Helyszín: Velden am Wörthersee / Bluesiana Rock Cafe / Ausztria
A koncert dátuma: 2013. december 22., vasárnap
Ron „Bumblefoot” Thal 2006-ban óriási csizmába lépett: ekkor lett a rock ‘n’ roll rosszfiúk, a Guns ‘N’Roses tagja, ami a bolygó legjobb gitárosainak ligájába emeli! A rocktitánoknál ma is dolgozik. Bumblefoot eddigi pályafutása során 9 stúdióalbumot és egy DVD-t adott ki. Önálló bemutatkozó lemeze, a „The Adventures of Bumblefoot” 1995-ben jelent meg, a kiadványok közül azonban kétségkívül kiemelkedik a Guns ‘N’ Roses legutóbbi stúdióalbumán, a „Chinese Democracy”-n (2008) való közreműködés.
Ennek a zenésznek a gitárvirtuozitását az is jól mutatja, hogy Bumblefoot már gyerekként el tudta játszani „visszafelé” az „Eruption” című számot, Eddie Van Halen szerzeményét. Az évek során sokoldalú gitárossá érett, aki bármilyen műfaji helyzetben otthonosan mozog, emellett nagyon jó énekesnek is számít. Bumblefoot sokrétű zenei látásmódját stúdióalbumai is bizonyítják, amelyek stílusukban igen változatosak, emiatt a gitáros nagy tiszteletnek örvend a „munkaadók” körében, akik szívesen szerződtetik producerként és stúdiózenészként. Számos zenei magazin felteszi Bumblefootot a világ legjobb gitárosainak listájára, főként azok közé, akik a hathúros (gitáros) elmélet csúcsra fejlesztett, kidolgozott technikájáról híresek.
Ennyit a bevezetőről! A Bluesianában ezúttal szó szerint forr a levegő. A név az név. Nem emlékszem ilyen tömegre. Az olasz közönség már jó előre a kis klub színpada elé özönlött, és lázas várakozásban rendes kis zajt csapott. Fél tíz körül a színpadra lép Ron Thal, Dennis Leeflang dobos társaságában. Kitör a lelkesedés hulláma! A klub egyre fülledtebb. Néhány perces hangolás után – látszik, hogy Ron Thal saját maga a saját „roadie”-ja – felölti kétnyakú Vigier gitárját a „DoubleBfoot” sorozatból (a gitár felső nyaka „fretless”), a színpadon pedig két edzett olasz zenész csatlakozik hozzá: Simone Massimi basszusgitáron és Nazzareno Zacconi, aki három hete állt a Bluesiana színpadán Jennifer Batten, Michael Jackson egykori gitárvarázslója kísérőgitárosaként.
Spontán koncertest vár ránk. Már a nyitó bemelegítés, amikor a zenekar a hangbeállításhoz „kölcsönvette” a The Beatles klasszikusát, a Come Together című számot, érdekes és szokatlan fordulatokat vetített előre, amelyeket fél percre előre sem lehetett megjósolni. A gyorsujjú gitárördög már az elején ötujjas tappinggel jelezte, hogy különleges fából faragták. Ezt megerősítették Nazzareno Zacconi csodálkozó pillantásai és kidülledő szemei is, aki a koncert alatt Ron mellett a ritmusalapot tartotta a gitáron, pedig Ron többször szabad utat adott neki, hogy a kiváló olasz gitáros szólóakrobatikában is kibontakozzon, és megmutassa a közönségnek, hogy első osztályú zenész.
A koncertshow töredezettségének és összefüggéstelenségének érzése percről percre nőtt. Ron belekezdett egy ismert riffbe, de amikor a másik három cimbora becsatlakozott, abbahagyta a játékot, és átugrott egy másik számra. Ez a történet a fellépés alatt számtalanszor megismétlődött, úgyhogy az igényesebb hallgatók alaposan kiábrándultak a zenész komolyságából. A jegyek ugyanis ijesztően drágák voltak. Mégis, főleg a második félidőben kezdett értelmet és összefüggést nyerni az egész. Ilyen színházat egyszerűen csak Ron Thal engedhet meg magának. Mert a pasasnak nagy és ismert neve van, és mert ultra virtuóz!
A repertoárt zömmel Ron szólókatalógusának számai adták, amelyek mind a híres rock ‘n’ roll hecc jegyében csendültek fel, igazi punkos „bad ass” hiúsággal adagolva – ez bőven elég bizonyíték arra, miért találtak egymásra Ronnal Axl az új Guns ‘N Roses-felállásban. Így került sorra az Abnormal, Real, Some Other Guy, Normal, Guitar Suck, Turn Around, Simple Days, Overloaded, Guitar Still Suck, Dash, Rockstar for a Day, The Colour Of Justice, Last Time és a Shadow, emellett pedig néhány teljesen elborult, odacsapott feldolgozást is kaptunk, mint például Henry Mancini The Pink Panther Theme-je, egy adag komoly packázás a Wasted Years (Iron Maiden) körül, rengeteg hibával kísért Bohemian Rhapsody (Queen) vagy egy kicsit komolyabban játszott Goodbye Yellow Brick Road (Elton John). Ron persze nem felejtette el eljátszani (csendben várt) Little Wing című számot (Jimi Hendrix), ami a hozzá hasonló gitárhősök kedvelt koncertstandardje a rock ‘n’ roll univerzum vidámparkjában.
A koncert végül kerek két óra húsz percig tartott (igaz, Ron semmiért nem akart elbúcsúzni a közönségtől), a kitűnő gitárvirtuóz pedig három Guns N’ Roses-számmal fűszerezte meg, méghozzá a fellépés végén (Sweet Child O’Mine, Estranged, Don’t Cry). Az egyik szám alatt Ron teátrálisan elhagyta a színpadot, és végigsétált az egész klubon asztaltól asztalig, pulttól pultig, néhány perc múlva visszatért a színpadra, és térdelve, teátrálisan játszotta el a nagy finálé szólóját. Ron Thal a briliáns gitáros mellett, aki különleges gitárjátéktechnikát (pokolian gyorsat) fejlesztett ki, kiváló énekes is. Nagyon szeret énekelni. Majdnem túlságosan is.
Az viszont biztos, hogy az olyan koncertről, amilyet a Bluesianában összehozott, és amellyel a káosz pereméig vitt minket, jobb, ha első „munkaadója”, Axl Rose nem értesül. Ron Thal ezen az estén bizonyos mértékig saját Axl Rose-ává vált. De piperkőc, rosszfiús külseje ellenére ez a zenész aranyszívű ember. Az ember rögtön a szívébe zárja. Ha a koncert után csevegsz vele, rendkívül pozitív energiát sugároz: örömöt, huncutságot, kíváncsiságot és tiszteletet mindenki iránt, aki ezen az estén eljött a koncertjére a Bluesianába. Felejthetetlen látványosság, elsőrangú rock ‘n’ roll és egészen rendkívüli rally-száguldás a gitáron (szaftosan megfűszerezve veszélyes gitáros kiruccanások sorával) a gazdag koncertlüktetés nagy fináléjaként, amely 2013-ban belengte a híres Bluesiana Rock Cafe klubot. Reméljük, hogy ez a koncert egyben szép útravaló is a jövő évre remélt újabb gazdag koncertaratáshoz ebben a nekünk kedves klubban az Alpok túloldalán.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
