Fellépők: Vanden Plas, Neverdream, conXious
Helyszín: Bécs (Wien) / Szene / Ausztria
Dátum: péntek, 2011. 03. 25.
A Vanden Plas német prog metalosok, akik az 1990-es évek közepén segítettek kialakítani és megszilárdítani a műfajt. A főbűnösök persze a Dream Theater, akik igazi forradalmat robbantottak ki, így a színtéren hamarosan új zenekarok bukkantak fel, amelyek kiterjesztették a prog metal hatókörét és mondanivalóját, zenei megjelenési formáit. A Vanden Plas például a német válasz. Mint az Enchant, a Symphony X, a Shadow Gallery (mind a három az USA-ból), vagy az Angra (Brazíliából), de mindegyik a maga útján. Van azonban bennük valami közös. A Dream Theaterrel ellentétben náluk minden szám összetartó, kompakt, és ez mindig az első helyen áll. Ezért a progresszív zene felfedező és kísérletező szellemétől fűtött, szédítően rétegzett felépítés mellett ezek a zenekarok kreativitásukban az ultradallamos fő témákat helyezték előtérbe. Így minden dalon végigfut egy vezérfonal, és az értelmes egyensúly a fülnek könnyen befogadható részek („fülbemászó dallamok”) és a feltáratlan zenei kalandok felé való „szökés” között – ahogy azt a „progresszív” jelzőhöz kapcsolódó művészi szabadság kutató attitűdje diktálja, az alkotói érettség fokával összhangban.
A Vanden Plast Frankfurt am Maintól délebbre találkozni már évek óta valóságos utópia. A jég azonban végre megtört. Pontosabban tavaly, amikor a zenekar június elején kiadta gyönyörű új stúdióalbumát, a „The Seraphic Clockwork”-öt (2010, Frontiers Records) – a RockLine-kritikát ITT olvashatod –, és május végére koncertet is „lefoglalt” a bajor fővárosban. Az az időpont azonban nem volt megfelelő a RockLine számára. Megérte várni. Jött Bécs 2011-ben és a megerősített fellépés a Szene klubban. Egy mini prog metal fesztivál, amelyet két zenekar kerekített ki: a bécsi házigazda ConXious és az olasz Neverdream, akik mindössze három fellépésre csatlakoztak a Vanden Plashoz ezen a turnén. A második állomás hozta őket az osztrák fővárosba. De először időzzünk el a Conxiousnál. A testvérpár, Alexander (gitár) és Michael Ghezzo (dobok), az új erősítés, Ernst C. Zach basszusgitáron és Michael G. Reiter énekes alkotta kvartett kezdte melegíteni a rettentően gyéren látogatott klubot. A teremben maroknyi ember követte a hazaiak fellépését, talán 30 fő, és nem több. A ConXious, amely pályafutása során legutóbbi stúdióalbumát (a másodikat) 2005-ben adta ki (Never Before/Never Again), valójában sajátos, még fejlődésben lévő zenei hibrid. Megközelítésük minden, csak nem az, amit ennek a beszámolónak az első bekezdésében leírtam. Nemcsak hogy a zene teljesen töredezett, a motívumok összekapcsolása is rendkívül különc, szokatlan, ezért nagyon sok idő kell, mire megbékélsz egy ilyen zenével, már ha egyáltalán. A zenekart életemben másodszor sikerült elkapnom koncerten. És másodszorra sem győztek meg. Rejtélyes és nagyon nehezen emészthető zenei egység marad a ConXious ebben a tekintetben. A fülnek összeegyeztethetetlen dolgok áthidalása nem megy nekik a legjobban. Amikor egy motívum végre beindul, jön egy másik, ami elmetszi, sokszor úgy, hogy nemcsak „rossz lábon kapnak el” a kiszámíthatatlan hangulatváltások sorozatával, hanem egyszerűen „behúznak” a fülbe, hogy ne mondjam, fájdalmat okoznak. A country, a reggae és még néhány hasonló zenei egzotikum metalba keverésétől kezdve. Nem akar összeállni, és kész.
