmas vokális harmóniák éppen megfelelő adagjával. A Chicago a hetvenes években és később is különféle zenei trendeket követett, ebben a szakaszban nyilvánvalóan a funk nyűgözte le őket, ez azonban nem tartott túl sokáig, hiszen a „Chicago VI” már megint egészen más történet volt.
Értékelés: 9/10
