Szerző: Rok Klemše
Helyszín: Cvetličarna, Ljubljana
Az interjú dátuma: 2010. 12. 16.
Exodus, a thrash metal intézménye, az a zenekar, amely az 1985-ben megjelent Bonded By Blood debütalbumával lefektette a thrash metal alapjait. A debütalbum után a legendás énekes, a karizmatikus Mr. Thrash, Paul Baloff kilépett a bandából, bár 1997-ben visszatért az Exodusba az Another Lesson in Violence koncertalbum kedvéért. Közben az énekesi posztot egy másik legendás név, Steve „Zetro” Souza töltötte be, aki ’87 és ’97 között négy stúdióalbumot (és egy koncertalbumot) adott ki az Exodusszal, Baloff tragikus és korai halála után (Paul Baloff 2002-ben, 41 évesen halt meg egy agyvérzés következményeiben) pedig 2004-ben még a Tempo of the Damned című lemezt, amely meghatározta, hogyan kell szólnia a thrash metalnak az új évezredben. Az Exodus frontembere ma Rob Dukes, akinek a vezetésével a banda nemrég új lemezt adott ki Exhibit B: The Human Condition címmel. Az együttes 1980-as megalakulása óta, az első lemeztől az aktuálisig a zenekar központi alakja a legendás gitáros, Gary Holt. A színpadi fenevad ma a thrash metal mozgalom egyik központi figurája, az Exodus hangzásának megalkotójával és oszlopával pedig a Thrashfest 2001 előtti fellépés előtt volt alkalmunk beszélgetni.
RockLine/Rock Hard: Üdv újra Szlovéniában, ha jól tudom, immár harmadszor vagy negyedszer jártok nálunk. Hogy megy eddig a turné a Kreatorral és a Death Angellel?
Gary Holt: Eszméletlen! Ez az első közös turnénk a Death Angellel, pedig a nyolcvanas évek eleje óta jó barátok vagyunk. Ráadásul ez már a harmadik turnénk a Kreatorral másfél év alatt. Őrült jó buli, és ha két Bay Area bandát bezársz egy szobába, elszabadul a pokol. Minden este ugyanaz a mese: „csak ma iszom, aztán soha többet”, és persze ebből sosem lesz semmi. Én tegnap korán abbahagytam, és lefeküdtem a buszon, miközben a backstage-ben már mindent leromboltak. Józan persze nem voltam (nevet). De mi mást tehetsz ekkora hidegben, mint hogy felhúzol egy téli zoknit és iszol egy Jägermeistert?
RL/RH: Ha először visszamennénk a múltba: hogyan emlékszel vissza a korai thrash metal mozgalomra, amelynek fontos részei voltatok?
Gary Holt: Eszméletlen volt, gyönyörű idők. A klubszíntér hihetetlen volt, és nem csak a thrash metalé, hanem a metalé úgy általában. A Bay Area-ben akkoriban annyi klub volt, hogy egy héten át minden nap mehettél egy másikba, és egyikbe sem jártál kétszer. Hét klub hét nap alatt, és mindegyikben más bandát láthattál. Sok jó dolog jött ki abból a színtérből.
RL/RH: Emlékszel az első Exodus-koncertre? Ha jól tudom, még azelőtt volt, hogy Paul Baloff csatlakozott a bandához.
Gary Holt: Igen, igen. Akkor még Tom (Hunting, az Exodus mostani dobosa, a szerk. megj.) énekelt és dobolt. A Monterra Bay Community centerben volt szilveszterkor, az évre nem emlékszem. Olyan idők voltak, hogy kibéreltünk egy termet, hoztunk tíz hordó sört, és mi magunk árultuk a jegyeket a saját koncertjeinkre, még mielőtt klubokban játszottunk volna.
RL/RH: Hogyan látod a mostani thrash „revivalt”? Úgy tűnik, a mai színtér majdnem olyan erős, mint a nyolcvanas években.
