Helyszín: Verona / Teatro Romano / Olaszország
Dátum: 2016. szeptember 10., szombat
Verona, Olaszország egyik legfestőibb városa, amelynek története rendkívül gazdag, óvárosa pedig remekül megőrzött, és a mai napig turisták tömegeit vonzza a világ minden tájáról, a hajdani ókori római színház, a Teatro Romano falai között látta vendégül a legendás angol Marilliont. Egyeseknek a (neo)progresszív rock hősei, másoknak a brit zene legféltettebb titka, amely a mai napig remek stúdióalbumokat sorol egymás után. A Marillion az aktuális turnén már az új, „F*** Everyone and Run”, röviden „F.E.A.R.” című albumát mutatja be. Már az artrock-veteránok érkezése előtt tudtuk, hogy ez az este valami különleges lesz, hiszen a hajdani ókori római színháznál jobb helyszínt szinte el sem lehet képzelni.
A Marillion tagjai a karizmatikus énekes, Steve „H úr” Hogarth nélkül vonultak a színpadra, és a „Marbles” (2004) klasszikusával, a „The Invisible Man”-nel nyitottak. Bár remek dalról van szó, különösebb meglepetést nem jelentett, hiszen az elmúlt tizenkét évben számos más fellépésüket is ezzel kezdték. Amikor sorra került az első versszak, Hogarth előbb a színpadi kivetítőkön tűnt fel, majd végül mégiscsak kilépett a hűséges közönség elé. Ezúttal is a dal éles társadalomkritikus szövegének mogorva, sötét „láthatatlan emberének” öltözött. Meg kell jegyezni, hogy Hogarth egész este remek énekhangon volt, bár megalapozott a gyanú, hogy ezúttal kicsit mélyebben a pohár fenekére nézett, hiszen kétszer is elfelejtette a szöveg elejét. Először a „Sounds That Can’t Be Made” című, azonos című stúdiómestermű előtt esett meg vele ez a kellemetlenség, amikor az elején félig viccből énekben improvizált, és humorral próbált kimászni a slamasztikából. Végül sikerült megtalálnia a megfelelő „szavakat”, és felvennie a ritmust a többiekkel. Hasonló gond adódott a rendes műsor záródalánál, a „Neverland”-nél is, amelyet a rövid bevezetőbeli botlás után elölről kellett kezdeniük.
Egyébként ez volt az egyetlen két „incidens”, ha egyáltalán annak nevezhető, az egész este során, hiszen az angol zenei mesterek fantasztikus dalválasztással, fenomenális hanggal és gyakorlatilag hibátlan előadással varázsoltak el minket, sokszínű pályájuk számos gyöngyszemét játszva el. „H” ráadásul mindkét botlást remek énekkel tette jóvá, a vokálisan igencsak igényes dalokban is. Az éneklésben jó támaszra lelt Pete Trewavas basszusgitárosban, aki szokás szerint a kísérővokálokról gondoskodott. Némi háttérvokállal Mark Kelly billentyűs is besegített, aki szorgalmasan őrizte billentyűs birodalmát, és sokkal fiatalabbnak látszott, mint amennyi valójában. Ian Mosley dobos a tiszteletre méltó kor ellenére is rendkívül élénk, precíz és rugalmas, míg az egyetlen eredeti tag, Steve Rothery gitármester ismét igazolta, hogy a legfinomabb (és sajnos igazságtalanul figyelmen kívül hagyott) rockgitárosok egyike. Számos szólója szinte transzcendentális erejű, és az a páratlan hangulat egyik kulcsa, amelyet koncerten csak a Marillion tud megteremteni.
Az aylesburyi megingathatatlan kvintett rendkívül feszült, mégis laza módon játszotta a színes diszkográfiájuk szinte minden fejezetéből származó örökzöldeket (csak a nyolcvanas évek végéről és a kilencvenes évek végéről feledkeztek meg kissé). Az új albumról több mint tizenhat perces „The New Kings” szólalt meg, amely a zenekar legszociálkritikusabb munkái közé tartozik: a szöveg élesen leszámol az újkori mohó jupikkal, akik egyre gyorsabban rombolják az emberi társadalmat és a Földet. A „The New Kings”-nél dicséret illeti a remek, színészekkel készült színpadi videókivetítést is, amely átélhetően mutatta be a kiváló szöveg központi üzenetét. A kultikus koncepcióalbumról, a „Brave”-ről (1994) is három kultikus dalt játszott a Marillion: a „The Great Escape”-et, a „Wave”-et és a „Mad”-et. A rendes műsor fő meglepetései közé tartozott a „Marbles” csemegéje, a „Fantastic Place”, a vokálisan rendkívül igényes „Afraid of Sunlight” az azonos című albumról, az effektekkel átszőtt „Anoraknophobia” (2001) klasszikusa, a „Quartz”, valamint az „Afraid of Sunlight” (1995) örökzöldje, a „King”. Utóbbit már jó ideje nem játszották, a közönség pedig a híres elhunyt zenészek és filmszínészek képeinek vetítése közben akkor reagált a leghangosabban, amikor a videón felbukkant Lemmy és Robin Williams.
