Helyszín: Belgrád / Kalemegdan / Szerbia
Dátum: 2013. június 17., kedd
1988 áprilisában az Iron Maiden belevágott addigi egyik legnagyobb turnéjába, a Seventh Tour of a Seventh Tourba, amelyen diszkográfiájuk akkori új csúcspontját, a Seventh Son of a Seventh Son albumot mutatták be. A fél évnél is tovább tartó kolosszális turné, amelyen a zenekar kétségkívül ereje csúcsán mutatkozott meg, 98 koncert után ért véget, hagyatéka pedig a Maiden England című live felvétel lett, amelyet a banda 1988 novemberében rögzített Birminghamben. Két évvel ezelőtt az Iron Maiden úgy döntött, hogy a Maiden England World Tour 2012-2014 turnéval újraéleszti történetének ezt a fontos korszakát. A turné kerekei 2012 júniusában indultak el az Egyesült Államokban, a vége pedig már a sarkon van: a heavy metal óriásai az utolsó koncertet július 5-én adják a knebworthi Sonisphere fesztiválon. Az egyik utolsó állomáson az Iron Maiden újra megállt Belgrádban is, a belgrádi Kalemegdan erőd idilli környezetében, amely valójában a város szívében fekszik, mégis elszigetelt tőle, így rengeteg csendes zugot kínál. Az egyik ilyen a falak alatt, a Száva és a Duna összefolyásánál található, ám ezúttal egyáltalán nem volt csendes, sőt átkozottul hangos volt, hiszen a tömeg már áramlott a színpad elé.
Fél nyolckor a svéd gonoszok, a Ghost vezették be a hívők gyülekezetét a sátánista heavy metal orgiájába. Egy baljós szimfonikus intro hangjaira vonult fel a színpadra mind az öt Nameless Ghoul, nyomukban pedig a Ghost-egyház feje és a színpad sztárja, Papa Emeritus II, aki azonnal hatalmas tapsot és elismerő füttyöt aratott. A Ghost kezdésként az egyes évbe, az Antikrisztus születésének évébe, a Year Zeróba taszított minket, és sűrű, vészjósló hangulatba burkolta a Kalemegdant a retró heavy metallal, illetve rockkal, amelyet ördögi, okkult témák hatnak át. Ezt tovább fokozza a hangszeres szellemek színpadi jelenléte, még inkább pedig Papa Emeritus II pápai audienciája, aki édesen megtévesztő hangjával és teátrális mozdulataival az összes figyelmet ellopja. A szerb közönség szívébe azzal is belopta magát, hogy sokat szólt hozzájuk szerbül. Sajnos az énekhang elég gyengén szólt, így a istenkáromló szövegek nem érvényesültek úgy, mint másutt, viszont a hangszeres ötös jól teljesített, főleg a gitárosok az egyszerű, de erős riffjeikkel, és a dobos, aki a minimális dobfelszerelésből is hatalmasat hozott ki. A Ghost meglehetősen meleg fogadtatásban részesült, ami az Iron Maiden előzenekarainál inkább kivétel, mint szabály. Igazán érdekes látni, hogy a svédeknek úgy sikerült népszerűsíteniük a Sátánt, Luciferet és a gonoszt, hogy fiatal és öreg együtt énekli az olyan sorokat, mint „Lucifer/We Are Here/For Your Praise/Evil One”. A Ghost az Infestissumam album slágerével, a Monstrance Clockkal búcsúzott a lassan már a sötétségbe merülő Kalemegdantól. Papa Emeritus II pápának!
