Helyszín: Kino Šiška / Ljubljana / Szlovénia
Az interjú dátuma: 2009. 11. 24.
A funk és a metal egyedi mestereinek, a mindenféle kiszámíthatatlan zenei fűszerrel megbolondított fúziójuk megalkotóinak, akik csak maguk tudják, mikor és hogyan kerül bele mindez, a extravagáns kaméleonoknak, a Living Colournak az ötödik szlovéniai látogatása a Kino Šiškában, 2009. 11. 24-én, a felhős, esős, nyomasztó őszi napokban igazi dimenziókapu volt: egy gyors szökés egy újabb kalandra a zene határtalan világába, amelyet az emberi képzelet csatornáz!
Fél nyolc körül a „catering” helyiségében ült le mellém a Living Colour dobosa, William E. Calhoun! Calhoun kivételes muzsikus és a zene sajátos varázslója, aki kifejlesztette a saját, felismerhető dobtechnikáját, és egyedülálló módon lehelt bele jazzkísérletezést. Amikor éppen nem a Living Colourral van dolga, számos különc zenei projektben találkozhatsz vele, például az Unified Presenceben, az Azaban vagy a Headfakeben, a pályáját pedig koncerteken és stúdiómunkákban a zeneipar legmagasabbra jutott, legcsengőbb nevű alakjaival együttműködve is építette, például B.B. Kinggel, Mick Jaggerrel (Rolling Stones), Jaco Pastoriusszal (R.I.P., Weather Report), Harry Belafonte-val, Pharoah Sandersszel, Jack DeJohnette-tel, Paul Simonnal, Lou Reeddel, az Allman Brothersszel, Lauryn Hillel, Marcus Millerrel, Dr. Johnnal, Carly Simonnal, Herb Alperttel, Ron Wooddal (Rolling Stones), Wayne Shorterrel (a Weather Report szaxofonosa, a „High Life” CD Grammy-díjas alkotója), valamint a rapóriás Run-DMC-vel és a Public Enemyvel.
Will épp kézbe vette a desszertes tányérkát, hogy lekanalazzon egy falatot az édességből, a gondos vendéglátó pedig teával is megkínálta. De ahogy lenni szokott, a sütemény érintetlen maradt, a tea pedig az interjú alatt teljesen kihűlt Willnek…
RockLine: Hogy megy a jelenlegi Living Colour-turné?
Will: Fantasztikusan. Most jártuk végig Észak-Amerikát, aztán Dél-Amerikát, most pedig itt vagyunk…
RockLine: Idén szeptemberben jelent meg az új CD-tek, a „The Chair In The Doorway”. Hogyan készült az album?
Will: Rengeteg időt töltöttünk az európai turnén, és a számok nagy része ott született. 20, illetve 30 dal készült el, a CD-re csak 13-at választottunk ki. Olyan albumot akartunk csinálni, ami igazán tetszik a Living Colour rajongóinak. Ezért néhány számot még az album megjelenése előtt kipróbáltunk koncerteken is, hogy lássuk, hogyan működnek. Azokat a dalokat, amelyek nem kerültek fel az új CD-re, remélem, a következőn viszontlátjuk. A „The Chair In The Doorway” esetében az volt az alapvető célunk, hogy a közönségnél bejöjjön. Az albumot többnyire Prágában vettük fel, egy részét New Jerseyben. Közben arra is ügyeltünk, hogy teljesen elvonuljunk az emberektől, és olyan körülményeket teremtsünk, hogy munka közben senki ne zavarjon minket.
RockLine: Mind a négyen sok mellékprojektben vesztek részt. Hogyan jutott időtök arra, hogy beindítsátok a Living Colourt, és egyúttal megteremtsétek az új lemez feltételeit is?
Will: A Living Colour számunkra tényleg nagy név, és ez marad az elsődleges prioritásunk. Ezek a mellékprojektek rendkívül termékenyek, mert friss zenei ötletekkel és információkkal telve térünk vissza belőlük a Living Colourba, főleg a jazz, az elektronikus zene, a „nyitott fejű” zene, a drum n’ bass, az afrikai zene és hasonlók terén,… Nagyon inspirál, hogy kikapcsolok, és a magam dolgait csinálom, és ez a másik háromra is igaz. Amikor viszont leülünk együtt anyagot írni, nem a nyugat-európai vagy amerikai gondolkodásmód szerint működünk, ami a négynegyedes ritmusok körül forog. Szerencsére tele vagyunk különféle zenei hatásokkal, amelyek segítenek formálni a lemezt. Ez nagyon fontos. Persze ott van az „éned” is. Néha rá akarod erőltetni, és megvalósítani mások figyelembevétele nélkül,…
RockLine: Hogyan hasonlítanád össze a két albumot? Az előző, a „Collideoscope” elég kemény hatású volt, valami dühvel volt tele…
Will: A „Collideoscope” időszaka az volt, amikor a banda még csak épp összeállt, a szünet után próbált újra beindulni. Akkor más kiadónk volt, borzalmas menedzsmentünk, és ezek a körülmények okozták, hogy az album sötétebb, dühvel és csalódottsággal telibb lett. Mielőtt eljutottunk a „The Chair In The Doorway”-hez, először meg kellett küzdenünk néhány nem túl barátságos helyzettel, és ilyen körülmények között készült a „Collideoscope”. Ezzel az albummal a tű fokán mentünk át. Meg kellett csinálnunk. Bármi áron, annak ellenére, hogy sokan gáncsoskodtak és sokan csalódást is okoztak nekünk.
