Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Grác (Graz) / Explosiv / Ausztria
A koncert dátuma: 2017. 01. 28.
Látogatók száma: 300
Jegyár: 31,50€
Eljött hát ez a nap is: e cikk szerzője, a Grave Digger hosszú pályafutású, lángoló rajongója, elindult a bochumi német zenekar (jubileumi) tizedik koncertjére. Ami a Grave Diggert illeti, első alkalommal Ausztriába. Grácba. A helyi Explosiv klubba, amely az elmúlt két évben a programkínálatot tekintve élénkebb, mint valaha.
Az új stúdióalbum, a „Healed By Metal”, amelyet a zenekar alig néhány nappal az új európai turné indulása előtt adott ki, a csapat többi lemezéhez képest nem kifejezetten ragyogó és kiemelkedő teljesítmény, alkotói csúcsról nem is beszélve, mégis. A vasrepertoár klasszikusai, amelyek főleg a kilencvenes években születtek, maradnak a Grave Digger legnagyobb vonzerejei, még pályafutásuk érett éveiben is.
Felvezetésként a power metalos újoncok, a Victorius léptek színpadra. A német formáció a műfaj kedvelői előtt már rég ismert, saját szerzemények klisés csokrával nyitotta a koncertet. Rossz hangzás, főleg a két gitár tompa zúgása, a keverésben viszont példásan áthatoló, tiszta és dallamos ének. Szívósság és lelkesedés minden pillanatban. A zenekar ugyanazon a napon, mint a Grave Digger, adta ki új stúdióalbumát, a „Heart Of The Phoenix”-et, és a műsorban, ahogy várható volt, bőségesen be is mutatta. Kvintett, zsebében a negyedik stúdióalbummal. Magabiztos, profi. Kár, hogy a hangzás szórakozott velük.
A hanggal nem lett jobb a helyzet akkor sem, amikor színpadra léptek az alapítás évét tekintve mindössze négy évvel idősebb Mystic Prophecy, akik ezen a koncerten már a kilencedik stúdióalbumukat, a „War Brigade”-et mutatták be. Maradunk tehát ugyanabban a műfaji szférában. Power metal. Érezhető volt azonban, hogy a Mystic Prophecynek jóval több kilométer van a lábában, amit még dinamikusabb színpadi mozgással és az anyag még koherensebb előadásával bizonyítottak. A lehangoló hangkép ellenére a zenekar fellépését a nagyjából húsz lelkes horvát megszállott lármás közönsége mentette meg, akik nemcsak a szövegeket tudták, hanem vadul együtt is énekeltek a bandával. Ez kiválóan hajtotta a zenekart, szárnyakat adott nekik, mert a terem többi része, amely a koncert e szakaszában nagyjából 150 főt vonultatott a klubba, többnyire mozdulatlanul figyelte az eseményeket. Teljesen érthető. Szép, de semmi különös. A rajongók el voltak ragadtatva. Csak azt a Black Sabbath-nótát, a Paranoidot, amit már minden ötéves gyerek el tud játszani gitáron, le lehetett volna cserélni valamelyik további számmal a zenekar amúgy gazdag életművéből. Főleg, hogy mindössze negyven perc állt rendelkezésükre.