Gary Holt: Nem, nem, olyan, mint a nyolcvanas években, soha többé nem lesz, akkor minden új és friss volt. De szerintem a mai színtér hihetetlen, rengeteg jó fiatal banda van. 2003-ban az emberek folyton azt kérdezték, mit gondolok a thrash revivalról, én meg mindig azt feleltem, hogy majd szólok, ha tényleg meglátom. 2003-ban biztosan még nem volt. Mi keményen dolgoztunk, hogy visszahozzuk, hamarosan csatlakozott sok más banda is, és ma biztosan sokat segít, hogy rengeteg veterán a pályafutása legjobb lemezeit adta ki. Egyikük sincs itt csak úgy, mint valami nyolcvanas évekbeli banda, amely átlagos szart csinál, hanem kiváló lemezeket vesznek fel. Nézd csak meg a Death Angelt, az Overkillt, a Heathent, a Testamentet, a Megadethet, a Slayert, még a Metallica is jó irányba fordult.
RL/RH: Remélem, még egy kicsit tovább fordulnak (nevet)…
Gary Holt: Igen, csak Rick Rubint ne vegyék fel producernek. Zseni, de nem a Metallicának való.
RL/RH: Ha már a produkciónál tartunk: néhány éve Andy Sneap-pel dolgoztok, mondhatjuk, hogy bizonyos mértékig ő is felelős az Exodus „védjegy” „crunch” hangzásáért?
Gary Holt: Így van, 1997 óta dolgozunk vele, az Another Lesson in Violence koncertalbum óta. Biztosan neki is megvan a maga része ebben, de gyakran mondják nekem az emberek, más kiadóktól is, hogy Andy legjobb produkciói éppen az Exodusszal készültek. Ez azért van, mert mi tudjuk, hogyan kell megszerezni a saját hangzásunkat. Andy tudja, milyen hangunk van, tudja, milyennek kell lennie, én is tudom, és együtt könnyedén elérjük a kívánt eredményt. Amikor beállunk a stúdióba, a gitárhangom már kész, és akár egy jó óra alatt fel tudjuk venni, nem pedig négy napig szarakodunk a hanggal. Producerként, keverőként és motivátorként Andy a legjobb, ráadásul az egyik legjobb barátom. Úgyhogy a munka egyáltalán nem munka, folyamatosan hülyéskedünk, és olyan, mintha ő lenne a banda hatodik tagja.
RL/RH: Tavaly nyáron rengeteg szó esett a „Big 4” koncertekről. Mi a véleményed erről? Szerintem legalább az Exodusnak ott kellene lennie a thrash metal nagy négyese között.
Gary Holt: A Big 4 az eladott lemezek számán alapul, és ez a négy (Metallica, Megadeth, Slayer, Anthrax, a szerk. megj.) biztosan a legtöbbet adta el. Innen ered a név is, ők voltak a mozgalom legnagyobb thrash bandái. Én nem terhelem a gondolkodásomat ezzel a szarral. Csinálom, amit csinálok, a lemezeimet bárki mellé odatehetem, a színpadon pedig minden alkalommal megpróbálok mindenkit lesöpörni a lábáról. Ezzel foglalkozom, nem pedig azzal, hogy kimaradok valamilyen Big 4, Big 5 vagy Big 10 listáról.
RL/RH: Mióta 2001-ben a Thrash of the Titans fesztiválon visszatértetek az élők közé, az erőtök nem csökken. Mintha az Exodus a visszatéréssel új agressziót talált volna. Minden új album keményebb és agresszívebb az előzőnél. Mondanád, hogy ez nagyrészt Rob énekének köszönhető?
Gary Holt: Igen, biztosan a hang és az együttes eredménye, plusz hogy öreg vagyok, megkeseredett és dühös (nevet). Ráadásul nem akarom, hogy bárki azt mondja, a banda lassul, és hogy nem vagyunk annyira agresszívek, mint bármelyik másik zenekar. Ami pedig a zenét illeti, egy szemernyi humorom sincs már (nevet). Sötét, kopár és kellemetlen (nevet). Egyszerűen úgy folytatjuk, ahogy mi akarjuk, és a következő lemez talán úgy fog szólni, mint az Air Supply.
