Szerző: Primož Novak
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Ljubljana / Orto bar / Szlovénia
A koncert dátuma: 2017. 11. 16.
Látogatók száma: 200
Jegyár: 16€/20€
Évekkel ezelőtt még nagyon nehéz volt elképzelni, hogy a modern progresszív zenekarok megtöltsenek egy kisebb koncerttermet. Az olyan formációknak, mint az Animals As Leaders, a Scale The Summit vagy az Intervals, jó ideig tartott, mire bebizonyították tehetségüket és potenciáljukat. A rajongótábor pedig lassan, de biztosan bővült. Az idő végül megváltozott, ami a közönség ízlésének módosulásán is meglátszik. Ez már az Intervals, a Polyphia és Nick Johnston koncertjének kezdete előtt kiderült, amikor meglepően sokan gyűltek össze. Igaz, a közönség más volt, mint a metálkoncerteken, de ez legfeljebb előnyére válhat.
Elsőként Nick Johnston lépett színpadra, a gitáros, akit sokan nem ismernek, így gyakran figyelmen kívül marad. Johnston, aki – ahogy el is mondta – Kanada egzotikus szigetéről érkezett, pár perc alatt eloszlatott minden kétséget a játékával. Bár nem éppen az Animals As Leaders-féle modern gitáros típus, rövid szettjében megmutatta egyedi hangját. Rengeteg asszociáció felötlött bennem: a lassabb részeknél Satrianit idézte, a gyorsabb futamoknál és szokatlan fogásoknál pedig úgy tűnt, Guthrie Govan is példakép számára. Ami nem győzött meg, az a ritmusszekció volt, amely nem volt elég változatos. A közönség szeme viszont Johnston bravúrjain csüngött, amelyekből egyszerűen nem fogyott ki. Az alig fél órában, ami rendelkezésére állt, Johnston kivételes, egyedi gitárjátékot mutatott. Ráadásul egy pillanatra sem hatott erőltetettnek, a hangulatteremtéshez is ért, ami újabb bizonyíték arra, hogy Johnston nem csupán egy újabb „shredder”, aki betévedt a színtérre.
Őket a Polyphia követte, a texasi fiatal amerikai zenekar. A banda a djent zenekarok fénykorában tűnt fel, és valahogy ebbe az alműfajba is besorolták. Élőben azonban teljesen más kép bontakozott ki. Leginkább az volt meglepő, mekkora stílusbeli spektrumot fog át a csapat. A négyes a modern instrumentális zenekarok, a jazz fusion és az elektronikával megspékelt poszt-metál elemeit hangsúlyozta, ami tovább színesítette a gazdag hangzásvilágot, amelyből a rendkívül pontos gitárok emelkedtek ki. A két gitáros kétségkívül a legfényesebb pont volt, a virtuóz szólózás az egész repertoáron végigvonult. A LePage/Henson gitárpáros hihetetlen összhangot mutatott. A ritmusszekció persze nem maradt le, a dobos kiválóan teljesített, erejével és ritmikai felkészültségével végig stabilan tartotta az egészet. A Polyphia a játékával bebizonyította, hogy lehet belőlük valami nagyobb, ha persze kitartanak ezen az úton.
Maradtak még a kanadai Intervals, akiknek kapcsán vita kerekedett arról, hogy a Polyphia és Nick Johnston virtuozitása mellett egyáltalán meg tudnak-e még mutatni valamit. Az Intervalst Aaron Marshall gitáros vezeti, aki minden albumon más zenészekkel veszi fel az ötleteit. Marshall rövid fennállása alatt komoly változásokon ment át. Eleinte instrumentális djent bandaként indult, a „A Voice Within” albummal énekes érkezett, és az Intervals sokat erősödött az ismertség terén, majd Aaron úgy döntött, feloszlatja a zenekart, és melodikusabb, a mélyhangokat kevésbé hangsúlyozó zenével tér vissza. Ebben a stílusban Marshall már két albumot készített, a második decemberben jelenik meg.
Marshall tehát a csapatával a „The Shape of Colour” dalait mutatta be, amellyel meghatározta új stílusát, és ezt megerősítette egy-két új számmal a küszöbön álló „The Way Forward” lemezről. Természetesen Marshall állt az előtérben virtuóz játékával és dallamaival, de a többiekre sem lehetett panasz. A ritmusszekció kétségkívül változatos volt, a basszusgitáros szépen töltötte ki a teret a vonalaival, a dobos erősen és pontosan tartotta egyben az egészet, a másik gitáros pedig kiválóan vitte a ritmust. A második részben igazi meglepetés, vagyis filmes „twist” következett. A gitárosok gitárt cseréltek, és előkerültek a hétszálú gitárok. Az Intervals ugyanis az első albuma előtt két djentes hangzású EP-t vett fel. Bár Marshall gitárja úgy ragyogott, mint egy karácsonyfa, az első ütemeknél olyan érzés volt, mintha a zenekar bekapcsolt volna egy mélyládát. Dörgött, ahogy djenthez illik. Az Intervals korábban is meggyőzően játszott, de most a közönség a tortára a cseresznyét is megkapta. Néhány romboló szám után ismét jöhettek a hatszálú gitárok, Marshall pedig a csapattal a szettje végén még egy meglepetéshez vezette el a koncertet. A színpadra hívta a Polyphia gitárosait és Nick Johnstont egy rövid „jam”-re, ahol minden gitáros megcsillogtatta a szólózását. Röviden: a koncert nem rutinosan ért véget, és érezni lehetett, hogy a zenekarok között igazi baráti a hangulat. A közönség pedig egészen különleges koncertélményt kapott.
Az Intervals, a Polyphia és Nick Johnston koncertje az Orto barban nem egyszerűen sikeres volt. Fenomenális volt. Már az is nagy teljesítmény, hogy olyan zenekarok, amelyeknek nincs az előtérben ének és egyszerű zene, elég közönséget vonzanak ahhoz, hogy az Orto bar nagytermét több mint rendesen megtöltsék. Ami pedig az előadást és a hangulatot illeti, azt itt már nem érdemes külön hangsúlyozni. Főleg az idő fogja megmutatni, hogy Szlovéniában is elindult-e egy új trend, amely a technikás és progresszív formációkat helyezi előtérbe.
Képgaléria
