Helyszín: Linz / Gugl Stadion / Ausztria
Dátum: vasárnap, 2007. június 17.
Ha valaki akár csak egy évvel ezelőtt azt állítja nekem, hogy valaha látni fogom a Genesist – a progresszív rock egyik atyját (a King Crimson, a Yes, a Jethro Tull, a Pink Floyd és az ELP mellett a „nagy hatos” állandó tagját), egyszersmind a a 80-as évek legnagyobb pop-rock attrakcióját, és egy olyan zenekart, amely az én életemben igencsak fontos szerepet játszik –, csak cinikusan elmosolyodtam volna, és annyit felelek, hogy ez elég rossz vicc. Akkor még simán számításba kellett volna vennem azt az egyszerű tényt, hogy a zenekar már teljes nyolc éve nem működött, és az utolsó stúdióalbumukat is „réges-régen”, 1997-ben adták ki. Aztán a legendás név újraélesztéséről szóló találgatások egyre gyakoribbá váltak, és idén végül megtörtént a régóta várt újraegyesülés, ami azonban nem egészen felelt meg minden rajongó vágyainak, mert nem csatlakozott hozzájuk az „aranykori” felállás (1971-1975) két fontos tagja: az eredeti énekes, Peter Gabriel, aki inkább az idei szólókoncertturnéjára koncentrált, és Steve Hackett gitáros, aki még mindig dédelget néhány régi sérelmet a zenekarból való távozása miatt. Így a Genesis végül Phil Collins, Mike Rutherford és Tony Banks triójaként állt össze újra, három régi cimborájaként a kereskedelmileg legsikeresebb inkarnációnak, amely a múltban a pop-rock történetének máig legnépszerűbb slágereivel tette ismertté magát.
Már maga Collins visszatérése – a romantikus szívek nagy kedvence és a szórakoztatóipar vállalkozó szellemű sztárja (az ilyenkor mindig elfelejtődik, hogy nemzedéke egyik legjobb dobosáról van szó) – a skót Ray Wilsonnal (Stiltskin, szóló) vívott, kereskedelmileg sikertelen kaland után azt jelentette, hogy a fiúk ezúttal teljesen komolyan gondolják, és egy átfogó, Európában induló világturné készül. Előtte nagyszabású sajtótájékoztatót tartottak, ahol bejelentették a „Turn It On Again” turnét, és válaszoltak néhány égető kérdésre, főleg a játszani kívánt dalok összeállításával kapcsolatban. Sok, a progresszív (és szigorúan művészi szempontból nézve sokkal jobb) korszakukat szerető rajongót alaposan elkeserített a hír, hogy a felállásban nem lesz ott Gabriel és Hackett, míg akikben több a racionalitás, elfogadták, hogy ez talán az egyik utolsó alkalom, hogy a legendákat még élőben láthatják. Nem kevesen vannak azonban, akik titokban azzal számolnak, hogy ez csak nyitány a vágyott Gabriel–Hackett-újraegyesüléshez. Ebben az idő majd megmondja a magáét. A két távol maradó progrock-kedvenc helyét – mint már oly sokszor – ezúttal is két amerikai mester vette át: Daryl Stuermer (ex-Jean-Luc Ponty, Phil Collins) gitáron/basszusgitáron, valamint a jazz-rock fúziós legenda, Chester Thompson (ex-Weather Report, Frank Zappa) a dobok mögött. Utóbbi ezúttal is sikeresen helyettesítette Collinst, amikor az sokszor kiruccant a mikrofon elé, dobduóként pedig az est egyik fő attrakcióját alkották.