RL/RH: Amikor felvettétek és kiadtátok a Bonded By Blood-ot, tudtátok akkor, hogy a metal egyik legnagyobb hatású lemezét csináltátok meg?
Gary Holt: Nem, fogalmam sem volt. Azt tudtam, hogy az album gyilkos, mi csak gyerekek voltunk, akik azt a zenét játszották, amit akartak. Ma, évekkel később, amikor élőben játsszuk ezeket a számokat, még mindig olyan, mintha bombákat dobálnánk. És ez átkozottul király!
RL/RH: Hogyan emlékszel azokra az időkre, amikor a banda frontembere az egyedi Paul Baloff volt?
Gary Holt: Átkozottul jól! Paul volt a banda szíve és lelke. Elváltak útjaink, de 1997-ben, mielőtt meghalt, jóvátettük ezt a hibát. Ezzel nem azt mondom, hogy Steve Souza hiba volt, de Paul élete akkoriban, amikor kirúgtuk, egyszerűen nem volt elég rendezett. Bár amikor a halála körül magamba néztem és az életemre, rájöttem, hogy én magam még tízszer rosszabb voltam.
RL/RH: A következő stúdióalbumot is Paullal akartátok felvenni?
Gary Holt: Igen, de mielőtt ez megtörténhetett volna, nekem magamnak le kellett jönnöm a drogokról. Paul meghalt, a banda többi 4/5-e folyamatosan be volt állva, én pedig Paul halála után még majdnem egy évig rehabilitáltam magam. Paul 2002. február 2-án halt meg, én 2002 decemberében lettem tiszta. Sajnos Paul halálára volt szükség ahhoz, hogy komolyan vegyem magam. Amikor folyton be vagy állva, arról beszélsz, hogy albumokat fogsz felvenni, de gyakorlatilag semmit nem írsz, mert az összes kreativitásod tönkremegy. Amikor viszont tiszta lettem, a riffírás egyszerre megint tollpihe-könnyű lett. A legkönnyebb dolog, amit tudok, a riffírás, most azonnal meg tudok neked írni egy riffet, és valószínűleg könnyebb lesz, mint felhúzni a cipőmet. Mert szeretem csinálni. A világ kedvenc dolga számomra a riffírás.
RL/RH: Mit csináltál, amikor az Exodus 92 és 97 között, ha jól tudom, szünetet tartott?
Gary Holt: Valójában 1994-ben váltunk szét, és 1997-ben tértünk vissza Paullal. Mindenki a Thrash of the Titans-t emlegeti, amiért állítólag újra összeálltunk. Valójában soha nem oszlottunk fel, egyszerűen túlságosan ki voltunk készülve mindentől ahhoz, hogy egyáltalán játszani tudjunk. Soha nem oszlottunk fel, csak nem csináltunk semmit. („We never broke up, we just weren’t doing shit”). Tom Hunting a háttérből: „We were doing shit, just not music” (nevet). Abban az időben, amikor nem csináltunk semmit, otthon voltam, és a gyerekemmel foglalkoztam. Apa voltam, ami fontosabb volt számomra, mint a banda.
RL/RH: Amikor Rick (Hunolt, a banda egykori gitárosa, a szerk. megj.) elhagyta a zenekart, felbomlott a híres „H-team”. Nehéz volt megtalálni az igazi utódját, egy hozzád illő gitáros társat?
Gary Holt: Nem kerestem senkit, egyszerűen felhívtam Lee-t (Altus, az Exodus jelenlegi gitárosa, egyben a Heathen gitárosa, a szerk. megj.)
RL/RH: Tehát Lee volt az első választásod?
Gary Holt: Ő volt az egyetlen választásom. Ha nem akarta volna elvállalni, nem lett volna másik lehetőségem.
RL/RH: Az Exodusból egygitáros banda lett volna, ha Lee nem fogadja el az ajánlatodat?
Gary Holt: Idővel valószínűleg találtam volna valakit, de nem tudom, kit. Valószínűleg meghallgatásokat kellett volna rendeznem, Lee-ről viszont tudtam, hogy tökéletes lesz a bandának. Ismertem még Rick előtt, ismertem, amikor még Kirk (Hammet, a szerk. megj.) volt a bandában. Kiváló zenész, kiváló barát, és megvan az „old-school” hitele. Sokkal inkább illik a bandába egy olyan ember, akinek ugyanaz a háttere, mint nekünk, mint egy kölyök, aki tíz death metal bandában játszott.