Amíg a színpadot készítették elő a Device-hoz, a felhők között egy Pilatus szórakoztatott műrepülő mutatványokkal, a nappal éjszakába fordulásakor pedig kivilágították a kalemegdani falakat, ami valóban lenyűgöző díszletet adott a koncertnek. A tömegben zúgás futott végig, amikor a hangszórókból felcsendült a koncert klasszikus előhírnöke, az UFO himnusza, a Doctor Doctor, az utolsó gátak pedig a „Seven deadly sins/Seven ways to win/Seven holy paths to hell/And your trip begins” sor után szakadtak át, amikor másfél órás utunk látványos nyitánnyal, a felejthetetlen Seventh Son-klasszikussal, a Moonchilddal indult. Az Iron Maidentől már megszoktuk (és el is kényeztettek minket), hogy csak világklasszis fellépésekre számíthatunk, és a belgrádi ebből a szempontból sem lógott ki. A banda az első hangtól kezdve dühös, heavy metal akrobatikával teli előadásba lendült, amelyet a színpadon mindenki fenomenális energiája koronázott meg. Éppen ez az az erény, amely a Maident a legnagyobbak közé emelte, és ahol a mai napig is megmaradt, annak ellenére, hogy a zenekar tagjai már komolyan közelednek az élet őszéhez. És bár már köztiszteletben álló korban vannak, Bruce, Steve, Adrian, Dave, Nicko és Janick bal kézzel lekörözik a feleannyi idős fiatalokat. A végig hibátlan előadást csupán a Can I Play With Madness kissé félresikerült harmonikus bevezetője szakította meg, egyébként viszont a Maiden live szettjében egyszerűen nincs hely hibának, annak ellenére sem, hogy a színpadon folyamatosan történik valami: nemcsak az ifjonti őrjöngés, hanem a háttérfüggönyök szüntelen cserélődése, a káprázatos fényjáték, a pirotechnikai kitörések és persze Eddie! A halhatatlan kabala ezúttal egészen három inkarnációban bukkan fel: a Run to the Hills alatt Janickkal táncol Custer tábornok képében, a koncert legeposzibb részében, a tízperces, szőrtborzoló-és-orgazmikus Seventh Son of a Seventh Songban Nicko mögött emelkedik fel az írnok Eddie, a rendes műsor zárásaként, az Iron Maiden alatt pedig a legimpozánsabb Eddie jelenik meg, a Seventh Son album borítójáról.
A turné első szakaszához képest a zenekar ezúttal egy kicsit megkeverte a setlistet. Az Afraid To Shoot Strangers helyett a kivételes Revelations nyűgözött le, a koncertet a Running Free helyett a Sanctuaryval zárták, az ismeretlen okból kimaradt The Clairvoyant azonban sajnos hiányzott. Ennek ellenére az Iron Maiden slágerről slágerre száguldott, kiváló formában, hangszeresen és énekesen egyaránt. Éppen Bruce bizonyítja, hogy az évek semmit sem ártanak neki, hiszen még mindig hihetetlen énekteljesítményre képes, mind bársonyos középhangon, mind a magas „air raid” szirénakiáltásokkal. Csak az Aces Highban nem bírja (érthetően) a szélsőségesen magas fekvéseket, ezért azokat lejjebb hangolták, de ez nem zavar. A hangszeres ötösről bármiféle szócséplés értelmetlen, hiszen a hangszereik összefonódása csontig tökéletes, ami a koncert legjobb pillanataiban mutatkozik meg a legszebben, a felejthetetlen eposzban, a Phantom of the Operában, még inkább pedig a Seventh Son of a Seventh Son időtlen pillanataiban, ahol a hangszeres átmenetek, a gitárharmóniák összefonódása és Bruce hibátlan előadása (a Danzig-szerű hajfürttel, hehe) közben libabőr futkosott a testünkön. A búcsú ismét túl hamar jött el, ezúttal egy meghosszabbított Sanctuaryval, végül pedig a kötelező pythonos Always Look On the Bright Side of Life-fal, és az autóhoz vezető úton fütyörészve, egy kiváló koncert élményeivel, még ha előtted egy ötórás út és utána egy nyolcórás robot áll is, az életet tényleg könnyebb a napos oldaláról nézni.
szerző: Rok Klemše
fotók: Nina Grad
GHOST:
1. Year Zero
2. Con Clavi Con Dio
3. Prime Mover
4. Stand By Him
5. If You Have Ghosts
6. Ritual
7. Monstrance Clock
IRON MAIDEN:
1. Moonchild
2. Can I Play With Madness
3. The Prisoner
4. 2 Minutes To Midnight
5. Revelations
6. The Trooper
7. The Number of the Beast
8. Phantom of the Opera
9. Run to the Hills
10. Wasted Years
11. Seventh Son of a Seventh Son
12. Fear of the Dark
13. Iron Maiden
— ráadás —
14. Aces High
15. The Evil That Man Do
16. Sanctuary