A viszonylag hosszú és fárasztó úton Linzig, amelyet főleg derék Jernej urunk szellemes poénjai és a horvát rajongó, Robert Medvedec érdekes vallomásai rövidítettek, aki a Genesist először már 1986-ban látta, megérkeztünk a „tett színhelyére”, ahol a tűző hőségben hemzsegett az emberektől a hely, mint egy hangyaboly, és igazán mulatságos volt nézni, ahogy fejvesztett nyájként rohantak előre, mihelyt a kapuőrök kinyitották a bejáratot az óriási stadionba, amely általában focimeccseknek ad otthont. Mindezt csak azért, hogy az első sorokba jussanak. A gigantikus színpad látványa, amelyet óriás jumbotronvetítők, fényhegyek és kamerák vettek körül, egyenesen megdöbbentő volt, hiszen a legfenségesebb színpadi felépítményt láttam, amire valaha emlékszem. Mellette a Yes legutóbbi (termi) színpadának emléke (csak összehasonlításként) olyan volt, mint valami bárkoncert emléke. A kereskedelmileg jóval sikeresebb Genesis (természetesen Collinsszal) ma sem fukarkodik semmiben, évek óta rendkívül sikeres vállalkozás, amit a „szuvenírek” bő választéka is mutatott, köztük a zenekar logójával díszített poharakkal. Egyetlen pillantás a szinte a pereméig megtömött stadionra, a parterről mindkét oldali ülőhelyekig, ékesszólóan bizonyította, hogy a Genesis így vagy úgy, bármilyen felállásban még mindig gond nélkül megtölt egy stadiont szinte az utolsó focipálya-sarokig, miközben sok kortársuk ma (ha egyáltalán még léteznek) alig valamivel jobb helyeken játszik, mint kocsmákban.
A Genesis mint az igazi angol családapák általában pontosan tartja a megbeszélt időpontokat, ami a kezdést illeti (megjegyzendő, hogy szerencsére nem szenvednek előzenekaroktól). Húsz perccel nyolc után léptek színpadra, amint eléggé besötétedett, ami nagyjából az eredeti bejelentéseknek megfelelő időpont volt. A stadion beleremegett a lelkesedésbe, amikor társai kíséretében színpadra lépett a jól ismert, vidám kis emberke néhány napos borostával az állán és egy nagy dudorral csupasz feje közepén, és nagyon gyorsan intett a közönségnek. Aztán lehuppant a saját kezűleg átalakított dobfelszerelése mögé. A kíséretének többi tagja is határozott léptekkel fogta kezébe a hangszerét, és energikus „Behind The Lines”-szal csaptak le, ezzel a remek nyitódallal, amely általában egyaránt tetszik a progresszív és a pop szerelmeseinek. Nos, mondhatom, a Genesis egész este nagyon jól követte ezt a receptet, és remekül elosztotta és kiegyensúlyozta a műsorát. A hatalmas turné dallistáját úgy alakították, hogy végül mi is elégedettek lehettünk, akik minél több dalt reméltünk a progresszív korszakból, bár ezek közül néhányat észrevehetően megrövidítettek. Többségüket különféle „medleykbe” fűzték össze, ami évek óta bevett gyakorlatuk, hogy minél több anyagot belesűrítsenek a terjedelmes pályafutásukból. Ezúttal azonban azzal a fontos különbséggel, hogy a medleykben néhány popdal is helyet kapott. A színpad a klasszikus koncertkép volt a kereskedelmileg legsikeresebb napjaikból. Collins és Thompson mindketten a maguk dobkészlete mögött, amelyek az ütéseik zivatara alatt hajlongtak. Rutherford és Stuermer többször váltogatták egymást gitáron és basszuson, miközben Stuermer mester általában Hackett eredeti szólamait vette át; vagyis a progresszív korszak bonyolultabb dalainak többségében gitározott, és a szólók nagy részét is ő játszotta. Rutherford szolid gitáros, de látszott, hogy mindig is sokkal otthonosabban mozgott a basszuson. Főleg híres, 12 húros, kettős nyakú Rickenbacker basszusán. A billentyűk mögött természetesen az ült, aki szerintem a legtöbbet tette azért, hogy a Genesis lángja ilyen sokáig égjen a viharos és kiszámíthatatlan zenei vizeken. Tony Banks örökké komoly, rendezett angol gentleman arckifejezésével, ahogy egy ilyen mestertől várni lehetett, gyors ujjú mozdulataival gondoskodott az este néhány legfenségesebb és egyben legmegindítóbb pillanatáról.
