Bang Your Head!!! festival 2016 – első nap

0 171

Fellépők: Stallion, Babylon A.D., Candlemass, Carcass, Dare, The Dead Daisies, Dragonforce, Equilibrium, Ektomorf, Slayer, Leatherwolf, Battle Beast, Debauchery vs. Blood God, Voodoo X
Helyszín: Balingen / Messegelände / Németország
Dátum: 2016. július 14., csütörtök


Újra eltelt egy év, és bekopogott a híres Bang Your Head!!! fesztivál új kiadása, amelyet, ahogy minden évben, ezúttal is a német Balingen városkájában rendeztek meg. A helyszínt Stuttgarttól délnyugati irányban éred el, a Schwarzwald vidékén. A huszonegyedik Bang Your Head!!! az idén a tavalyi felhozatalhoz képest jó néhány olyan nevet kínált, akiket az ember nagyon ritkán kap el a régi kontinens koncertszínpadain. Főleg olyan előadók miatt, mint az Impellitteri, a Tyketto, a Dare, a Leatherwolf, a Babylon A.D., a Great White és a Voodoo X.

A helyszínre már két nappal korábban, délben megérkeztünk. A délutáni órák a különféle német sörök kóstolgatásával teltek, a szomszédos Volksbankmesse csarnokban pedig este bemelegítő koncertet tartottak, amelyen a Sodom, az Overkill, a Rage, a Pro-Pain és a Nitrogods lépett fel. Ezt most úgy döntöttünk, kihagyjuk. Részben a zenei ízlésünk miatt (a RockLine duója számolt be az idei BYH!!! fesztiválról), részben pedig azért, mert a bemelegítő showra nem adnak újságírói akkreditációt, a jegy ára sem épp olcsó (35,00€), így okosabb volt spórolni az energiával, amire a háromnapos fesztivál maratoni programján bőven szükség volt.

Tehát az első nap. Fél tizenkettő van, és színpadra gurulnak a német forrófejű heavy metal rohamosztagosok, a Stallion, akik a nyolcvanas évek elején induló híres NWOBHM-mozgalom szellemének feltámasztását tűzték zászlajukra. Ahogy az egy fesztivált megnyitó első zenekartól elvárható, a Stallion tulajdonképpen szinte helyinek számít: Hildenben laknak, Baden-Württemberg tartományban. A csapat kiemelkedően összeszedett, kicsiszolt produkcióval hívta fel magára a figyelmet. A korábbi számos fellépés, köztük a feltörekvő kanadai Striker és a svéd Bullet előzenekaraként, összekovácsolta a társaságot, amelyet a vörös-fehér csíkos spandexbe öltözött, karizmatikus énekes, Pauli vezet. A Stallion kiváló választásnak bizonyult: a fesztivál korai óráiban több mint méltó módon lendítette tovább az események további menetét. A koncerten a „Rise and Ride” (2014) című bemutatkozó stúdióalbumukat játszották.

Ezután jött az idei BYH egyik attrakciója, rögtön az elején. Az amerikai speed heavy metal veteránok, a Leatherwolf koncertje, akik a kaliforniai Huntington Beachen alakultak még 1981-ben. Pontosan tíz éve léptek fel először a fesztiválon, a második fellépésre pedig a visszatérő, eredeti első torokkal, az énekes-gitáros Michael Oliverivel erősítettek a felállásban, akinek érett korára is remek hangterjedelme van. A zenekar, amely arról is híres, hogy úttörő volt abban, hogy három gitárt állított a metalcsapatok első sorába, nagyszerű műsort adott, és kiválóan használta ki a színpadot. Alig egy óra alatt a pályafutásuk klasszikusait játszották el öt stúdióalbumról, a koncertet a vad Spiter nyitotta, az The Calling zárta. Bízzunk egy új stúdióalbumban, a legutóbbi ugyanis kilenc éve jelent meg.