RockLine: Mi volt az első kapcsolatod a zenével, és mi vonzott abba, hogy dobos legyél?
Will: A családban én vagyok a legfiatalabb a három gyerek közül. Apám nagy be-bop-rajongó volt. Hajóskapitányként mindenféle zenét hazahozott. A Mighty Sparrow-tól Harry Belafonte-ig, az orosz és a kínai zenéig. Mindezt otthon hallgattam nagyban, és akkoriban a kedvenc magazinom a National Geographic volt. Az elején ez a kettő nyűgözött le a legjobban. A két idősebb bátyám közül a fiatalabb hat évvel volt idősebb nálam, és szerencsére ő is nyitott fejű volt. Ő is dobolt, tizenkilenc évesen hagyta abba, szóval ő hozott haza olyan zenét, mint az Emerson, Lake And Palmer (ELP), a Kansas, az Earth Wind And Fire, a Led Zeppelin, a Van Halen, Miles Davis. Vagyis a házban semmiféle intolerancia nem volt a hazahozott albumokkal szemben. Mindegyik szívesen látott volt. Stílustól függetlenül. Még ha valaki, aki látogatóba jött hozzánk, megjegyezte is: „De hiszen ez egy fehér előadó!”, én azt feleltem: „És akkor mi van?” Anyám konzervatívabb ízlésű volt. Sok vallásos, gospelzenét hallgatott, Mahalia Jacksont. Nekem pedig szerencsém volt, hogy egy rendkívül progresszív környéken nőttem fel, ahonnan két nagy dobos kedvencem is származik. Az egyik Steve Jordan, a másik Pumpkin, aki szerintem azért felelős, hogy a hip hop érdekessé vált a zeneipar számára. A Bronxban, ahonnan jövök, teljesen megszokott volt, hogy amikor a bátyámmal sétáltunk, a parkban rengeteg zenész játszott különböző hangszereken, különböző zenét. A bátyám biztosan tizenkét különböző zenekarban játszott, és csodás hangszerek tömkelegét cipelte haza, amelyek visszhangoztak a házban. És az a érdekes, hogy ebben az időszakban egyáltalán nem akartam zenész lenni.
RockLine: Mikor kezdett el érdekelni a hangok manipulálása? A színpadon például nem csak dobokat használsz, hanem egy egész plejádnyi különféle kütyüt, amelyek különböző hangeffekteket hoznak létre, Drumwave,…
Will: Két éve kiadtam egy szólóstúdióalbumot, „Native Lands” címmel. Azon olyan zene van, amely valahogy az elmúlt tíz év utazásaimat öleli fel. Ott egyebek mellett abbahagytam, hogy higgyek a zenei műfajokban. Csak a hangra akartam teljesen összpontosítani. Így kezdtem a hangot az első helyre tenni. Például a víz, a tűz, a szél hangját,… Hirtelen már nem volt fontos, hogy milyen ütemben dobolok, melyik ritmust használom. A dal szerkezete, váza már nem számított. Így kibővítettem az alap dobfelszerelésemet, hozzáadtam pedálokat, ütőhangszereket, elektronikus effekteket, és addig bővítettem, hogy oda vigyen, ahová akarom. Hogy csak a hangba merüljek el. Vagyis az a felfedezés, hogy például gitáreffekteket tudok játszani a dobokon keresztül, már lényegtelenné vált.
RockLine: Vernon és Doug is hasonló filozófiát követ, nem tévedek? A színpadon ugyanis fenomenálisan kiegészítitek egymást ezekben a dolgokban.
Will: Köszönöm. Tudod, hogy van ez a Living Colournál. Van egy számunk, van hangzásunk, van egy bandánk. De ezen kívül óriási szobára van szükségünk az improvizáláshoz. Ha pedig uralni akarsz egy ilyen szobát, fegyverre is szükséged van hozzá. Ezek a készülékek és eszközök összekapcsolódnak egymással. Mi pedig általuk vagyunk összekapcsolva a színpadon, miközben játszunk. Mondjuk én játszom valami ritmust, de Vernon nem akar gitárral becsatlakozni, hanem csak másként kiemelni a dobok hangját. Ilyenkor megnyom egy gombot a gépezetében, ami az enyémhez kapcsolódik. Ez valahogy hangsúlyozza a hangulatot a dalban, hangzásilag még tovább tágítja, az egész még „kattantabban” szól. Nálunk tehát él egyfajta elv, hogy nagyjából 40%-nyi teret érintetlenül hagyunk, még ha a lejátszandó számok listája előre meg is van határozva. Azt a teret aztán magában az előadásban használjuk ki. Amikor megszületik egy ötleted abban a térben, megnyomsz egy gombot, és ez elindít valami új minőséget…
RockLine: Éppen ettől olyan látványosak a koncertjeitek. Sokszor eszedbe sem jut, mi fog történni a következő pillanatban.
