Szerző: Primož Novak
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Zágráb / Vintage Industrial Bar / Horvátország
A koncert dátuma: 2015. 10. 27.
Látogatók száma: 500
Jegyár: 22,00€
Az angol doom/gothic metal úttörőinek számító Paradise Lost számára az idei The Plague Within kedvező fogadtatása után eljött az ideje a komoly koncertpromóciónak. A zenekar európai turnéra indult, amelyre láthatóan azokat is szeretné visszacsábítani, akik már letettek róluk. A The Plague Within (kritikánk ITT) ugyanis visszanyúl azokba az időkbe, amikor a zenekar még inkább doom/death metalt játszott, ugyanakkor az album természetesen modern köntösben jelenik meg, így az újabb rajongókra is számít.
A zágrábi Vintage Industrial Bar látogatottsága azt a benyomást keltette, hogy a zenekar iránti érdeklődés korántsem lankadt, sőt, talán még nőtt is. A bárral egybeépült terem kicsit az Orto Bart idézi, csak a VIB nagyobb. A sörkínálat változatos, az árak is barátiak.
Előzenekar most sem maradhatott el. A főszereplők előtt a Lucifer lépett színpadra, pszichedelikus és okkult rockhangzással próbálva elvarázsolni a közönséget. A zenekar részben a német The Oath maradványaiból született, de ennél fontosabb, hogy a gitárt Gaz Jennings fogta, az angol doomszíntér nagy öregje, aki a legendás Cathedralban játszott. Ahogy várni lehetett, a Lucifer zenéje – amely egyébként semmi újat nem hoz – tele van fülbemászó stoner rock és doom metal fogásokkal. Az énekhang azonban elrontotta az összképet. A bájos Johanna Sadonis hangszíne ugyanis nem illik ehhez a muzsikához: túl világos, és nem passzol a zenekar súlyos riffjeihez. Lehet, hogy csak megfázott (bár lemezen sem győz meg). Itt veszti el a Lucifer az ígéretességét, ráadásul női énekkel ma már nyüzsögnek az ilyen bandák.
A Paradise Lost az új No Hope in Sight című dallal nyitotta a műsorát, amiből rögtön kiderült, hogy a zenekar énekese, Nick Holmes több mint kiváló formában van. A mély, érdes hangja erős volt, a dallamos éneke viszont kevésbé hangsúlyos, vagyis jóval halkabb volt. Holmes nyugodt, apatikus és melankolikus hozzáállásával egyébként az egész koncerten hitelesen képviselte a zenekar sosem túl vidám zenéjét. A banda más dobossal lépett fel: hivatalos dobosuk ugyanis túlságosan le van foglalva az At The Gates turnéival, így a dobok mögé a fiatal Waltteri Väyrynen ült, aki számottevő hibák nélkül, szépen megoldotta a feladatot. A többiekre nincs panasz: a basszusgitáros továbbra is higgadt, a Mackintosh/Aedy gitárpáros pedig kellemesen mozog. Mackintosh egyébként a kinézetével egyre jobban emlékeztet Al Jourgensenre (Ministry), csak nem tűnik olyan kikészültnek a drogoktól. Összességében a zenekar az évekhez képest jól összeszokott volt.
A közönség nem mindig lelkesedett a teljes repertoárért. Igaz, a zenekar néhány régebbi dalt is eljátszott, például a Widow, a The Painless és az Enchantment számokat. A The Painlessnél a női vokál még a felvételről szólt, ami sajnos minden volt, csak nem eredeti. Emellett a repertoárba bekerült az Erased „gyöngyszem” is, amely abból az időszakból származik, amikor a zenekar jobban a pop felé kanyarodott, mellé pedig ipari rock elemeket is kevert. A Paradise Lost mindig próbált valami újat, és fejlődni, de ez a korszak nem éppen a legnépszerűbb. Amikor a közönség nem mutatta a legnagyobb lelkesedés jeleit a dalválasztásra, Holmes higgadtan megjegyezte: „Ha nem tetszik a zenénk, ott van a bár.” Magára a fellépésre azonban nem nagyon lehetett panasz. Szépen lejátszották, a zenekar képes lenne többre is, de nyilván fárasztó ez a turné, így egy-egy állomást tartalékból, rutinosabban tolnak végig, és ez most is érezhető volt időnként. Holmesnak is lehet egy megjegyzés arra, hogy egyes részeknél feleslegesen rávett vokálsávokat használt.
Miután 12 dallal elköszöntek, a közönség hívására visszatértek, és még egyszer megpróbáltak lenyűgözni az új anyaggal, majd ráadásként eljátszották a Faith Divide Us, Death Unite Us című dalt és a záró Say Just Words-öt is.
Logikus módon tehát az új album kapta a hangsúlyt, amellyel a zenekar valóban foglalkozott, és a legjobb fényben akarta bemutatni. A Paradise Lost bebizonyította, hogy az évek ellenére még mindig van bennük némi nyersesség és energia, így a doom/death metal elemek felélesztése sikerült, és remekül illett a zenekar jellegzetes stílusához. Legközelebb azt kívánhatjuk, hogy ne legyenek olyan pillanatok, amikor az egész rutinszerűen hat.
Setlista
PARADISE LOST:
1. No Hope in Sight
2. Widow
3. The Painless
4. Erased
5. Flesh from Bone
6. Praise Lamented Shade
7. Victim of the Past
8. Enchantment
9. Beneath Broken Earth
10. As I Die
11. Requiem
—ráadás—
12. Return to the Sun
13. Faith Divides Us – Death Unites Us
14. An Eternity of Lies
15. Say Just Words
LUCIFER:
1. Anubis
2. Abracadabra
3. Sabbath
4. Purple Pyramid
5. A Grave for Each One of Us
6. Morning Star
7. Izrael
Képgaléria
