Helyszín: Zágráb / Dom sportova (kis csarnok) / Horvátország
Dátum: szerda, 2013. 10. 02.
Joe Bonamassa, az új generáció forró blues rockere. Tizenöt éve adta ki első stúdióalbumát, azóta pedig már tizenegy van a zsebében. Ha igaz, hogy a srác hétévesen hangról hangra pontosan lejátszotta Stevie Ray Vaughan és Jimi Hendrix szerzeményeit, és olyan gyorsan fejlődött, hogy tizenkét évesen már a blues végső óriása, B.B. King előtt nyithatott koncertet, akkor nem csoda a robbanásszerű felemelkedése.
De itt nem csak kivételes tehetségről van szó. Joe Bonamassa ugyanis nagy hajcsár, főleg önmagával szemben. A megkeresett kenyérnek becsületesen megdolgozottnak kell lennie, különben nem élvezhető! A „Driving Towards The Dalyight” Bonamassa új stúdióalbuma, amely három évvel az első zágrábi fellépése után hozta vissza a horvát fővárosba. Akkor a Boogaloo klubot töltötte meg teljesen, most a Dom sportova kis csarnokát. Ez azt jelenti, hogy az elmúlt három évben még népszerűbb lett, mint volt.
Joe, mint mindig, most is aprólékos maradt. Ad a kifinomult esztétikára. Mind a napi munkabeosztás betartásában, mind abban, hogy a fickó rendszeresen szűk szmokingot és kifényesített cipőt húz. A frizurának is úgy kell állnia, ahogy illik. Zselézett, hátrasimított, finom választékkal balra. Valentino-s csábító báj. Napszemüveg. Kötelezően az orron. Pillantás a homlok alól. Ha blueser vagy, nem jó, ha túl sokat vigyorogsz. A blues szívfájdalom, és annak is kell maradnia. Joe ezt tudja.
Joe Bonamassa sosem volt különösebben szellemes dalszerző. A saját szerzeményeiben általában mindig érezni más előadók hatását. Előadóként viszont kiváló. Az ő korosztályában nehezen találni olyat a kortársai közül, aki felveszi vele a versenyt, és ma, akárcsak ő, blues-t játszik. Vagy legalábbis abból él. Az új albumon is akad egy csomó feldolgozás. Új album? Alig győzzük követni őket. Ha egy kicsit felfrissítjük Joe Bonamassa legutóbbi tevékenységeit: tavaly megjelent a „No Hits, No Hype, Just Best” válogatás, idén pedig a dupla koncertdokumentum, az „An Acoustic Evening at The Vienna Opera House”. Ahogy a címből látszik, a fickó nemrég rácsodálkozott az akusztikus hangzásra. És ez még nem minden: október végén megjelenik a londoni négy koncertest hivatalos összefoglalója. Különböző helyszíneken, teljesen eltérő setlistekkel játszott koncertek anyaga, címe „Tour De Force – Live In London (J&R Adventures)”.
Pontosan este nyolckor lépett tehát Joe Bonamassa a színpad elé. Akusztikus felállásban. Saját magának az előzenekaraként. A nyitányban a fent említett, frissen megjelent koncertdokumentum setlistjének egy részét vette elő, így részben azt is népszerűsítette. Szórakoztató bemelegítés volt a nyitó Palm Trees Helicopters And Gasoline-tól a Seagullon (a Bad Company-eredeti feldolgozása) és a Jelly Rollon át az Athens To Athensig, amelyet a Woke Up Dreaming zárt. Aztán átkapcsolás elektromosra. A színpadra érkezik Derek Sherinian (billentyűk), Carmine Rojas (basszusgitár) és Tal Bergman (dob). Az ütős Dust Bowl az előző stúdióalbumra irányította az emlékezetet, előadása után viszont főleg egy tisztátalanul megütött hang maradt meg az első szólócirádák végén, ami azt jelentette, hogy Joe ujjai még nem melegedtek be rendesen. A feszült hangulatot egy pillanatra Howlin’ Wolf hagyományos száma, a Who’s Been Talking oldotta, amely Bonamassa változatában az új stúdióalbumon is helyet kapott. Persze jóval borzosabb hangszereléssel, a hard rock hangzásához közelítve. Ugrás az új albumra a Dislocated Boyjal, ahol újra felerősödik a testes riffelés tüskés hangulata, amihez Joe egy dupla nyakú Gibson gitárt vett magára. Mindkét nyak hathúros. Csak a két nyak hangolása különbözött. Aztán az új album címadó dala. Mindössze négy akkordra épül, végigfűzve a versszakon és a refrénen. Teljes vitorlázás a dallamos vizekre. Megint más hangulat. Törékeny, telve lágysággal és kifinomultsággal.