A „Behind The Lines”-t közvetlenül az énekes rész előtt lezárták, majd a „Duke’s End”-en át áttértek a „Turn It On Again” slágerre, arra a dalra, amelyről a turnét elnevezték, és amelynek fő riffje kiváló a közönség kezdeti bemelegítéséhez. Collins itt többször elhagyta a dobszékét, és a mikrofon elé állt, ahol az elejétől a végéig, néhány mulatságos gesztussal is bizonyította, miért az egyik legkarizmatikusabb frontember, akinek a színpadi játék már születése óta a vérében van. „Sztárpersonája” kétségtelenül az este összekötő eleme volt, még ha legtöbbünk tudja is, hogy a Genesis mikrofonja mögött egykor egy még sokkal karizmatikusabb énekes állt, akire e fellépés alatt alig-alig gondoltam. A „Duke” (1980) albumról összeállított csokrot a felejthetetlen hangszeres „Duke’s End” kötötte össze, amely ott ért véget, ahol a „Behind The Lines” kezdődött. Miután így már a nyitányban kielégítették a legszélesebb közönségréteg igényeit, átváltottak a „No Son Of Mine”-ra, a szupersikeres „We Can’t Dance” (1991) album nagy slágerére. Az óriás kivetítőkön, amelyeken még a hátsó sorokból is látni lehetett az összes színpadi zenész felnagyított képét, elindult a számos képernyővetítés első darabja, amellyel tovább fokozták a zenei varázslatot. Rutherford és Stuermer itt cserélt először gitáros és basszusgitáros szerepet, Collins pedig énekesként itt érvényesült először igazán, hiszen ez azon popdalok egyike, amelyek igazán fekszenek neki, és rendkívül magabiztosan adta elő. A dalok között végig németül próbált a közönséghez szólni, de ez – még a papírlap segítségével is – nem kevés gondot okozott neki, ami kissé meglepő valakitől, akinek már ennyi nemzetközi koncertrutinja van.
Egyszer csak a kivetítőn megjelent Phil, Mike és Tony három arca, groteszk, erősen karikírozott bábuk képében, minden idők egyik leghírhedtebb videójából. Elérkezett a felejthetetlen „Land Of Confusion” ideje, valószínűleg a legismertebb slágerüké, és azé a daloké, amelyen keresztül az MTV-n való tömeges jelenléte miatt a fiatalabb generációk többsége egyáltalán először hallott a Genesisről. Ekkorra már mindhárom tag alaposan feloldódott, és remek változatot adtak elő ebből a pop-rock klasszikusból. A prograjongók ezután először jutottak a magukéhoz a pályafutásuk néhány „legforróbb” darabjából összeállított remek csokorral, amelynek nyitányát a klausztrofóbiás „In The Cage” adta, a Gabriel-éra első olyan mesterműve, amely aznap este műsoron volt. A következetes és rendkívül meggyőző előadás mellett egy jó számítógépes animációnak is tanúi voltunk egy rács mögött futó emberről. A titokzatos és kiszámíthatatlan utazást a „The Cinema Show” folytatta, benne Banks remek szólójával, amely abba az ismert, nekem végtelenül kedves űrszólóba fejlődött, amely a „Duke Travels” részét képezte. Ezen a ponton az újjászületett Genesis végleg meggyőzött arról, hogy egy soha el nem feledett legenda folytatásának vagyok a tanúja. Alighogy lelkesedésem alábbhagyott, már át is tértek az atmoszferikus-romantikus „Afterglow”-ra, amely mindig kiváló lezárást ad. A „Hold On My Heart”-tal, az est öt balladája közül az elsővel megint kissé lassítottak. Collins leült a székre, és jellegzetes módján elénekelte egyik legszebb balladájukat, amely nem sokban különbözik a szólómunkáitól.
Ezt az est egyik csúcspontja követte, mert Collins úr meghívott minket egy titokzatos házba a tenger szélén, ahol éjszaka rémisztő jelenések kószálnak, és nem hagyják aludni a lakókat. Amikor rájöttem, hogy az atmoszferikus pentaton skálákra épülő prog/pop eposz, a „Home By The Sea/Second Home By The Sea” következik, nem kevésbé örültem, mintha valami Gabriel-korszakbeli darab jött volna, mert szerintem ez az egyik kedvencem a pop-korszakukból. A dal, amely számos kifinomult popfinomságot és kiváló hangszeres részt is tartalmaz, a szellemek és vámpírok szellemes animációi közt kelt életre, amelyek még fokozták az ezoterikus hangulatot. A magáét természetesen hozzátette a fogyó hold utolsó negyede is, amely még jobban illett legismertebb balladájuk, a „Follow You Follow Me” remek előadásához, amely a szerelmes romantikával átitatott pop világába való elindulásuk kezdetét jelentette. A rendkívül átélt megközelítés mellett (Thompson itt terjedelmes dobfelszerelését egy egyszerű afrikai dobra cserélte, ami különleges hatást keltett) az előadás valószínűleg az est legjobb animációját tartalmazta, amelyben láthattuk néhány albumborítójuk fő „hősét” (különösen nagy benyomást tett a „Duke” ringatózó főszereplője). Az est legmegindítóbb pillanata pedig kétségtelenül a dal zárása volt, és az a jelenet, amikor a kivetítőn újra találkozott az apa és a fia a „We Can’t Dance” borítójáról. Az egész kicsit emlékeztetett arra a kultikus olasz rajzfilmre, amelyet nálunk Črta címen fordítottak le.