A Marillion a rendes műsort a már említett „Neverland”-del zárta, amely a kezdeti rövid bonyodalom és az ismétlés ellenére végül tökéletesre sikerült. A ráadásban az egyetlen nagy slágerükkel, a „Kayleigh”-vel visszatértek a nyolcvanas évekbe, egyenesen az úgynevezett Fish-érába. Ezt Hogarth egy régi, 2000-es interjúban malomkőhöz hasonlította, amelytől a Marillion sehogy sem tud megszabadulni, mert az érkezésekor nem döntöttek úgy, hogy nevet váltanak. Mára bizonyára sokat változott a véleménye, hiszen az újabb fellépések szinte már nem múlnak el legalább egy rövid főhajtás nélkül a leghíresebb korszakuk előtt.
Igazán szórakoztató volt nézni, ahogy az olasz biztonságiak idegesítő szúnyogokként szaladgáltak Hogarth után, amikor leugrott a színpadról, és elindult a felhevült közönség között. Bár a biztonságiak inkább akadályozták, mint segítették, H úr nem hagyta magát kizökkenteni, és úgy énekelte el a Marillion legkedveltebb örökzöldjét, ahogy kell (már amikor nem Fish áll a mikrofonnál). A „Kayleigh” után a várakozásnak megfelelően jött a kötelező társ, a „Lavender”, míg szinte senki sem számított a „Bitter Suite” lerövidített változatára (csak a harmadik, „Blue Angel” című részt játszották el), majd egyenesen a „Misplaced Childhood” (1985) győztes energiakatalizátorára, a „Heart of Lothian”-ra való átvezetésre. Hogarth magabiztosan, a maga módján énekelte el a „romantikus”, neoprog korszak klasszikusait, bár a nagyon személyes szövegek és a dalok természete miatt mindig szokatlan, ha nem a nála semmivel sem kevésbé karizmatikus elődje énekli őket.
A második ráadás egy kisebb és egy nagyobb meglepetést hozott. A „This Strange Engine” (1997) albumot gyakran tartják az egyik legelhanyagoltabbnak, ezért jó volt hallani az „Estonia” előadását, amely a rajongók körében a legkedveltebb dal rajta, és a Marillion a korábbi turnékon is elég gyakran játszotta élőben. Az Estonia hajókatasztrófájának tragikus története ennek ellenére ismét megrázott. Még jobban meglepett minket a Marillion az több mint tizenöt perces címadó remekművel, vagyis a „This Strange Engine”-nel, amellyel epikus módon zárták fantasztikus veronai fellépésüket. Utoljára még egyszer ambient transzba ringatták a közönséget, majd a színpadról lelépve viharos ovációval jutalmazták őket a hűséges hívek.
A Marillion huszonhét éve változatlan felállásban működik, és e tény mellett nehéz másik zenekart felidézni, amely hasonló, kivételes teljesítménnyel dicsekedhetne. A tagok között a színpadon uralkodó irigylésre méltó kémia egyszerűen elképesztő, és néha úgy tűnik, hogy a katalógusuk legigényesebb dalát is a lehető legképtelenebb körülmények között is el tudnák játszani. Bár a legnagyobb sikereiket már a nyolcvanas évek közepén elérték, és a szigetországi média többsége továbbra is kitartóan figyelmen kívül hagyja őket, minden lépésen látszik, hogy a zenekar minden tagjában még mindig hatalmas a motiváció és az alkotói tűz, ezért minden egyes dalnál határtalanul élvezik a játékot. A veronai fellépésük azon artrock-látványosságok egyike volt, amelyek még sokáig a végük után is erős benyomást hagynak. Ebben a Marillionnak ezúttal biztosan nagy segítségére volt a páratlan, ókori római környezet is, amilyet nem minden koncerten élhet át az ember.
szerző: Peter Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlista:
1. The Invisible Man
2. Power
3. The Great Escape
4. Fantastic Place
5. Sounds That Can’t Be Made
6. The New Kings
(I.) Fuck Everyone And Run
(II.) Russia’s Locked Doors
(III.) A Scary Sky
(IV.) Why Is Nothing Ever True?
7. Wave
8. Mad
9. Afraid of Sunlight
10. Quartz
11. King
12. Neverland
—ráadás I.—
13. Kayleigh
14. Lavender
15. Bitter Suite (III. Blue Angel)
16. Heart of Lothian
—ráadás II.—
17. Estonia
18. This Strange Engine