A Grave Digger este tízkor vonult színpadra. Ahogy várható volt, az új album dalaival csaptak bele, a harmadik szám pedig a nyolcvanas évek közepére röpített vissza minket, a második stúdióalbumra, a „Witchunter”-re, amelyről a Grave Digger a címadó dalt is elővette ebből a kultikus kiadványból. A klubban nagyjából 250 ember, nem több. Inkább kevesebb. A tömeg java azonban a színpad előtt sűrűsödött, ahol a zenekar jókedvű horvát rajongói tovább gondoskodtak a deliráló kitörésekről és a jó hangulatról. Hihetetlen. Energiából – szemben a világbajnoki kézilabda párizsi elődöntőjében éppen elsüllyedő válogatottjukkal (találd ki, ki verte meg őket) – egyáltalán nem volt hiány. Kiválóan tartották a harapós koncerthangulatot. A Grave Digger, akiket a pótolhatatlan alapító, frontember és a zenekar arca, Chris Boltendahl vezet, ezen az estén remek kedvében volt. Kiváló hangzással szolgáltak és fantasztikusan játszottak. Tényleg. Le a kalappal. Kiváló. Axl Ritt pózolásán túl is elmondható, hogy a fickó valóban kiválóan zsíros és pokolian felfokozott hangfalat rakott le a klasszikus Grave Digger-riffekből. Chris Boltendahl kicsattant a jókedvtől. A zenekar hadvezére végig határozottan kommunikált a közönséggel, grimaszokat vágott, felpörgette a tömeget, mosolyt osztogatott. Ugyanilyen hihetetlenül aktív volt a színpadon a legendás Jens Becker is a basszusgitáron. A nem kevésbé legendás Stefan Arnold ágyúként dörgő, svájci óraként pontos, szuperszonikusan vágtató duplalábdob-dübörgésének újabb kanonádja nélkül nem lenne jó Grave Digger-koncert, a zenekar pedig ezen a turnén új tagot és billentyűst is bemutatott (kötelezően halálmaszk mögé rejtve), Marcus Kniepet. Kniep orgonaszóló betéttel szerepelt a Morgane Le Fay, az „Excalibur” (1999) klasszikusának végén. A keverésben csak az orgona hallatszott kicsit gyengébben, ami főleg a második ráadás nyitószámánál, a Highland Farewellnél hiányzott, egyébként panasz nincs. Boltendahl kiválóan énekelte végig az anyagot. Főleg a korához képest, és annak tudatában, hogy a hangját már több mint 25 éve kíméletlenül „eltorzítja”. Mivel a hangja ma már nem éri el azt a magasságot, mint egykor, a zenekar óvatosan kihúzta a szetlistából a Knights Of The Cross és a The Round Table klasszikusokat. Ez a két szám elvileg egyetlen Grave Digger-műsorból sem hiányozhatna. Ami a „Knights Of The Cross” albumot illeti, a zenekar a Lionheart előadásával tett jóvá, a műsorban pedig megtalálták kötelező helyüket a rajongók körében legkedveltebb album, a „Tunes Of War” (1996) slágerei. Kniep még egyszer teátrálisan kilépett a színpad elé. Ezúttal dudával a kezében, amikor eljátszotta a tüzes Rebellion (The Clans Are Marching) bevezetőjét.
A „Return of the Reaper” (2014) albumról a Tattooed Rider című számot Boltendahl az este minden tetovált lányának és fiújának a teremben, valamint a néhai Lemmynek ajánlotta, miközben teátrálisan a mikrofonállványon lefelé fordította a mikrofont, és ebben a pozícióban üvöltötte végig a dalt. Az üvöltés jellegzetes, egyedi marad. A zenekar felismerhető védjegye. A zenekar arculatának esszenciális építőeleme. Remélem, Boltendahl élvezi az önparódia időnkénti saját nevetségességét, ami évek óta rátapad, de ez az elem a színpadi show teátrális komolysága és gonoszkodása mellett egyúttal rendkívül szórakoztató.
Egy óra után a banda először lelépett a színpadról, majd két ráadásra visszatért, és ravaszul egy egész fél órával megnyújtotta a koncertet, miközben mindössze négy dalt játszott el. A Heavy Metal Breakdown természetesen a koncert legvégén.
Remek társasági est a legendás zenekarral, amely a koncert felépítésében természetesen az új album, a „Healed By Metal” dalainak bemutatásához igazította a műsort, mindeközben pedig elképesztően kiélezett és meggyőző fellépést nyújtott. Mintha a tagok jó húsz évesek lennének, és hírét sem lehetne hallani nagy veteránoknak, akik azt éreztetnék, hogy a régi dicsőségből és névből élősködnek. Teljes erőből játszottak, és valóban gyönyörű koncertélményt nyújtottak, amely minden látogatást megér.
Szetlista
VICTORIUS:
1. Hero
2. Under Burning Skies
3. Empire of the Dragonking
4. Blood Alliance
5. End of the Rainbow
6. Lake of Hope
7. Metalheart
MYSTIC PROPHECY:
1. Savage Souls
2. The Crucifix
3. Killhammer
4. Evil Empires
5. To Hell and Back
6. Metal Brigade
7. Burning Out
8. Ravenlord
9. War Panzer
10. Paranoid
GRAVE DIGGER:
1. Healed By Metal
2. Lawbreaker
3. Witch Hunter
4. Killing Time
5. Ballad of a Hangman
6. Season of the Witch
7. Lionheart
8. Free Forever
10. Tattooed Rider
11. The Dark of the Sun
12. Hallelujah
13. Morgane le Fay
14. Excalibur
15. Rebellion (The Clans Are Marching)
—ráadás I.—
16. The Last Supper
17. Call For War
—ráadás II.—
18. Highland Farewell
19. Heavy Metal Breakdown
Képgaléria