A Neverdream olaszok. Egész más fából faragták őket. Érződik a magas homlokú fiúk tapasztalata, ami bizonyítja, hogy nem tegnap óta vannak a zenei bizniszben. Tudják, mit csinálnak, mit követnek és mit akarnak. Prog metalról beszélhetünk, ami zeneileg rendkívül elágazó, rugalmas és fogékony a különféle zenei ötletek befogadására, amelyeket merészen beépítenek a zenekar alapvető hangzásába. A felállásban egyszerre két billentyűs is van, ehhez jönnek a programozási trükkök, és szaxofonszólók betétei is! A 2004 óta gyakorlatilag változatlan felállás – Giorgio Massimi (ének), Giuseppe Marinelli (gitár), Mauro Neri (billentyűk), Andrea Terzulli (basszusgitár), Fabrizio Dottori (billentyűk, szaxofon, programozás), Gabriele Palmieri (dobok) – tavaly adta ki harmadik stúdióalbumát „Said” címmel. Ezen megszilárdították hangzásukat és stílusukat, amelyet így vehemensen és gondtalanul fejleszthetnek tovább, miközben a felismerhetőség garantált. A riffek természetesen a metalhoz tartoznak, a fiúk ugyanakkor gyakran adják magukat az igényesen kidolgozott dalfejlődésre, amely hordozza azt a becsült és keresett színházi hatást, amit szeretünk a hangulatok gyakori forgatásának kiszámíthatatlanságaként emlegetni. A Conxious elődökkel ellentétben a Neverdream ezt sokkal nagyobb ügyességgel és kidolgozott, saját vízióval teszi. A gazdag, többrétegű hangzásszerkezet persze az olasz ősrégi progresszív rockzenekarok hagyományában gyökerezik, amelyek maradandó nyomot hagytak a világ zenei színterén, és tulajdonképpen önálló ágat alakítottak ki a rockzenén belül már a hetvenes évek elején. Az ének sem feltétlenül az erőtől duzzadó hangszálak és tüdő „lövöldözéséhez” folyamodik, hanem a finomabb részeknél érzékien alkalmazkodó és kifinomult marad. Az angol nyelv használatában is elég meggyőzően szerepelnek a Rómából származó Neverdream tagjai, és prog metal irányultságuk ezen az estén egy érett zenekart mutatott be, akit rendkívül érdekes felfedezni a műfaj minden rajongójának. Azoknak a rajongóknak, akiknek az olasz konyha tömör fűszeressége mindenképp jólesik. „Átrágás” nélkül a zenei skálák végtelen tengerén. Ehelyett élvezhetjük a vezérmotívumok dallamos gyűjteményének ízletes, érdekes fejlődését. A hangzás nagyon jól sikerült, akárcsak a tagok meggyőző összjátéka, ami igazolta, hogy kiváló zenészegyéniségekről van szó, akik még a laikus nézőt is hatékonyan képesek maguk mellé állítani.
A Vanden Plast nem kell külön bemutatni. A németországi Karlsruhéból származó zenekar első stúdióalbumát már 1994-ben kiadta („Colour Temple”), amely az abban a régmúlt évben megjelent egyik legjobb debütnek számított. Már a bemutatkozó lemez jelezte, hogy új zenekar jelent meg a láthatáron, amely teljesen új zenei karaktert hoz a színtérre. A felállás, amely a debütálás óta változatlan – Andy Kuntz (ének), Stephan Lill (gitár), Stephan testvére, Andreas (dobok), a kiváló billentyűs Günter Werno és a basszusgitáros Torsten Reicheer –, ma a világ egyik legtapasztaltabb prog metal csapatának számít. Sajnos egyúttal az egyik leginkább figyelmen kívül hagyottnak is. A Vanden Plas ugyanakkor a tökéletesség és a folyamatos zenei fejlődés szimbóluma marad. Legutóbbi stúdióalbumuk, a „The Seraphic Clockwork” az eddigi összes stúdiómunkájuk továbbfejlesztése, és vele a Vanden Plas új fejlődési szintet ért el, amely még nagyobb jártasságot hirdet a komplexitás és a többrétegű szerkesztettség fülbemászó dallamossággal való ötvözésében. Egyben a Vanden Plas pályafutásának legigényesebb albuma, amely ugyanakkor tele marokkal kínál ünnepélyességet a refrének kivételes bombasztján keresztül.
De térjünk vissza a színpadra és az események középpontjába. Annak ellenére, hogy a Vanden Plas húzta az időt, és csak háromnegyed tizenegykor lépett színpadra, félig üres terem fogadta őket a Szene klubban, ahol alig lehetett megszámolni 100-nál kevesebb főt.
A Vanden Plas nem sokat törődött a kialakult helyzettel. Ugyanis teljes gőzzel nekifeszültek. Érezni, hogy a zenekar régóta nem lépett fel együtt, illetve hogy az elmúlt években nem sok koncertet tudhat maga mögött. Az elejétől az egész koncerten át érezhető volt az a fiatalos játékosság, pajkosság, kíváncsiság, lendület és velő, amilyet ma ritkán kapsz egy tapasztalt, sokéves múltú zenekar fellépésein.
A fiúk rendkívül kellemesen fűszerezték meg a szetlistát. Rögtön igazi hőhullámot gyújtottak a két kiváló nyitó számmal, az I Can See-vel és az Into the Sunnal a „Far Off Grace” (1999) albumot megtestesítő legismertebb dalok közül. Andy az elején néhány refrénnél átengedett némi kezdeményezést a közönségnek, de amint bemelegítette a hangszálait, teljes erőből énekelt. Eláll az ember lélegzete attól, hogy a fickó mindezen évek után érintetlenül megőrizte hangi erejét. Minden hangfekvést, a legmagasabbakat is beleértve, rendkívüli magabiztossággal énekelt végig. Emellett Andy kiváló előadóként és színpadi színészként híres, aki egy pillanat alatt uralma alá hajtja az egész közönséget. Most is így volt. Minden hallgató, akikből sajnos nem volt sok, azonnal bekapcsolódott, valahányszor Andy akár csak egy szerény gesztussal kérte, vagy egyszerűen megkérdezte őket: „Bécs! Még mindig velünk vagytok?”