RL/RH: Amikor úgy döntöttetek, hogy újra felveszitek a Bonded By Blood-ot, a rajongók részéről sok aggály merült fel, hogy tönkreteszitek Paul örökségét. Te is féltél a rajongók negatív reakciójától?
Gary Holt: Nem, egyáltalán nem. Az átkozott album, annak ellenére, hogy újra fel van véve, nagyon jól fogyott. Sok embernek tetszik, sok embernek nem. Nekik maga az ötlet nem tetszik, nem az album mint olyan. A Bonded By Blood-ot soha nem lehet pótolni, és nem is ez volt a célunk. Csak fel akartuk frissíteni, és „hommage-t” akartunk csinálni neki. Eredetileg egyáltalán nem akartam játszani az albumon, hanem 9 különböző bandát akartam, amelyek eljátszanák az album 9 számát. Sajnos ez a kilenc különböző kiadó, kilenc menedzser és hasonlók miatt lehetetlennek bizonyult. Ezt nekik még soha nem mondtam el, de ezeket a srácokat (rámutat a Death Angel énekesére, Mark Osegueda-ra, a szerk. megj.) én választottam ki a Metal Commandra. Aztán azt akartam, hogy az albumon csak kilenc különböző énekes legyen, de megint a különböző kiadók jelentették az akadályt. Főleg azért, mert mindent mi magunk csináltunk, kiadó nélkül.
RL/RH: A Let There Be Blood-ot tulajdonképpen a te kiadódon keresztül adtátok ki?
Gary Holt: Igen, valahogy úgy, az egykori menedzseremmel partnerségben. Ahogy mondtam, ezzel a lemezzel nem akartuk újra feltalálni a spanyolviaszt, hanem új erőt adni neki a modern produkcióval.
RL/RH: A modern produkció ellenére maguk a számok még mindig hihetetlenül frissen szólnak.
Gary Holt: Pontosan ez volt a cél! Bebizonyítani, hogy a számok nem öregedtek meg, hanem ma is gyilkosak. Ezek a számok rengeteget jelentenek nekem, olyanok, mint a másik kilenc gyerekem. Mindegyik tökéletes, és semmin nem változtatnék drasztikusan, és nem írnám újra egyiket sem.
RL/RH: Kizárólag a produkcióról volt szó, mert az eredeti felvételről hiányzott az erő és a tisztaság?
Gary Holt: Persze, de akkoriban mindenki így vett fel. Mindenkinek úgy szóltak a felvételei, mint a szar (nevet).
RL/RH: Oké, mindig meg akartam kérdezni, hogyan jutott eszetekbe a Bonded By Banjo (a Bonded By Blood klasszikus country-feldolgozása, amely rejtett bónuszként szerepel az Exhibit A: The Atrocity Exhibition albumon, a szerk. megj.)?
Gary Holt: Mi így énekeltük mindig is, hiszen csak az éneklés módját kell megváltoztatni, és máris úgy szól, mint egy parasztos, „hillbilly” szám. Tommal mindig azzal poénkodtunk, hogy felvesszük, ahogy a teraszon ülünk és szalmaszálat rágcsálunk… egy DVD-hez, hogy hogyan játsszuk élőben, de sajnos nem sikerült.
RL/RH: Valahogy a Deliverance stílusában (nevet)?
Gary Holt: Igen, pontosan úgy, mint a Deliverance (nevet). Felvettünk egy számot, amelyben mindannyian éneklünk, Jack bendzsón és szájharmonikán játszik. Vicces, hogy a szólónak a legtisztább és legbutább, de egyébként ugyanolyan változatát vettem fel, mint ami az albumon van, és a saját country stílusában tökéletesen illik a számhoz. Ugyanaz a szóló, csak vacakul eljátszva és teljesen country hangzással (nevet).
