Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Jerneja Jerak, Sebastijan Videc
Videó: Sebastijan Videc
Helyszín: Sotočje, Tolmin, Szlovénia
A koncert dátuma: 2016. 07. 25.
Immár tizennegyedik éve borítja feketeség Tolmint, és sötét felhők takarták el az eget, mert újra eljött a Metaldays fesztivál ideje.
Mi, akik már péntek óta a kempingben voltunk, végignézhettük, ahogy benépesül a Sotočje. Sütött a nap, és napközben a hőmérséklet a tűrhetetlen határán volt. Az idei kiadásban eddig a legnagyobb volt a korai áradat: az erdei kempingterületek már szombaton teljesen megteltek, vasárnap estére pedig az erdő úgy nézett ki, mint egy hatalmas tetrisz-parti, mert a sátrak minden elérhető zugot elfoglaltak.
Az előző két évben a fesztivál előtti szombaton a másik színpadon zajlott a Tmin Rock, a hivatalos „warm up” koncert, ahol ismeretlenebb zenekarok és feldolgozásbandák léptek fel. Még hosszabb, hatéves hagyománya volt a pr’Črvu rendezvénynek, ahol a hétvége a szabadtéri összejövetelekről szólt a helyi zenekarok kíséretével. Ugyanott most a Gostilna Pri Noni áll, és a nona sajnos egyetlen koncertet sem látott vendégül. Remélem, jövőre a „Gremo na Metaldays warm-up k Noni!” mondat nem lesz más, mint egy jó vicc.
Az idei Metaldays főszínpadi programját az első napon a bejrúti (Libanon) Zix nyitotta meg, és elérték, hogy az első közönség elkezdjen előmászni a sátrakból, a legszorgalmasabbak pedig a strandról érkeztek. A tűző napon az ötfős csapat rendesen bemelegítette a különben sem túl nagy tömeget. Maya énekesnő elég jó hangját viszont nem kísérte semmi kiemelkedő teljesítmény a hangszereseknél. Nagyobb szenzáció nélkül indult a nap, talán többet értek volna el egy kisebb színpadon nyitva, ahol többen vették volna észre őket a strandról hazafelé jövet. (sz: Klemen)
Őket a katalán folk metalosok, a Drakum követték, akik az egész hetet a fesztiválon kempingezték végig. A keresztelő a szimbolikusnál jóval többet jelentett, mert a koncertjük alatt az ég az első esőzivatarral keresztelt meg minket. A nyolctagú banda az esővel egyáltalán nem törődött, nyugodtan folytatta a műsort, a közönség pedig vidáman őrjöngött a viharban, a korai délutáni óra ellenére. A Drakum remek szórakozásról gondoskodott, a jelenlévők láthatóan el voltak ragadtatva. (sz: David)
A kisebb színpadon két elég vad zenekar után az ír folk metalosok léptek fel, az érdekes nevű Na Cruithne. A csapat láthatóan jó néhány hívet csalt magával Tolminba, mert a rajongólányok kedvvel festették kékre a bemelegített metalosok testét a járókelőkön. A folk-beütés a közönségnek nyilvánvalóan nagyon bejött, hiszen a korai időpont ellenére meglepően sokan összegyűltek. Maga a fellépés színvonalas volt, az ír népzene jól kivehető jegyeivel, szilárd, kemény énekhanggal párosítva. Ahogy az ír népzenéhez illik, a klasszikus metalhangszerek mellett fuvola és hegedű is szerepet kapott, a hegedűs lány pedig egy számmal a vége előtt gyengéd szólóénekkel szelídítette a tempót. Szimpatikus banda, megéri megnézni. (sz: Klemen)
A főszínpadon a német death metalosok, a Deserted Fear következtek. A csapat hű marad példaképei réges-régi, bevált receptjeihez, újat nem ad, de amit játszik, azt magabiztosan és kompromisszumok nélkül nyomja. A koncertjük alatt az eső elcsendesedett, az ég viszont felhős maradt, így hatásosan érvényesültek a színpadi fények, amelyek a remek hanggal együtt még hozzátettek a produkcióhoz. Az énekes délután négykor zavarodottan jó éjszakát kívánt nekünk, ami jól mutatja, mennyire sötét volt odakint. (sz: David)
Az idei Metaldays szlovén fellépői közül a gótikus doom metalos Sabaium nyitott, akiknek ez már a harmadik tolmini koncertjük volt. A szlovén Stájerországból származó hattagú csapat már jó néhány év tapasztalatot tudhat maga mögött, így több mint rendesen kihasználták a Metaldays-en kapott idejüket. A két gitáros összehangolt riffjei kiválóan illeszkedtek Milko átmeneti énekéhez, aki éppen erre a pozícióra lépett át a dobok mögül. Valószínűleg ennek tudható be a látszólag kissé bizonytalan fellépés, és maga a banda is mutathatott volna egy leheletnyivel több energiát a színpadon. Az összkép azért nem rossz. Reméljük, a jövőben is látjuk őket a Metaldays-en. (sz: Klemen)