Ezúttal a koncert csúcspontjai valójában az új számok voltak. Ez is bizonyítja az új album kivételes minőségét, és azt, hogy a Vanden Plas a fennállása során messze nem csorbította ki a fogait. Frissek és kreatívan ihletettek maradnak. A fiúk óriásit szórakoztak a színpadon, a repertoár előadása közben vidám mosollyal fordultak egymás felé, a dobos mester, Andreas Lill pedig már a bevezető, átvezető, szédítő dobszólóval megmutatta zenei bravúrját az Into The Sun és az új Holes In The Sky között.
A zenekar fellépése minden magas elvárást igazolt. Az első másodperctől az utolsóig a kvintett kivételes telepatikus összhangja a színpadon, különösen Stephan Lill lélegzetelállítóan pontos és kristálytisztán gördülő szólói, Günter Werno billentyűs zseniális betétjei, az egyes számok elnyújtott kivezető részei vagy továbbfejlesztett középső hangszeres szakaszai, főleg a régebbi daloknál (Cold Wind, Iodic Rain), amelyek az évekkel csak érnek, és értéket nyernek a Vanden Plas koncertarzenáljában.
A kvintett telepatikus összhangja mellett az is megrendítő, hogy a fiúk tulajdonképpen csukott szemmel játszanak. Egyetlen pillantás nélkül a gitár vagy a basszusgitár nyakára. Egyszerűen. Automatika, tökéletes rugalmasság, amelyet olyan gyakorlattal érsz el, ami abszolút lazasággal tölt el, és lehetővé teszi a játékot, amely a technikai csiszoltság és az ősi érzések kombinációjában győz meg. Hiba nélkül.
Az új dal, a Rush Of Silence önmagában az első igazi csúcspontot jelentette, mert összetettebben felépített, és benne a hangulat gyakorlatilag szüntelenül hullámzik váratlan hullámcsapásokon át, amelyek sokféle hangulati érzéssel ragadják magukkal a hallgatót. A Vanden Plas a szabályos rész végére két kiváló ászt tartogatott a tarsolyában. Az új, drámai prog metal szépséget, a Scar Of An Angel-t és a „Christ 0.” ütősebb klasszikusát, a Postcard To God-ot. A ráadás a színpadra hozta az előző lemez fantasztikus címadó számát, a „Chirst .0,”-t, ami a szetlista egyik legszebb meglepetésének bizonyult, és a várakozásoknak megfelelően a koncert lezárása a felpörgetett Rainmaker lett („The God Thing”, 1997). A repertoárba bekerült még a Soul Survives a „Colour Temple” debütről és az új Quicksilver, de ezeket a zenekar kihúzta a fellépésből. Két lehetséges válasz van. Túl kevés látogató, vagy egyszerűen arról van szó, hogy a zenekar menet közben dönti el, melyik két számot húzza ki minden fellépés előtt a rögzített koncert-szetlistából, így a turné során két szetlista sem teljesen egyforma. Sajnos nem hallhattuk a kiváló debütalbum, a „Colour Temple” egyetlen dalát sem, ez az egyetlen kifogás a Vanden Plas-zene mostani koncertélményével kapcsolatban. A másik szemrehányás a rendkívül éretlen és zeneileg felvilágosulatlan osztrák közönségnek szól, amely nem képes odavonzani egy koncertre olyan kiválóságokat, mint a Vanden Plas, még teljes 100 főt sem. Bécsről beszélünk – az osztrák fővárosról, amelynek egymillió-700 000 lakosa van. Még akkor is, ha péntek este volt, mint most.
Akárhogy is. Az évekig tartó várakozást, hogy a Vanden Plas legalább annyira megközelítse Szlovéniát, hogy egy egynapos kiruccanás a koncertjükre fizikailag a normális keretek között megvalósítható legyen két megbolondult szlovéniai rajongójuknak, kifizetődővé tette a német zenei perfekcionisták egyedi zenei énjének minden egyes színpadi másodperce, főleg annak fényében, hogy a koncert végén a zenekar minden tagja előkerült, és mindegyikükkel válthattunk néhány szót, készíthettünk közös emlékfotót, szerezhettünk értékes autogramot. Röviden: aki szereti a mechanoreceptorait, és arra törekszik, hogy teste és lelke zenei kifinomultságot fogyasszon, mégis úgy döntött, hogy ezen a turnén kihagyja a Vanden Plast, tudhatja, hogy pótolhatatlan hibát követett el. Befejezésül csak annyit tehetek hozzá: „Vanden Plas minden faluba!”
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
Szetlista:
1. I Can See
2. Into The Sun
3. Holes In The Sky
4. Silently
5. Iodic Rain
6. Rush Of Silence
7. Far Off Grace
8. Cold Wind
9. Frequency
10. Scar Of An Angel
11. Postcard To God
—ráadás—
12. Christ 0.
13. Rainmaker
