Kiadó: Garage Records
Megjelenés dátuma: 2018. augusztus 12.
Az album hossza: 43.36 perc
Producer: Martin Barre
Műfaj: Progressive Rock / Art Rock
Értékelés: 9.0 / 10
Martin Barre az a muzsikus, aki eklektikus gitárjátékával meghatározta a progresszív rock óriásai, a Jethro Tull hangzását és stílusát. Zenei felfogása annyira egyedi, hogy olyan gitárosról van szó, aki a sajátosságaival mindig erőteljesen jelen van a zenekarban, ötleteinek karaktere pedig óhatatlanul rányomja a bélyegét az ilyen előadó kifejezésmódjára (művészi felívelésére vagy épp hanyatlására). Így történt ez 1969-ben is, amikor csatlakozott a Jethro Tullhoz. Való igaz, hogy Ian Anderson nélkül nincs Jethro Tull, ám Martin Barre kötelező hozzájárulása nélkül elképzelhetetlen a Jethro Tull-zene megkomponálása is. 2012 óta egyébként nincs többé Jethro Tull – igaz, Anderson felélesztette a nevet egy turné erejéig, hogy megünnepelje a (már nem létező) zenekar fennállásának 50. évfordulóját, de ez már nem az igazi (az, hogy az énekhangja siralmasan megkopott, még csak nem is lényeges). A Jethro Tull név használatáról hitelesen nem is beszélhetünk, ha a csapatban nincs ott Martin Barre. Míg Barre jóval híresebb egykori Jethro Tull-cimborája az egyik utolsó turnéját élvezi, a múlt dicsőségének szárnyain szállva, addig Martin az árnyékában szorgalmasan veszi fel és adja ki az albumait. Leginkább Jethro Tull-klasszikusok feldolgozásába fogott, és a Jethro Tull-zene rajongóinak az eredetiktől jóval eltérő módokon tálalta őket; még a „Back to Steel” (2015) című albumon is találunk a saját szerzemények mellett két Jethro Tull-feldolgozást. A legújabb, a „Roads Less Travelled” viszont Martin számára végre az az album, amelyen 100%-ban kizárólag Barre saját szerzeményei szerepelnek.
A „Roads Less Travelled” az elődjéhez képest jóval nyugodtabb album, az akusztikus hangszerek szerepe is érezhetően hangsúlyosabb, és sokkal több benne a részletgazdagság és a csavar. Barre ezúttal főleg az elektromos gitár, a mandolin, a bendzsó, a mandola és az akusztikus gitár kiváló összjátékát hozta össze, és ezzel különösen a klasszikus Jethro Tull nosztalgikus szívű rajongóinak kopogtat az ajtaján.
A „Roads Less Travelled” is olyan érzést kelt, mintha Barre szándékosan ugratná Andersont, hiszen megint felvett néhány dalt, amelyek a kidolgozott (gitár)főmotívumaikat tekintve tullosabban szólnak, mint Anderson bármelyik, az új évezredben megjelent lemeze. Barre ezen az albumon különösen furfangos, megfontolt, és nagy odaadással nyúl az aranzsmék kialakításához és formálásához. Az összetéveszthetetlen gitárhang, a blues retorikája iránti bőr alatti rokonszenv és az akusztikus kiegészítők összeötvözésében gyakran belopózik az albumra egy igazi, pásztoros kelta folk fuvallat, amely a misztika és a varázslat felidézésében a Trinity című instrumentálisban éri el a csúcspontját. Kissé unalmas csupán a nagyon kiszámítható Badcore Blues, amely a delta blues gyökereivel kacérkodik, és amelyben Barre az éneket Becca Langsfordra hagyta.
Dan Crisp önálló hangú énekes, ám a karakterével kiválóan idézi Anderson énekének esszenciáját, bár korántsem a másolata, a hangszíne is eltér. Mégis, a verssorok metrikája és a sorok megformálása időnként Anderson megközelítését juttatja eszünkbe. Más szóval Crisp remekül működik Barre gitárjával. Ezt az albumot valójában mindazok fogják a legnagyobb érdeklődéssel feltérképezni, akik 1999 óta hiányolnak egy igazi Jethro Tull-lemezt, és természetesen őket érdekli majd leginkább, mennyire közelít Barre az ötleteivel a Jethro Tull stílusához és hangzásához. Barre maga a Tull. Kétségtelenül. Sok dalnál könnyen elképzelhető, hogy bármikor beugorhatna az aranzsmékba Ian Anderson.
Újdonság, hogy Barre három számnál a női vokálokat is előtérbe engedte, ezek azonban nem ragadnak meg annyira, mint a többi énekes dal, ahol a karizmatikus Dan Crisp tölti be a főszerepet. Az élen a nyugodt, folkos színezetű For No Man áll.
A „Roads Less Travelled” Barre hosszú pályafutásának legérettebb önálló terméke, bár szólóelőadóként a karrierje viszonylag rövid, főleg ha leszámítod azt a rakás kiadványt, amelyeken a Jethro Tull-klasszikusokat játssza újra. Valójában ötletekben és aranzsmékban is jóval változatosabb és ambiciózusabban felépített a korábbi munkáinál. Van rajta egy csomó „felpörgetett” és „mennydörgő” szám, mint a (This Is) My Driving Song, az Out Of Time, az On My Way, a címadó dal, a Seattle és a Lone Wolf (utóbbi az elektromos gitár és a bendzsó rendkívüli kombinációjával), de finomabb, lágyabb hangú pillanatok is, amelyek főként az album második felében lopakodnak be a For No Man, a You Are An Angel és az And The Band Played On képében, a kiváló Trinity instrumentálisról nem is beszélve. Az album első fele nagyon ütős, és éppen a legütősebb számoknál élvezhetjük a folk elemek és Barre sajátos blues-retorikájának eklektikus keresztezését. Az évek során a játéka csak érik, és ezt a „Roads Less Travelled” nagyon szemléletesen bizonyítja. Röviden: képekben gazdag ötletekkel és kiválóan áramló dinamikával teli album, amelyet ennek a muzsikusnak a rendkívüli gitárjátéka díszít. Barre a saját gitárművészetének doktrínájában és mesterségében úgy érik, mint a jó öreg bor. Ugrassa csak tovább ilyen hatékonyan Andersont, hiszen világos, hogy a Jethro Tull név védőszárnyai alatt soha többé nem fognak újra összeállni.
szerző: Aleš Podbrežnik
Számok listája:
1. Lone Wolf
2. Out Of Time
3. I’m On My Way
4. Roads Less Travelled
5. Badcore Blues
6. Seattle
7. For No Man
8. (This Is) My Driving Song
9. You Are An Angel
10. Trinity
11. And The Band Played Only For Me
Zenészek:
Dan Crisp – ének, elektromos gitár
Martin Barre – elektromos és akusztikus gitár, bendzsó, mandolin, mandola
Alan Thomson – basszusgitár, „fretless” basszusgitár
Darby Todd – dob
Josiah J – Hammond-orgona, billentyűs hangszerek, ütőhangszerek a 4., 7., 8. és 11. számon
Becca Langsford – ének az 5. és 11. számon, vokál az 1., 3., 4. és 6. számon
Alex Hart – ének a 9. számon, vokál az 1., 3., 4., 6. és 11. számon