Utánuk a Hackneyed lépett fel, akik tízéves működés után egy európai fesztiválturnéval zárják pályafutásukat. Tolminban az eredeti dobosuk és gitárosuk nélkül álltak színpadra, helyettük két új tag ugrott be, akik az egész anyagot mindössze egy hét alatt gyakorolták be. A körülményekhez képest meglepően rendesen vitték végig a műsort. Persze hallatszott néhány hiba, és a színvonal számról számra ingadozott, a Hackneyedet pedig ugyanaz a baj nyomja, mint az előttük játszó bandát: nem éppen újítók, és a gyengébben sikerült szett miatt a reakciók is langyosabbak voltak. (sz: David)
Következtek az izraeli orientális progresszív zenekar, az Orphaned Land, akik elég nagy tömeget gyűjtöttek a színpad elé. Az üzenetük kristálytiszta és egyenes volt: „All is one”. Mindannyian egy család vagyunk, a nemzeti és vallási különbségek nem szülhetnének intoleranciát, inkább mindenkinek el kellene fogadnia a körülötte élők sokféleségét, és egységes egészként kellene létezni. A hang remek volt, a dallamos kíséret a Közel-Keletre repített minket, az energiaszint pedig csak nőtt, hiszen a jelenlévők a koncert nagy részében ugráltak vagy hastáncoltak. A refréneknél a kiváló énekeshez az egész banda csatlakozott, és a közönséggel együtt énekelték a testvériségről és egységről szóló himnuszokat. Kellemes színfoltja volt a programnak, rengeteg optimizmussal, amely mindannyiunknak extra lendületet adott a fesztivál elején. (sz: David)
A nagyobb nevek főszínpadi fellépése előtt, valamivel 18.00 óra után az amerikai sludge metalosok, a North léptek fel a kisebb színpadon. A háromtagú banda végtelenül komoly koncertje, Evan basszusgitáros komoly erejű énekével, nem csalt a kisebb színpad elé nagyobb tömeget. Ettől függetlenül a North jól szerepelt, igaz, kiugró pillanatok nélkül. A műsor az elejétől a végéig gyakorlatilag ugyanazon a tempón ment, felesleges köszönetnyilvánítások és hasonló közjátékok nélkül a számok között. Szólózás nélkül is Matthew Mutterperl gitáros emelkedik ki. Megfelelő időpont volt ez a fellépésre, mielőtt a nagyobb nevek a főszínpadra érkeznek. (sz: Klemen)
Hét óra előtt valamivel a főszínpadon kezdett komolyodni a helyzet, mert elérkezett a szomszédaink, az olasz Fleshgod Apocalypse ideje, akiket „Septic Flesh szteroidon” néven is emlegetnek. A zenekarnak semmilyen bemutatás nem kell, hiszen már évek óta a death metal színtér vezető erői közé tartozik, az olaszok pedig idén új albumot adtak ki, King címmel. Elsőként a kísérő szoprán énekesnő lépett a színpadra, hatalmas bottal csapkodta a deszkákat, és megrengette az egész kempinget, aztán megjelent a zenekar többi tagja is a rájuk jellemző, málladozó nemesi öltözékben, és kezdetét vette a színházi előadás. Az utolsó három albumukról játszottak válogatott számokat, és mindannyian nagyon lelkesek voltunk attól, amit láttunk és hallottunk. Talán a hang időnként a túlzsúfoltság miatt kissé szétfolyt, a szoprán pedig egy leheletnyit éles volt, de maga a fellépés olyasmi, amit mindenkinek ajánlanék, hiszen a szimfonikus death metal, a teatralitás és az olasz kultúra egyedülálló elegye. (sz: David)
Az olaszok fellépése után idén először a másik színpad felé indultam, ahol az amerikai post-metalos Rosetta játszott, akik a North-tal együtt európai turnén voltak, és a Metaldays-en az utolsó előtti fellépést adták. Már akkor el voltam ragadtatva, amikor a színpad elé léptem, mert a hang sokkal jobb volt, mint tavaly, ami remek feltételeket ígért a második színpad főszereplőinek. A csapat kiválóan végezte a dolgát: a hangtól a fényeken és a színpadi jelenléten át az agresszív és ambientális részek közötti kidolgozott átmenetekig minden úgy volt, ahogy lennie kell. Nyilvánvalóan nagyon is tudják, mit csinálnak, a végeredmény ugyanis olyasmi, amit tényleg érdemes megnézni. (sz: David)
