Kiadó: Mascot Label Group / Music Theories Recordings
Megjelenés: 2019. 05. 17.
Produkció: John Cuniberti
Az album hossza: 58.36 perc
Műfaj: Art Rock
Értékelés: 9.5 / 10
Paul Gilbert idén május közepén tért vissza újabb, immár 15. szólóstúdióalbumával, amely a „Behold Electric Guitar” címet viseli! Kifogyhatatlan gitáros, minden bizonnyal generációjának, de talán általában is az egyik legfényesebb, mondhatni legragyogóbb gitárzsenije, és egyik legszorgalmasabb, leglelkesebb zenei alkotója. Éles eszű, szüntelenül ötletektől duzzadó, burjánzó kreativitású muzsikus, és ebből fakad a gitárjátékának hatalmas karizmája, vagyis a kézügyesség csodatevő ereje a hathúros hangszer elméletének uralásában. Nem csak a bolygón, valószínűleg az egész galaxisban.
Mostanában érezhető, hogy Paul egy kicsit „lecsillapodik”. Nem szó szerint. Gilbertről nehéz volna elmondani, hogy egyáltalán le tud nyugodni. Új horizontokat fedez fel, és a blueszzal való egyre nyíltabb kacérkodás révén lassan megtalálta új szerelmét. A jazzt. Ne aggódj, a „Behold Electric Guitar” Paul Gilbert, nem jazz. Sőt, az „I Can Destroy” után, annak fényében, amit az utódja hoz, még könnyebb úgy jellemezni az előző lemezt, mint amellyel Paul Gilbert lezárta szólógitáros pályafutásának egy korszakát, hiszen a „Behold Electric Guitar”-ral teljesen új fejezeteket nyit meg a művészi fejlődésében.
Ami Gilbertben lenyűgöző, az a szerzői módszere. Ahogyan a dalalkotás folyamatához áll. Először ugyanis megírja a verset, majd a versből levezeti a vokális dallamot, amelyet aztán gitárra hangszerel. A gitár teljes egészében átveszi az ének szerepét. Nem meglepő, hogy kiadott egy feldolgozásgyűjteményt, szigorúan instrumentális változatban, Gilbert kedvenc előadóinak dalaiból, „Stone Pushing Uphill Man” (2014) címmel, és az sem, hogy a koncertjein elhangzó dalok legalább harmada feldolgozás. Gilbert már akkor kiemelte, hogy a legnagyobb kihívás számára az volt, hogy a lehető leghitelesebben átültesse mindazokat az érzelmeket, amelyeket Mike Reno (Loverboy), Paul McCartney, Elton John, Sting… hangja áraszt, az említett feldolgozásalbum gitárjátékának kifejezésmódjába.
Az új albumon is Gilbert a nagyfokú eklekticizmus garanciája marad. Ehhez a lemezhez John Cunibertivel fogott össze, aki főleg Joe Satrianival való együttműködéseiről ismert. Nem azért, mintha Gilbert véletlenül Satriani-rajongó volna, hanem mert Cunibertivel kapcsolatban valahol olvasott arról az egymikrofonos felvételi technikáról, amelyet Cuniberti alkalmaz, hiszen ez a módszer viszi át a lehető leghitelesebben azt, amit a stúdióban eljátszanak, a rögzített hangfelvételbe, egészen a befogadó (a hallgató) füléig. Amikor Gilbert Los Angelesből Portlandbe költözött, ahol Cuniberti is él, rengeteg kiváló helyi zenésszel ismerkedett meg. Alex Fulero és Roland Guerin basszusgitáros bekapcsolódott az új album felvételébe, a dobos szerepeken pedig hárman osztoztak. Gilbert lelkesedett Cuniberti gyakorlatáért, és a zenekar koncertszerűen egyetlen (sztereó) mikrofon elé állt, hogy az összes szerzeményt elsőre eljátssza és felvegye. Mivel Gilbert gitárja közben mindig túl hangos volt, végül megegyeztek, hogy minden hangszeres kap egy saját mikrofont, és a felvételt mégiscsak több mikrofonnal ismétlik meg.