Következett egy pillanat, amikor a jelenlévők többségét rövid időre elfogta az igazi nosztalgia a Gabriel-korszak iránt, amelynek a trió a két vendéggel a „Selling England By The Pound” (1973) két klasszikusának előadásával tisztelgett, a rajongók többségének véleménye szerint ez a legjobb albumuk. Először a legendás „Firth Of Fifth” központi része szólt, amelyben Stuermer és Banks monumentális szólóival tündökölt, majd jött a Gabriel-éra legismertebb slágere, az „I Know What I Like (In Your Wardrobe)”, szerintem Gabriel egyetlen dala, amelyet Collins jobban énekel, mint a szimpatikus bácsika, az eredeti énekes. Még nagyobb nosztalgiát váltottak ki a múltjuk egyes pillanatainak vetítései, különösen a Gabriellel és Hackettel töltött napokról, akik így legalább szimbolikusan csatlakoztak a színpadon álló többiekhez. A szép emlékek felidézése után Phil a vörös lámpás negyedbe hívott meg minket, ahol régi ismerősünk, a „Mama” várt ránk, amely ennyi év után is rendkívül meggyőzően szólt, sőt a koncert egyik atmoszferikus csúcspontját adta. Úgy játszották el, ahogy illik, teljes egészében és az összes hangszeres kitéréssel, amelyet a prog és a pop tökéletes keveréke kínál, kiegészítő animációval, a tiszteletre méltó hölgy nélkül. A fellépés groteszk, ködös csúcspontját kétségtelenül Phil híres gúnyos „eh-heh-he” kacaja jelentette egyenesen a kamerába, miközben sárga fénnyel világította meg az arcát, hogy olyan legyen, mint valami csintalan ördögfióka, és biztosan megijesztette az első sorokban álló rajongók néhány esetleges unokáját. Collins ezután visszatért foltozott németjéhez, és bejelentett egy dalt, amely a vörös lámpás negyedből a paradicsomba visz, a tündérek és törpék világába. Az örök tréfamester Collinsnak ehhez különben nem is kell gnómmá változnia, bár már régen leborotválta a szakállát, és letett arról, hogy a haja valaha a büszkesége lesz (sima kopasz feje közepén nagy dudor domborodott, amit ki tudja, hol szerzett). De hagyjuk az efféle élceket a művész rovására egy másik alkalomra, mert a „Ripples” következett, szerintem egyenesen a legszebb balladájuk, amely talán az összes dal közül a koncerten a legjobban átvitt abba a különleges állapotba, amelyet legjobban évekkel ezelőtt a Yes budapesti koncertjén éreztem, ami ékesszóló bizonyíték volt arra, hogy ezek a „vén trotyok” még mindig remek formában vannak az emocionális asztrális dimenziók megteremtésében. Banks gyönyörű zongoraaranzsmánjai és Collins mélyen átélt éneke tényleg elvitt egy pillanatra a mítoszok és legendák paradicsomi világába. A szép, de nélkülözhető ballada, a „Throwing It All Away” előadása is azt bizonyítja, hogy a kereskedelmileg legsikeresebb albumuk, az „Invisible Touch” (1986) még mindig szép arányban képviselteti magát a koncertműsorban.