A Metaldays 2016 első napjának legismertebb nevei közül a főszínpadon a Fleshgod Apocalypse remek fellépése után az amerikai öregek, a Sacred Reich vette át a stafétát. Hangos, és a közönség előtt láthatóan jól ismert banda. A heavy és a thrash metal keveréke, három évtizedes múlttal, és nyilvánvalóan több mint jól tudják, hogyan kell megmozgatni a közönséget, amely még egy rövidebb felhőszakadás alatt sem hagyta abba. Összességében színvonalas koncert volt, amelyből főként Wiley Arnett szólógitáros és Phil Rind énekes-basszusgitáros emelkedik ki. Az öreg iskola azt adta a közönségnek, amiért az eljött. A banda, amely nemrég elmondta, hogy egy ideig nem tervez új anyagot kiadni, továbbra is ilyen színvonalon élhet a régi slágereiből. A rendes moshpit és a színpadról ugrálás is a remek koncertről tanúskodott. (sz: Klemen)
A Sacred Reich és a Dark Funeral főszínpadi fellépése között valamivel 21.00 óra után a kisebb színpadot az amerikai Battlecross foglalta el. Az extrém metalosok, akik a saját hangzásukat „blue collar thrash metal”-nak nevezik, valóságos energiabombának bizonyultak a közönségnek. Az ötfős csapat koncertje Kyle énekes komoly hangterjedelmének, a remek ritmusszekciónak, amelyből a dobos kiemelkedett, és a szigorú gitárriffeknek a minőségi adagja volt. Mindezt becsomagolták, és még dinamikus előadással is tálalták a közönségnek, amit a nap sok bandája megirigyelhetne. Az eredmény a közönségen látszott, amelyet a banda alaposan feltöltött energiával a következő fellépők előtt. A Battlecross akár a főszínpadon is megállná a helyét, mert a közönség megszerzésével egy percig sem lenne gondja. Határozottan a nap egyik legjobb meglepetése, és azt kívánjuk, hogy a Battlecrosst még lássuk Tolminban. (sz: Klemen)
Leszállt az éj a Metaldays fölé, és a pokol mélyéről színpadra léptek a Dark Funeral. A svédek idén új énekessel adták ki a Where Shadows Forever Reign című albumot, amely kétségtelenül az év legjobb kiadványai közé tartozik. A szettlista alig felét tették ki az erről az albumról játszott számok, a másik, jó fél részét pedig az összes korábbi lemezük anyaga. A hangszerek metsző, hangos hangzása, amely sokaknak egyszerűen túl sok volt, remek alapot adott Heljarmadr démoni énekének, és a Dark Funeral az extrém mélységekbe, a pokolba és a sötét black metalba repített minket. Egyáltalán nem fukarkodtak a blast beatekkel, a Lucifer dicsőségére üvöltött kiáltásokkal és az elképesztően gyors riffekkel, a közönség reakciói kivételesen pozitívak voltak, és a fesztivál még jobb hangulatban indult, mint amire számíthattunk. (sz: David)
A hétfői főszínpad fő fellépői az amerikai Testament voltak. A zenekart már mindenki nagyon jól ismeri, legutóbb Tolminban az utolsó Metalcampen léptek fel 2012-ben, most viszont, nagyon hasonló számválasztással, sokkal jobban szóltak, főleg azért, mert az ének sokkal jobban kivehető volt az összhangzásban. A koncert hibátlanul zajlott, Chuck folyamatosan buzdította a közönséget, a banda pedig technikai tökéletességével valóban ragyogott. Egy nappal korábban már lehetett látni a szinte felismerhetetlenül lesoványodott Gene Hoglant, aki nyugodtan sétált a Sotočjén, és beszélgetett a rajongókkal, ami csak azt bizonyítja, hogy ezek a vén motorosok a hosszú, sikeres karrier ellenére még mindig nagyon földhözragadtak és szerények. A Testament még mindig kiváló formában van, és türelmetlenül várhatjuk az új albumukat, „The Brotherhood Of The Snake” címmel, amely idén október 28-án jelenik meg. (sz: David)
Az első napot a kis színpadon a francia Monolithe zárta. A zenekar az emberi lét keletkezésének témájával foglalkozik, és nagyon titokzatosan hat. Az elmúlt hat hónapban két, egyenként 45 perces albumot adtak ki, amelyeket három-három, negyedórás szám alkot. Élőben átdolgozott, illetve lerövidített változatokat mutattak be az anyagukból, amely többnyire egyetlen számból álló konceptalbumokból áll. A csapat különlegessége, hogy három gitáros van benne, és egyáltalán nem szólnak úgy, mint a Maidenék. Viccet félretéve, a Monolithe kiváló zárásról gondoskodott az első fesztiválnapnak, és egyedülálló hangkulisszájukkal elvittek minket a megfigyelhető világegyetemen túlra, a végtelen csillagok és a Soča planetáris ködei közé. (sz: David)
szöveg: David Bordon & Klemen Udovč
Képgaléria