Mielőtt a Leatherwolf okozta lelkesedés teljesen elült volna, a színpadot a nem kevésbé legendás, 2013 óta újra együtt lévő Babylon A.D. vette át. Ők, hihetetlen, de igaz, újra az eredeti felállásban működnek. A San Franciscó-i kvintett a primitív heavy metallal kevert hard rock műfajának klasszikusait vezette elő, rendkívül dallamos, fülbemászó dalokkal. Derek Davis átütő hangjával, a kicsiszolt gitárpáros, Danny De La Rosa és Rob Fresch, valamint Robb Reid basszusgitáros és James Pacheco dobos az idei fesztiválnap egyik legszebb színfoltját szállította, és remek műsorral tartotta fenn azt a csúcshangulatot, amelyet a Leatherwolf hagyott maga után. A koncert alatt néhány pólót és egy halom példányt szórtak a közönség közé tavaly megjelent új koncertalbumukból, a „Live XXV”-ből. A zenekar többek között a nyitó Back in Babylon, majd a Hammer Swings Down, a Shot o’ Love, a So Savage the Heart, a Maryanne, a Bad Blood, a Sally Danced, a Bang Go the Bells, a The Kids Go Wild és a Desperate számokat játszotta, a Slave Your Body után pedig az UFO Lights Out feldolgozásával zárt.

A következő órában a forró finn metalosok, a Battle Beast randalíroztak a fesztiválon. Ez a felfelé ívelő, az új generáció nagyobb zenekarai közé törtető attrakció, amelyet az énekben imponáló dominaként, kicsicsázott énekesnőként fellépő Noora vezet, biztosan nem okozott csalódást. Tüzes műsorát a Let it Roar című számmal nyitotta, és később is főként a „Battle Beast” album anyagát játszotta, amelyet az első lemez, a „Steel” és a legújabb, „Unholy Savior” (2015) című album dalai egészítettek ki. A helsinki powermetalosok ugyan kopott közhelyekre építenek, de rendkívül összeszedett, átgondolt koncertet adtak, a színpadon pedig a dühös Noora uralkodott, jellegzetes, átütő hangjával. Ez a zenekar valószínűleg még magasra kapaszkodik a metalszíntéren.

A The Dead Daisies első ránézésre nem is illik egy ilyen fesztiválra. De ha megnézed, kikből áll a csapat, minden kétely szertefoszlik. Richard Fortust, aki ismét visszatért a Guns N’Roseshoz, ezúttal nem más váltja a zenekarban, mint a kiváló Douglas Aldrich (ex-Whitesnake, ex-Dio, ex-Hurricane, Burning Rain). Ő nemcsak a megjelenésében, hanem a játékstílusában is sokkal inkább a csapatba való. Doug a múltból jól ismeri Brian Tichy dobost és Marco Mendoza basszusgitárost is. Az éneknél a Mötley Crüe egykori énekese, John Corabi vezényelt, a másik gitáros posztját pedig a zenekarvezető, David Lowy töltötte be. A zenekar bemutatta új albumát, a „Make Some Nosie” (2016) című lemezt, amely mindössze egy évvel az elődje, a „Revolucion” után jelent meg. Az új dalok közül a címadó Make Some Nosie és a Long Way To Go mellett három feldolgozással is megsózták a koncertet: a Midnight Moses rendkívül szórakoztató verziójával, amelyet eredetileg a The Sensational Alex Harvey Band játszik, középen a Free klasszikusával, az All Right Now-val „vágták ketté” a saját számaikat, a koncertet pedig, nagyjából a várakozásnak megfelelően, a The Beatles-klasszikus, a Helter Skelter felturbózott változatával zárták. Idáig a The Dead Daisies használta ki a legjobban a színpadot, és csipkelődő, ugratós műsorával rendkívül pozitív energiát árasztott. Nyers, dallamos, haszontalan hard rock, a „széleken” szakadozott és kopott, tele Douglas Aldrich remek szólóival, a rendíthetetlen Mendoza/Tichy páros hihetetlen ritmikai lendületével, az élén pedig a végig magabiztos, ugrabugráló kis emberrel, Corabival. Egy attrakció, és még annál is több! Tele tapasztalattal, rutinnal és önbizalommal.

A következő óra a Dragonforce műsoráé volt. A szupergyors britek, akik a rendkívül gyors játék miatt a powermetalból kifejlesztették az úgynevezett „nintendo metalt”, a legjobb klasszikusaikból összeállított repertoárt tárták elénk. Vagyis egy best of-ot, hiszen 2016. július 22-én jelenik meg a „Killer Elite: The Hits, The Highs, The Vids” című best of válogatásuk. Már ha ránézel őket, a szád magától hosszú, széles mosolyra húzódik. A gyorskajákon és „karcoló üdítőkön” (Coca Cola, Fanta, Sprite) nevelkedett Dragonforce kíméletlenül forgatta a hangszereit. Az előadásba, ahogy várható volt, becsúszott egy jókora adag apró hiba, mellétrafált hangok és slampos befejezések (főleg a tremolóval) formájában, de ez nem oszlatta szét azt a remek energiát, amelyet a jókedvű, vidám srácok a vidám kis zenéjükön keresztül átvittek a közönségre.