Collins ismét nevetésről gondoskodott, amikor a következő dalt a dominóhatás illusztrációjaként konferálta fel, hiszen a felkiáltására a lelátók és a parter különböző részei reagáltak, ezzel is megmutatva, mennyire együtt lélegzik a zenekarral a stadion minden zuga. Sokan már ebből kitalálták, hogy a „Domino” következik, a popkorszak egyik bonyolultabb darabja, ahol Collins azokat a védjegyének számító színpadi bolondozásait is előadta, amelyekkel szólóelőadóként is híressé vált. Egyebek mellett tamburinnal zsonglőrködött, és számára jellemző mozdulatokat és pillantásokat osztogatott a közönségnek, amelyet egyáltalán nem kellett külön ösztönözni az éneklésre és a skandálásra. Ez a záró „tánc” mellett énekesként végzett fizikai tevékenységének csúcspontja is volt (a dobok mögött viszont jól megtalálta a helyét), hiszen a férfi már régen nem tartozik szakmája legfiatalabbjai közé. Egy ponton néhányan magunkat is megláthattuk a kivetítőkön, mert a kamerák akkor a közönség felé fordultak, amely ekkor igazán életre kelt, mint egy nagy, vidám család.
És ekkor elérkezett a koncert nagy csúcspontjának pillanata, amelyre már jóval a koncert kezdete előtt nagy érdeklődéssel vártam. Következett ugyanis a dobduett, azaz Collins és Thompson összecsapása. A két férfi először állva, megdöbbentő sebességgel püfölte a maga ütőhangszer-készletét. Aztán lassan átültek a saját dobfelszerelésükhöz, és elkezdődött az igazi epikus csata a „jó” és a „gonosz” között (hogy ki melyik oldalt képviselte, azt persze mindenki maga választhatta meg). Nehéz lett volna itt győztest hirdetni, mégis úgy tűnt, hogy az öreg Chester, akinek szolgálatait Zappa egykor olyan jól használta ki a remek „Studio Tan” (1978) albumon, egy hajszállal gyorsabban diktálta a tempót. Azt azonban figyelembe kell venni, hogy Philnek közben végig az énekes és a dobos kettős szerepét kellett játszania. Amikor évekkel ezelőtt a Spock’s Beard dobpárbaját láttam, álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer tanúja leszek két ilyen párbajok feltalálójának, akik még ma is felülmúlják fiatalabb pályatársaik többségét ezen a hangszeren. Mindez azonban csak nyitány, illetve előétel volt egy még sokkal ízletesebb tortaszelethez, amelyet akkor szeltek fel, amikor a két dobos mellé a színpadon a többiek is csatlakoztak, és átmentek a fenséges „Los Endos”-ra, talán a legjobb progresszív hangszeres számukra, és a legközelebb, amit valaha a jazz-rock fúzióhoz jutottak. Igazi lakoma következett fülnek és szemnek, főleg az élő „jamelések” minden szerelmesének, és ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg minden eddig látott koncert közül éppen ez a legjobb (legalábbis a hangulat tekintetében). Ez volt az egyik legszebb koncertpillanatom, amelyre még sokáig emlékezni fogok. Hogy a rádiós dallamok kedvelői se maradjanak semmilyen módon megrövidítve a romantikus melódiákból, ezután fürgén és kissé váratlanul belefogtak a „Tonight, Tonight, Tonight” slágerballadába, amelyből továbbmentek az „Invisible Touch” ultraslágerre, egy dalra, amelynek én nem vagyok különösebb rajongója, miközben a közönség többsége teljesen megőrült (mivel a többség érett korú volt, az előadás etikus követését illetően azért példásan viselkedtek). Phil kétségtelenül megélte esti sztárpillanatát, és társai segítségével energikus hozzáállással visszavitt minket a 80-as évekbe és a pop-rock aranykorába. A rendes műsor lezárásaként az előadás végén még rakéták röppentek fel és durrantak egy rövid tűzijátékra.
Egészen várható ráadás következett az „I Can’t Dance”-szel, amely annak ellenére, hogy a mindenféle médiában máig tapasztalható tömeges jelenléte miatt már kilóg a torkomon, a zene és a színpadi show ötvözésének egyik csúcspontja volt. Ahogy várni lehetett, Phil, Mike és Daryl egymás után, sorban előadták a videóból és a korábbi turnékról ismert híres táncot. Közben a kivetítőkön mindenféle színpalettán kísérték őket a dublőreik. Különben semmi meglepetés, hogy két legnagyobb slágerüket a végére tartogatták. Mégsem poposan zárták a koncertet, hanem mint az a zenekar, amilyenként legtöbbünk a leginkább emlékezni fog rájuk. Elérkezett a búcsú ideje, és Phil bejelentette a „Carpet Crawlers”-t, az est utolsó dalát, amely nekik mint zenekarnak, felállástól függetlenül nagyon sokat jelent, és a zenekar lelkét képviseli (1999-ben Gabriel–Collins énekes duettben még újra is vették). Amikor az emberek megtudták, hogy ez az est utolsó dala, hangosan felzúdultak, de nem segített, mert Phil bevallotta, hogy az ő korukban már általában tizenegyre ágyban vannak. Ennek a klasszikusnak a nagyon jó és megható előadása a legambiciózusabb projektjükből, a „The Lamb Lies On Broadway” (1974) albumról egyben szimbolikus gesztus is volt arra, hogy tárva-nyitva áll az ajtó mindkét társalkotó előtt, akik aznap este nem voltak a színpadon. Ha Gabriel visszatér, joggal várhatjuk, hogy Collinsszal duettben éneklik majd. Ezzel véget ért az este, amelyről még sokáig fogok mesélni az utódoknak. Végre láttam a Genesist, és rajtuk kívül már csak nagyon kevés olyan együttes maradt, akikért a világ másik végére is elmennék.