A „Behold Electric Guitar” persze Gilbert terméke, de talán jobban, mint valaha szólókarrierje során, összeszedettségét tekintve olyan albumként hat, amelyet egy zenekar vett fel. Erre már a humoros Havin’ It felhívja a figyelmet, amelyet a jó öreg Hammond-hang meleg ölelése burkol, és igen. Főleg a tréfás Fulero miatt a „jazz” jelző már az elején szépen odatapad. Gilbert továbbra is nagy tréfacsináló. Ezt elárulják a dalcímek, és érdekes volna elolvasni az eredeti szövegeket is, amelyeket Gilbert motyog, mielőtt a gitár „kikiáltja” őket a számokban. A Blues For Rabbit blues-„shuffle”-je (blues Johnny Hodgesnak, akit „Nyúlnak” becéznek) az összes hangszeres erőteljes hangzásbeli és előadói karizmája mellett is végig „gilbertesen”, nagyon különlegesen szól. Az I Own A Building abból a történetből ered, hogyan mutatta meg egy óriási épület tulajdonosa a Mr. Big tagjainak magánbirtoka minden zugát; az A Herd Of Turtles humoreszk, vagyis a narráció és a gyors funk hirtelen ugrásainak keresztezésével végzett kísérlet, a narrációs húzás pedig a The Police trükkjét idézi a Be My Girl, Sally című dalban. A „burleszk” Sir, You Need To Calm Down című számba Gilbert egy lekésett repülőgép-felszállás történetét szőtte bele. Az Every Snare Drum Gilbert hawaii látogatásáról mesél, ahol rájött, hogy minden étteremben ugyanaz a zene megy, ami iszonyúan idegesíteni kezdte; nehéz elviselni, amikor minden pergődob, mindenben, amit hallasz, mindig ugyanúgy szól (cseng). A Love is the Saddest Thing-ben mindennel találkozunk, csak „siratóénekkel” nem, helyette felpörgetett boogie rock rohamot kapunk, míg a pihentető I Love My Lawnmower című számban Gilbert portlandi kis gyepének nyírásának szenteli magát. Az A Snake Just Bit My Toe újabb remek pont, ahol Gilbert bluesosra veszi a figurát (persze „a maga módján”). A Things Can Walk To You játékos záró fűszer az albumon, a kiváló blues–jazz fúzióé, természetesen igazi rockos fogással. Igazi teátrális lezárás.
Érdekes a slide-ujjvédő használata is. Ez egy mágnesen lóg, amely Gilbert gitárjának testébe van beépítve. Gilbert egyenesen a középső ujjára húzza, és rendkívül érdekes, milyen ügyesen vált a „normál” játék és az ujjvédős játék között (Things Can Walk To You, I Owe A Building).
A „Behold Electric Guitar” esetében elmondhatjuk, hogy ez Gilbert eddigi legkidolgozottabb és legkiforrottabb műve abban az értelemben, hogy rajta minden úgy működik, mintha egy zenekar állna mögötte, nem egy szólóelőadó. Fulero beépülése nagyon fontos. Olyan áthatóan ütős billentyűsről van szó, hogy Gilbert gyakran rábízza az improvizációkat, és a dalokban kibontakozó szerkezetek menetéből nem nehéz kihallani, hogy éppen Fulero játéka (betétei) gyújtja meg többször is Gilbertet, amikor az olyan helyzetek megoldására kényszerül, amelyeket a szikrázó, ihletett billentyűs éles húzásokkal egyengetett, és amilyet Gilbert korábban még nem tapasztalt. És a kémia kivételes. A kvartett kémiája. A fúzió sem kevésbé kivételes. Olyan szintű fúzió, amely tökéletesen szokatlan zenei extravaganciában és eklekticizmussal teli kalandban csúcsosodik ki. Nem. Gilbert jó néhányszor szelídebben fog az improvizációkhoz, megfontoltabban, mint amire számítani lehetett. Mindenesetre a jellegzetes ultraszonikus őrültségével is lenyűgöz, ahogy a húrokat ugrálja az arpeggiók között, és az extrém vígjátéki gitáros bohózat minden trükkjével, amit már megszoktunk tőle. De ahogy mondtam. A „Behold Electric Guitar” kiváló lépés új dimenziók felé, és nem volna meglepő, ha Gilbert az ilyen fúziós kalandokban egyúttal rendkívül kifinomult hangszerelővé is érne.
A „Behold Electric Guitar” egyszerre hihetetlenül zenei és fertőző alkotás, rockfúziós mű, és ha ehhez hozzáteszed Gilbert minden egyediségét, azt mondod: „art rock fúzió”. A klasszikus rock (a The Beatles marad a szerzői platform), a jazz és a blues briliáns ötvözete, amelyet természetesen csak egy Paul Gilbert-féle zseni hozhat létre. Mindenből éppen megfelelő mennyiség. Igénytelenkedés nélküli, kiválóan kiegyensúlyozott alkotás. Érett! Gilbert nyilvánvalóan ebben az irányban fog érni a jövőben is, és ez a technikai tökéletességének és kivitelezési hibátlanságának egyébként is kiváló pedigréje mellett olyan dimenzió, amelyben a zenész az önkihívás szabadságszerető útján fejlődik és halad tovább!
szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. Havin’ It
2. I Own A Building
3. Everywhere That Mary Went
4. Love Is The Saddest Thing
5. Sir You Need To Calm Down
6. Let That Battery Die
7. Blues For Rabbit
8. Every Snare Drum
9. A Snake Just Bit My Toe
10. I Love My Lawnmower
11. A Herd Of Turtles
12. Things Can Walk To You
Felállás:
Paul Gilbert – gitár
Roland Guerin – basszusgitár
Asher Fulero – billentyűs hangszerek
Brian Foxworth – dob
Bill Ray – dob
Reinhard Melz – dob