Következett a svéd doom veteránok, a Candlemass koncertje, amelyet csak futtában követtünk, mert ideje volt feltöltenünk az akkumulátorainkat. A zenekar elhozta a fesztiválra a megkövetelt adag borongós kilátást, és a fesztivált egészen más hangulati kultúrába burkolta, amikor felcsendült a Mirror, Mirror, az A Cry From the Crypt, a Dying Illusion, a Demons Gate, az Emperor of the Void, a The Well of Souls, az At The Gallows End, a várt Crystal Ball és a záró Solitude. Az élén Mats Levén énekessel a Candlemass igazi reneszánszát éli, ennek bizonyítéka a friss „Death Thy Lover” EP is. A napba üvöltés zuhogó esőbe üvöltéssé alakult: a Candlemass megjelenésével és masszív riffjeivel ugyanis valódi felhőszakadást hívott Balingen fölé. A zenekar e fellépés előtt 2013-ban játszott a fesztivál bemelegítő estéjén, főszereplőként.

A Carcass kétségkívül az extrém metal egyik legvonzóbb zenekara. A rémisztő feldarabolókat a technikai tökély mestereinek tartják, amely a csapat brutalizált megjelenése mögött áll. Mindig öröm nézni őket. Egy évvel azután, hogy elkaptuk őket a Metaldays fesztiválon, a balingeni koncertjük csak megerősítette ezt a felismerést. Jeff Walker továbbra is kiváló kapitány, a zenekar karizmatikus főnöke, remek growllal. Különösebb erőlködés nélkül vezette a közönséget a szikék és más sebészeti szerszámok birodalmába, amelyek a belsőségeket vágták és tépték a csapat egy jó óráig tartó kiváló műsora során. Walker, akit pár napja Kranjban láttunk a Brujerióval, a koncert végén nem felejtett el szívélyesen megköszönni a közönségnek, hogy eljött biztatni a zenekart, mi pedig többek között a nyitó Exhumed to Consume-ot élveztük, majd az Incarnated Solvent Abuse-t, a Captive Bolt Pistolt, a Reek of Putrefaction-t, a Corporal Jigsaw Quandary-t és a Heartworköt. Egyórás emberi anatómiaóra, amilyenről csak álmodhatsz. A koncert után pedig tapogatod magad, hogy minden szerv a helyén van-e, főleg mindkét vese és a máj.

A Carcass fellépése alatt sokaknak, akik nem szokták meg a metal extrém szféráit, megérte átmenni a Volksbankmesse csarnokba is, ahol a helyszín már rég életre kelt az extrém metalosok, a Debauchery Vs. Blood God műsorával, őket pedig a Voodoo X követte. A zenekar, amelyről 26 évig semmit sem lehetett hallani, kizárólag erre az alkalomra állt össze újra. Kizárólag a balingeni fellépésre. Dallamos rock tehát. Az éneknél a sötét bőrű Jean Beavoir (Crown of Thorns, ex-Plasmatics), gitáron az eredeti tag, Tommy Lafferty, és egy igazán vonzó név, Uwe Fahrenkrog-Peterson, aki a halhatatlan németek, a Nena billentyűseként keresett milliókat. A Voodoo X 1989-ben adta ki a „Vol 1. – The Awakening” albumot, és amikor felcsendültek róla a dalok, köztük az I’m On Fire és a Voodoo Queen, világossá vált, hogy ez a lemez ennyi év alatt egy szemernyit sem veszített örökzöld mivoltából és szerzői fényéből. Rövid és édes. A Led Zeppelin-féle Rock And Roll nélkül is túléltük volna mind. A Voodoo X fellépése tehát az idei Bang Your Head!!! fesztivál egyik legnagyobb exkluzív dobása volt.