Bonamassa a mesterségbeli tudásával Gary Moore Midnight Bluesában ragadott magával. Elnyújtott változat. Ebben megmutatta a teljes arzenálját a hathúros elmélet uralásából, ahogy azt a modern blues vívmányai megkövetelik. Már amennyire erről egyáltalán értekezhetünk, hiszen ez egy olyan műfaj, amely elvileg már nem fejlődik. De ahogy két hete e téren mélyen megcáfolt minket a kivételes showjával Greg Koch alig 30 ember előtt a Bluesiana klubban, úgy van ez Joe Bonamassával is. Csak Bonamassa teljesen más zenei történetet épít. Jóval hozzáférhetőbbet a tömegeknek. Fel van tekerve, és tud dallamos vonalakat és futamokat beszőni, amelyek a Gibsonos hangzás felturbózottságával és testességével együtt a Free, a Led Zeppelin és hasonló bandák elemeihez közelítik az előadót. Sokkal közelebb, mint bármihez, ami a delta blues-hoz vagy a Cream és a Ten Years After vezette fehér blues hullámhoz kötődik. Valószínűleg ezért ilyen általánosan elérhető Bonamassa a tömegeknek. Minden generáció hallgatójához közel áll. Elhiszem viszont, hogy a blues megrögzött hívei bizonyos fokig utálhatják, mert szemükben a számtalan feldolgozás játszásával „lemészárolja” a Mississippi-delta szenvedélyének és érzelmének egyedi elemeit…
Két óra, amely nem hagy levegőhöz jutni. Joe vagy az énekével hódít, amely képes a bőr alá kúszni, és érti, hogyan kell adagolni a sorokat nagyobb vagy kisebb rekedtséggel, az érzelmi állapottól függően. A koncert reguláris részének csúcspontja a végén jött, amikor a kvartett a Black Country Communion eredetijének, a Song of Yesterdaynek a feldolgozásába kezdett. Mondhatjuk, hogy a Black Country Communion felének kezdett neki. Nem szabad elfelejteni, hogy Bonamassa mellett ott állt Sherinian is. Kivételes eposzról van szó, ahol a blues eleme tökéletesen keresztezi a neoklasszicista megközelítés elemeit, a szám pedig felveheti a versenyt a rockkorszak kultikus napjainak hasonló eposzaival, mint például a Stairway to Heaven. A zenekar a koncert reguláris részét színpadiasan fokozta azzal, hogy a The Who klasszikusának, a Won’t Get Fooled Againnek a nyitányát a Song For Yesterday kifutásaként használta. Bombasztikus kivezetés! Bevált, mindig gyújt!
Joe a csapatával érzelmileg felizgatva és a lelkesedéstől alaposan átforrósodva hagyta a levegőben a zsúfolásig megtelt Dom sportova kis csarnokát, a koncert reguláris része után, amely 1 óra 45 percig tartott. A ráadásra mindössze egy percet kellett várnunk. Ez két várt sztenderdet tartalmazott. Az első a Sloe Gin volt. Tim Curry feldolgozása, amelyet Joe minden alkalommal rendkívül élvez a színpadon. Az este csúcspontját viszont, ahogy várható volt, megint a híres The Ballad Of John Henry hozta, amelyre a közönség teljesen elvesztette a fejét! Ez tulajdonképpen az a szám, amely kicsiben optimálisan bemutat mindent, ami Joe Bonamassa neve mögött áll. A fickó természetesen itt sem felejtkezett meg a teremin-betétről!