RL/RH: Ha áttérnénk az új albumra: mikor és miért döntöttetek úgy, hogy két részben jelenik meg?
Gary Holt: Amikor az első lemezhez túl sok számot vettünk fel, és mind kiváló volt. Az eredeti ötlet az volt, hogy dupla albumot adunk ki, az első cd az Exhibit A lett volna, a második pedig az Exhibit B, de költségek szempontjából ez nem érte meg nekünk. Azt mondtam, hogy akkor két részben adjuk ki.
RL/RH: Már jó ideje, a Tempo of the Damned megjelenése óta a Nuclear Blast kiadónál vagytok, amely igazi családdá válik a thrash bandáknak, náluk vagytok ti, a Death Angel, a Testament, a Kreator, ….
Gary Holt: Igen, mert rajongók, és értik a zenét. A barátaim, akiket szeretek, és nem csak valami kiadói képviselők. Valahányszor találkozunk, halálra isszuk magunkat (nevet).
RL/RH: Ha már itt tartunk: nehéz másnaposan színpadra állni?
Gary Holt: Van egy ritka képességem, ami ezen a turnén a legtöbb embernek nincs, mégpedig hogy tudom, mikor kell abbahagyni (nevet). Berúgok, de van egy láthatatlan határom, amelynek elérése után lefekszem aludni. Mindig én vagyok az első az ágyban a buszon. Az alvás felfrissít, és nem szeretek egész nap aludni, tönkreteszi a biológiai órámat. Lee például még most is alszik (az idő este hat körül volt, a szerk. megj.), reggel hatig ivott (nevet).
RL/RH: Az új lemez igazán sötét, kemény és baljós, a hozzá illő szövegekkel; a Class Dismissed például az amerikai iskolai lövöldözésekről szól. Nem féltetek a puritán USA reakciójától, hiszen a szám a történetet a gyilkosok szemszögéből meséli el?
Gary Holt: Nem, én nem foglalkozom mások véleményével. Néhányan megkérdezték, hogy támogatom-e az iskolai lövöldözéseket. Viccelsz? Nekem is két gyerekem jár iskolába! Ebben a számban inkább arról a kérdésről van szó, hogy mi vezeti az elmét egy ilyesmihez.
RL/RH: Valami hasonlót írtatok az előző albumon a Children of a Worthless God-dal.
Gary Holt: Igen, csak ebben a számban vérszomjas amerikaiak szemén át beszélünk. Ez a szám még nagyobb bajba sodort minket (nevet). Nem én írtam, de támogatom. Nem muszlimellenes számról van szó, nem, hanem szélsőségellenes számról, a szélsőséges iszlám ellen. Senki nem háborog, amikor a kereszténységet kritizáljuk, amikor viszont az iszlámot, már háborúra készülnek. Ugyan már! Az Exodus világában minden megengedett!
RL/RH: A Hammer and Life ezzel szemben pozitívabb dolgokról szól, hiszen Paul Baloffnak van ajánlva.
Gary Holt: Ahogy a szám szól, úgy élt Paul egészen a halála pillanatáig. Nem az az ember volt, aki nyafog, kalapács volt, a „hammer and life” pedig a mottója volt.
RL/RH: Végül egy közhelyes kérdés. Mi vár az Exodusra a közeljövőben?
Gary Holt: Hamarosan játszunk a 70000 Tons of Metal fesztiválon a barátainkkal, a Death Angellel és a Testamenttel, a Forbidden is ott lesz. Már két Bay Area bandával is őrület ezen a turnén, mi lesz még négyel (nevet). Tavasszal pedig 2003 óta először megengedek magamnak egy hosszabb pihenőt, amire alig várok. Az elmúlt években album albumot követett, és már kicsit ki vagyok égve. De azt hiszem, ezt a pihenőt új anyag írására fogom felhasználni, a maradék időt pedig a barátnőmmel és a gyerekekkel töltöm. Nyáron vár ránk néhány fesztivál, de azok nekem inkább nyaralást jelentenek.
Fotók: Aleš Podbrežnik
Az interjú a Rock Hard Slovenija és a Rockline együttműködésében készült.
Képgaléria