Egy ilyen jó koncert után, amely még napokig megbabonázott tetőtől talpig, rendkívül nehéz összefoglalni a benyomásokat, ezért jóval több időre volt szükségem, mint amennyi egy beszámoló megírásához általában kell. A „megcsonkított” Genesis fellépése, amelynek ez a hiány – a két progresszív nagyágyú távolléte – a dalválasztásban szinte semmit sem érződött (valójában szinte lehetetlen összehasonlítani két teljesen különböző bandát), végül az egyik legvarázslatosabb koncertnek bizonyult, amelynek valaha tanúja voltam. Arra a kérdésre, hogy progresszív vagy popos Genesist láttam-e, azt válaszolnám, hogy univerzális Genesist láttam, amely sikeresen és kiváló hangosítással ragadta meg pályafutásuk néhány legjobb pillanatát. Az egyetlen, amit „felróhatnék” nekik, néhány klasszikus megrövidítése és a „The Musical Box” hiánya, amelyet Collinsnak újra meg kellene tanulnia játszani, mert nélkülözhetetlen darab. Ebben az esetben viszont a koncert legalább négy óráig tartott volna, ami az ő korukban minden, csak nem könnyű vállalkozás (közel három órát játszottak különösebb, hosszabb szünet nélkül). Annak ellenére, hogy nem titkolják a korukat, úgy vitték végig a fellépést, mintha 30 évvel fiatalabbak lennének, és a rutinnak a legkisebb nyoma sem látszott rajtuk. Az arcukról végig sugárzott, hogy csak a saját örömükre játszanak újra együtt, hiszen pénzük a híres Collins-féle vállalkozó szellem nélkül sem fog soha elfogyni. Jött a felismerés, hogy nagy hibát követtem volna el, ha a klasszikus felállás iránti elfogultságom miatt kihagyom. Azt a misztikus hangulatot, amelyet csak a klasszikus felállásban és Gabriel fellépésein keresztül képesek megidézni, már régóta tudni lehet, hogy soha többé nem kapjuk vissza, még az ő esetleges visszatérésekor sem. Cserébe a Genesis több mint sikeresen bizonyult valóban univerzális bandának, amely sok generációt egyesít a zenerajongók minden fajtájából (jó volt látni, hogy messze nem én voltam a legfiatalabb a látogatók között). Mégsem tudom elhessegetni az átkozott gondolatot, mi lett volna, ha Gabriel és Hackett is ott áll a színpadon. Szerintem a lelkem a fellépés után még sokáig nem tért volna vissza a mennyei rétekről a testembe, és a beszámoló ebben az esetben inkább valami költői örömódához hasonlítana. Phil, Mike, Tony, Daryl és Chester – még egyszer köszönöm az életem egyik legszebb estéjét.
szerző: Peter Podbrežnik
fotók: Jernej Vene
Setlista:
1. Behind the Lines / Duke’s End / Turn It On Again
2. No Son Of Mine
3. Land of Confusion
4. In The Cage / The Cinema Show / Duke’s Travels / Afterglow
5. Hold on My Heart
6. Home by the Sea / Second Home By The Sea
7. Follow You Follow Me
8. Firth of Fifth / I Know What I Like
9. Mama
10. Ripples
11. Throwing It All Away
12. Domino
13. Drum Duet / Los Endos
14. Tonight, Tonight, Tonight / Invisible Touch
15. I Can’t Dance
16. Carpet Crawlers