Joe a mozdulataiban lehet durva, de ugyanúgy bőven finom és érzékeny is. Pontosan tudja, hová kell betenni a lágy hangokat fingerpickinggel. A zenekar persze kivételes jam-akrobatikával ölt, és ilyen intenzitású események közepette egy pillanatra sem tudtál levegőt venni. Carmine Rojas az elnök. Kiváló basszusgitáros. Rá nem lehet megtalálni az igazi felsőfokot. Viszont így áll a dolog: Joe Bonamassa a munkaadó, és ő szabja a feltételeket. Így hát a színpad kié volt? Joe Bonamassáé, pont. Rojasnak két négyzetméter hely jutott, amelyen csak előre-hátra mozoghatott, és úgy, hogy véletlenül se lépje át a párhuzamos vonalat Joe Bonamassa látóterével. Isten őrizz tehát, hogy véletlenül Bonamassa elé kerüljön az első vonalban. Sherinian és Bergman pedig odaszegezve ül a székén, és a koncert alatt nem moccanhat sehová. Időnként a színpad határozottan túl tágasnak hatott. A hangzás viszont a koncert alatt nagyon szép volt. Egy hanyag hang sem.
Joe Bonamassa „ölt.” A mester az mester. Ha a szőrszálhasogatásig elmegyünk, akkor csak a „túlzott technikai csiszoltság szindrómájában” találnánk hibát, amely háttérbe szoríthatja a hangulatépítést, vagyis azt, ami a zenész érzelmi állapotát tükrözi. És ez a kifinomultság időnként zavart, bár Joe tökéletesen érti, mit jelent a hangok helyes elosztásának lényege. Joe szólhatott volna egy-két szót a koncert alatt, és így egy kicsit jobban megmelegíthette volna a közönséget. A koncert alatt nagyon hűvös a közönséggel, amikor elmerül a munkájában. Mondhatnánk, hogy nála a rutin többé-kevésbé egy hajszállal rosszabbul van álcázva. Mindegy. A koncert után nem volt olyan látogató, aki ne olvadozott volna Joe Bonamassa és kiváló kísérőcsapata kivételes előadásától. A női nem nagy száma pedig csak azt bizonyítja, hogy Bonamassának már jó ideje nagyon-nagyon jól megy kereskedelmi értelemben. A ragyogó hangzás és előadás egyértelműen megmagyarázza azt is, miért voltak a jegyárak valamivel magasabbak, mint amit megszoktunk. Joe Bonamassa a legjobbat nyújtja, de ezért egy kicsit többet is kér, mint a többiek. Ez van. Megteheti. Mert megvan benne az igazi mojo, ami a tömegeket lángra lobbantja. Greg Koch, aki más fából faragott, ragyogó zenei zseni, olyan gitáros, akinek viszont 30 fős lyukakban kell izzadnia. Méghozzá összehasonlíthatatlanul alacsonyabb áron. Valószínűleg alig marad egy vekni kenyérre. És vicces, hogy a legutóbbi stúdiólemezén éppen Joe Bonamassa vendégszerepelt.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlista:
1. Palm Trees Helicopters and Gasoline
2. Seagull
3. Jelly Roll
4. Athens To Athens
5. Woke Up Dreaming
—elektromos blokk—
6. Dust Bowl
7. Who’s Been Talking?
8. Story of a Quarryman
9. Dislocated Boy
10. Driving Towards The Daylight
11. Slow Train
12. Midnight Blues
13. Look Over Yonders Wall
14. Song of Yesterday / Won’t Get Fooled Again (outro)
—ráadás—
15. Sloe Gin
16. The Ballad of John Henry