Will: Hidd el nekem. Mi sem tudjuk, ha, ha, ha…
RockLine: Párszor meglátogattalak az ausztriai Veldenben, a Bluesiana klubban, amikor az Unified Presence és a Headfake projektjeiddel léptél fel…
Will: Ó, tényleg?!?! Az Unified Presence-t láttad Victor Bayleyvel, vagy Jamaladeen Takumával?
RockLine: Jamaladeen Takumával.
Will: Ó, Jamaladeen Takumával! Az olyan szórakoztató volt, ha, ha, ha… Tudod, a Bluesianában a tulajdonos, Gundi (Gudrun Koffler, a szerk. megj.) egy különleges személyiség. Neki a zene tényleg mindent jelent. Úgy értem, haver! De ez hihetetlen. Amikor odaérsz, olyan, mintha a nénikéd házába érkeznél. Olyan ételeket főz, amiktől azt hiszem, mindjárt szétpukkadok… Az egész hely olyan, mint egy zenei múzeum, van ott valami régi lemezjátszója meg ilyesmi. Egy zenének szentelt tér, egyedülálló hangulat. Persze a legjobb hangtechnikával nem dicsekedhet, de egyszerűen tele van pozitív energiával és a zene szeretetével. Rendkívül szívesen lépek fel ott, és az igazat megvallva már egy kicsit hiányzik is ez a hely. Köszönet érte, haver! Ott léptünk fel az Aza nevű bandámmal is. Abban a klubban mindenki olyan laza, nyugodt, nem foglalkoznak azzal, milyen jó a hangzás és hasonlók… Egyszerűen azért jönnek, hogy élvezzék, és átadják magukat a zenének. Tudod, ez nem megszokott ebben a szakmában, de az ember olykor ilyen csodába is belefut. Egy olyan helyi promóterbe, mint ő, aki tényleg hisz a zenei üzletben, tényleg szereti a zenét, és neki a zene valóban mindent jelent. „Gundi” a legjobb. Gondoskodj róla, hogy ezt leírd! Minden zenész, aki fellép ezen a helyen, és akivel később beszélek, ugyanezt mondja. Ismerek Los Angeles-i embereket, akik visszatérnek, és mesélik, hogyan kényeztette őket Gundi, hogyan sütött nekik steaket, és hogyan játszottak nála hajnali háromig. Szerintem Gundinak minden évben saját fesztivált kellene rendeznie.
RockLine: Az előbb említetted, hogy valójában több szám is volt, mint amennyit sikerült felvenni az új albumra. Számíthatunk rá, hogy a „The Chair In The Doorway” után hamarosan jön egy újabb Living Colour-album?
Will: Valóban. Valószínűleg eltelik nagyjából másfél év, mire megjelenik az új album. Nekem magamnak is vannak ötleteim egy új stúdióalbumhoz, ami más lesz, mint a „Native Lands”, a jövő pedig már most felfed néhány izgalmas új zenei projektet, amelyek felénk tartanak. Mindenekelőtt pedig azt szeretném, hogy a Living Colourral aztán nekiessünk egy új CD felvételének. 2010 nyarára már először le fogunk ülni együtt egy asztalhoz, ahol mindenki elmondja a saját ötleteit arról, hogyan fogjunk neki a következő album felvételének. Ezután természetesen teljes koncentráció következik a produkcióra, és persze az is, hogy magunk köré gyűjtsük a megfelelő embereket, akik segítenek napvilágra hozni az albumot.
RockLine: Hadd tegyek fel még egy kérdést: mit várhatunk mi, nézők a Living Colour ma esti ljubljanai fellépésétől?
Will: Szeretetet és örömöt.
RockLine: És spontaneitást.
Will: Az is lesz belőle valamennyi, az biztos. Hadd válaszoljak konkrétan a kérdésre. Megjelent az új CD-nk, amit a lehető legjobban szeretnénk eljátszani a közönségnek. Az emberek már láttak minket ezen a helyen, ismernek minket, mi pedig nagyon várjuk, hogy ma este itt bemutathassuk az új albumunkat.
RockLine: Ma este tehát már ötödik alkalommal léptek fel Szlovéniában.
Will: És először „The Chair In The Doorway”-albumos számokkal. Nem jöhetünk ide úgy, hogy mindig ugyanazokat a számokat játsszuk. Ez nem lenne fair a közönséggel szemben, ha, ha, ha… Egyébként nincs is szebb dolog, mint olyan közönség előtt fellépni, amelyről tudod, hogy szereti a zenédet, ráadásul még teljesen új anyaggal is.
fotók: Kristina
*Köszönet Romannak és Anának a Master Of Metal ügynökségtől, akik lehetővé tették a RockLine számára az interjút.
*A Living Colour 2009. 11. 24-i ljubljanai (Kino Šiška) koncertjéről szóló beszámolót ITT olvashatod el.
Képgaléria