Nem kevésbé volt vonzó a brit dallamos rockerek, a Dare érkezése sem. Ők rendkívül keveset játszanak, az idei Bang Your Head fesztiválos koncert pedig szinte az első volt az idén. A zenekar mindössze két nappal új stúdióalbumuk megjelenése előtt lépett fel, a lemez a „Sacred Ground” címet kapta. A csapatot a mai napig a karizmatikus Darrel Wharton vezeti, aki 1985-ben alapította a zenekart, miután a Thin Lizzy feloszlott. Wharton ugyanis korábban a Thin Lizzy billentyűse volt, velük vette fel az utolsó albumukat, a „Renegade”-et is. Innen nem meglepő, hogy a Dare a műsorába beépítette a Thin Lizzy-feldolgozás, az Emerald előadását is. A zenekar exkluzívan új anyagot is bemutatott, miközben Wharton félig tréfásan azt mondta, hogy előre elnézést kér, ha a Dare mellényúl egy hangnak, vagy ha egy rossz sort énekelnek el. A zenekarnak egyszerűen még nem volt alkalma élőben játszani ezeket a számokat. De Vinnie Burns kiváló gitáros támogatásával, akit 2014-ben a Frontiers Rock fesztiválon sikerült elkapnunk, amikor ott a Three Lions tagjaként lépett fel, Whartonnak nincs mitől tartania. Wharton bal oldalán Burns, a jobbon pedig a szintén kiváló múltú basszusgitáros, Nigel Cutterbuck! A műsor kiváló volt. Wharton remek hangulatban, énekben és előadásban egyaránt. Elhangzott a Sea of Roses, a Storm Wind és a We Don’t Need A Reason, no meg persze az „Out  of the Silence” (1988) című bemutatkozó album régóta várt klasszikusai, élükön a remek Abandon-nal, majd az Into the Fire, a The Raindance és a King of Spades.

Az első nap java persze a nagyszínpadra szegeződött, ahol este fél tíz előtt valamivel minden készen állt arra, hogy elfoglalják a legendás thrash metal titánok, a Slayer. A Kerry King (gitár), Tom Araya (basszusgitár, ének), Paul Bostaph (dob) és Gary Holt (gitár) felállású kvartett a Delusions of Saviour bevezetőjének zárásakor rontott a színpadra, amely, ahogy várható volt, átcsapott az új számba, a Repentlessbe. A Slayer a megszokott pózban. Kerry szinte megkövült alakként, a jellegzetes, rövid, rángatózó nyakmozdulataival, a szokásos Araya lomha topogásával hol a catwalkig, hol a színpad bal vagy jobb oldalára, és Bostaph mellett, akinek nem maradt más választása, a zenekar másik legfelhevültebb tagja, Gary Holt, aki az elhunyt Hannemann utódjaként a mai napig több mint kiválóan beilleszkedett a csapatba. A Slayer több mint kielégítette a rajongói ízlését, hiszen a setlist a „Seasons in the Abyss”, a „Reign in Blood” és a „South of Heaven” albumok várhatóan kötelező számai mellett még régebbi dalokkal is meg volt rakva, vagyis az 1983-as „Show No Mercy” bemutatkozó lemez számaival, élükön a Black Magic-kel, a Die by the Sworddal, a Fight Till Deathtel és az Antichrist-tel. Bármennyire is érik mostanában kritikák a Slayert az elfásultság és a színpadi „lustaság” miatt, a koncertet kiváló hangzás, kiváló kivitelezés díszítette, Araya pedig az egész koncertet a megkívánt minőségi szinten énekelte végig. Úgy tűnik, a Slayer-koncertekre Németországba kell járni, mert az a zágrábi élmény, ahol az Anthrax társaságában alig két hónapja léptek fel, foltot ejt a zenekar nevén, főleg a zágrábi fellépésüket kísérő pocsék hangzás miatt. Nos, ez az élmény egy pillanat alatt feledésbe merült. Másfél óra tökéletes thrash metal vágóhíd. A közönség úgy 8000 főt tett ki, ami valamivel kevesebb a vártnál, de a koncert a legfelhevültebb fejeket mindenképp elvitte a slayeres mennyországba. Szilárd játék, ezúttal mínuszok nélkül. Az ember idővel hozzászokik, hogy minden szóló ugyanolyan. Akkor is, ha Gary Holt játssza őket, aki itt csupán a feletteseitől kapott feladatokat teljesíti. Talán a kis színészkedés kicsit rosszul áll neki, hiszen a pózolás egy olyan zenekarba, mint a Slayer, semmiképp sem illik. Mindegy, ezek már csak mellékes megjegyzések. Szóval! Mindent szétvert, a zenekar pedig így igazolta az első nap headliner szerepét.

Az első nap így ért véget a főszínpadon, a legmakacsabbak pedig a szomszédos Volksbankmesse csarnokban az Equilibrium és az Ektomorf műsorain tovább rázhatták a fejüket. Az nyitónapot azért is éltük túl szerencsésen, mert mindössze egy zápor látogatott meg minket, az ég ugyanis többnyire borús volt, tele nehéz felhőkkel, amelyek egész nap fenyegetően kúsztak rajta.

szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik


Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik