Frontiers Rock festival 2014 – első nap!

0 19

Szerző: Urban Bolta
Fotók: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Trezzo sull'Adda / Live Club / Olaszország
A koncert dátuma: 2014. 05. 01.
Látogatók száma: 2000
Jegyár: 157,00€ (háromnapos jegy) / 59,00€ (egynapos jegy)

Hónapokig tartó hezitálás, hogy elmenjünk-e a fesztiválra vagy sem, 2014 első májusi napján ötórás utazássá olvadt: Lombardiába, pontosabban Trezzo sull’Adda ősi olasz kisvárosába tartottunk, egy kőhajításnyira Milánótól. Itt várt minket a Frontiers Rock festival, a háromnapos esemény, amely a brit Firefest mintájára a Régi Kontinens szívében is egyetlen helyszínre gyűjtötte a melodikus rock, az AOR és a hard rock legaktuálisabb neveit.

A fesztivál sajátos felhozatalával közelről és távolról is odacsábította a finomabb ízlésű rajongókat. A klub előtti parkolóban francia, svájci, német, sőt lengyel és holland rendszámokat is lehetett látni. És persze nem lett volna igazi a fesztivál, ha nem találkozunk ott a horvátországi baráti társasággal is, akikkel évek óta összefutunk egész Európában: mindegy, hogy az Y&T-t nézzük Münchenben, az Acceptet Bécsben vagy a Scorpionst Pozsonyban! A koncertfüggés kemény dolog, és hiába az a sok száz kilométer ide vagy oda az égtájak felé, hiába a rendesen megterhelt pénztárca: a végén minden aggodalmat és kellemetlenséget feledtet az az igazság, amelyet újra és újra felfedezel, hogy a zenei romantika még mindig él. Itt és most. A Frontiers Rock festival tömve volt!

Miután elfoglaltuk a közeli magánszállást, a négytagú Rockline-csapat gyorsan beiramodott a klubba, amely jó ezer látogatót képes befogadni, és már délután háromkor szépen megtelt. Egyébként az egész három nap egyik kellemes tapasztalata volt, hogy a közönség már napközben is hűségesen végigkövette az összes fellépőt (nem csak a legcsengőbb neveket).

Amikor beléptünk a terembe, a színpadon már melegítettek a State of Salazar tagjai, a fiatal svéd csapat, amely a „Lost My Way” (2012) című EP-vel rögtön a melodikus rock rajongók földalatti szenzációjává vált. A State of Salazar a klasszikus AOR nyelvére épít, rengeteg vokális harmóniával, könnyed gitár- és billentyűs kísérettel, így a Survivorral vagy a Totóval való összehasonlítás több mint helytálló – az utóbbit az énekes, Marcus Nygren az egyik konferálásában a nagy zenei példaképei közt említette. A State of Salazar a Totóhoz hasonlóan nem színpadi zenekar: a legtöbb hasonló fiatal skandináv formációval ellentétben az energiáját nem látványos színpadi bukfencezésbe, hanem az anyag tökéletesített előadásába fekteti, így az iskolásan lejátszott refrének közben itt-ott még a libabőr sem maradt el! Már a nyitóbanda kellemes meglepetést okozott: a Frontiers kiadó fedele alatt működő menedék magában is bizonyíték arra, hogy a minőség miatt az ismeretlenebb neveknél sem kell aggódni!

Másodikként a Dalton lépett színpadra, a svéd rockiskola újabb képviselői, de teljesen más fából faragva, mint az előttük játszók. A zenekar története három évtizedre nyúlik vissza, a nyolcvanas évek közepére, amikor a dobos Mats Dahlberg elhagyta a Treatet, és maga köré gyűjtött egy új társaságot. Megszülettek a Dalton! A nyolcvanas évek második felében két mára klasszikussá vált albumot adtak ki, aztán eltűntek a történelem süllyesztőjében, és csak nemrég álltak újra össze, amikor a svédországi Sandvikenben két évtizednyi tétlenség után a Scorpions előzenekaraként léptek fel. Most a harmadik albumukon dolgoznak, így az olaszországi fellépés a melodikus rock rajongóinak szépen megtelt klubja előtt kapóra jött, ha a fárasztó albumkészítési folyamat közbeni motiválódásról beszélünk. A Dalton a klasszikus anyagából szolgált: nem maradhatott ki a legnagyobb slágerük, a You’re Not My Lover (But You Were Last Night) sem, amelyet a dalszerző Jon Bon Jovi, Richie Sambora és Desmond Child ajándékozott a zenekarnak. Érződött a hosszú színpadi távollét, az előadás nem követte az ideális vonalakat, a svéd veteránok mégis elég kompaktan és magabiztosan hozták le a műsort ahhoz, hogy a termet minden nehézség nélkül spontán együttműködésre és buzdításra késztessék. A Dalton fellépései igazi ritkaságnak számítanak, ezért a legtöbb jelenlévő számára a velük való találkozás olyan volt, mintha egy újabb hiányzó darabot illesztettek volna a már látott zenekarok mozaikjába a melodikus rock félig elfeledett hagyatékából.

A sportrajongók a Three Lions névről először az angol focimaglyarra gondolnak, amelyhez ez a becenév már több évtizede hozzátapadt, de ezt a nevet vette fel egy új brit zenekar is, amelyet az AOR-színtér veteránjaiból raktak össze. A gitáros Vinny Burns (Dare, Ten, Asia), a dobos Greg Morgan (Dare, Ten) és a nagy színtéren újonc énekes-basszusgitáros, Nigel Bailey a fesztiválon játszotta minden idők első koncertjét, ezért a fellépés elején még remegett a gatyájuk, de gazdag tapasztalataik segítségével gyorsan úrrá lettek a helyzeten. A Three Lions a negyvenperces műsorban végigvezetett minket a két héttel a fesztivál előtt megjelent debütáló albumon, amely a nyolcvanas évek klasszikus brit AOR-hangzása (Ten, Airrace) és a klasszikus gitáralapú megoldások között billeg, ahogy azok a Thin Lizzynél vagy a legendás UFO-nál megszólalnak. Az alaptrió minimalista hozzáállása ellenére a Three Lions szépen kitöltötte a hangképet, és a versszakokban is a melodikus rétegek minél jobb kihasználását kereste, főleg Nigel Bailey bársonyos hangjának köszönhetően. Korrekt fellépés, de még magasabb pontszámhoz a brit oroszlántrió részéről több szívre lett volna szükség.

A Snakecharmer elsősorban a klasszikus Whitesnake-hangzás rajongóinak ajánlott, vagyis az egészen a „Slide It In” (1984) albumig terjedő hagyatéknak, amikor a Whitesnake-tábort még nem sodorta el a dús hajkoronák és a nyolcvanas évek kaliforniai rockhagyományának szele. Hogy is ne, hiszen a zenekar magját két zenei kiválóság adja, a volt Whitesnake-gitáros Micky Moody és a basszusgitáros Neil Murray (ex-Whitesnake, ex-Black Sabbath), a felállást pedig a billentyűs Adam Wakeman (a Yes-es Rick Wakeman fia), az énekes Chris Ousey, a gitáros Laurie Wisefield és a dobos Harry James egészíti ki. A Snakecharmer tavaly adta ki az azonos című debütáló albumát, a fellépés fő szála ennek bemutatása volt. A Snakecharmer a klasszikus rockhangzásban gázol, amelyért elsősorban Mr. Wakeman hammondorgonán suhanó ujjai felelnek, míg a volt Heartland-frontember, Ousey tiszta énekbetétei, amelyek a magasabb regiszterekig is felmerészkednek, a zenekart a melodikus rock ágához sorolják. A Snakecharmernél tehát két különböző rockiskola ötvözetéről van szó, az eredmény pedig a rockos keverék hatásos adagja, amely több mint méltó a színpadon álló jeles nevekhez. A Snakecharmer a műsor nagy részét saját anyagból állította össze, nem maradt ki a Guilty as Charged, az ütős kislemez, az Accident Prone és a My Angel, de mivel a Snakecharmer semmiképp sem szabadulhat a múlt hírnevétől, néhány Whitesnake-sláger sem maradhatott el. A Slow an’ Easy kellemes színfolt volt, főleg mert David Coverdale és társai évek óta nem játszották egyik Whitesnake-turnén sem, a Here I Go Again pop-slágerének kiválasztása viszont távol állt ettől. De így megy ez: a szélesebb közönség étvágyának kielégítése mindig is előbbre való volt a gourmand-szemléletnél, ez a megjegyzés ellenére azonban a Snakecharmer ezen a délutánon is teljesen hitelesen igazolta jeles nevét.

A fesztivál első napjának egyik legérdekesebb neve a W.E.T. volt, egyfajta svéd melodikus rock szupercsapat, magját ugyanis a Work of Art, az Eclipse és a Talisman tagjai alkotják (a zenekar neve is ezeknek a bandáknak a kezdőbetűiből származik). A kreatív vezetők, Robert Sall és Eric Martensson azzal a vággyal alapították a projektet, hogy egyesítsék a 21. századi AOR-ról alkotott saját nézeteiket, miután 2008-ban anyazenekaraik debütáló lemezeivel mindketten a skandináv melodikus újjáéledés látható alakjai lettek, a fészekbe pedig a híres énekest, Jeff Scott Sotót is becsalogatták. A W.E.T. sikeresen kihasználta a kedvező késő délutáni időpontot, és bebizonyította, hogy nem hiába kapta! A svédek kifinomult, folyamatos gitár–billentyű együttműködésre építenek, a vezető ének pedig alkalmazkodik az összképhez, így nem bontakozik ki teljes nagyságában, ezért Soto sem tudta a színpadon megélni jól ismert alakját, az energikus, mozgásra éhes frontemberét. A W.E.T. a színpadon tehát egyenrangú csapatként működik, amely dinamikus hangszereléssel a fellépés teljes hosszában sakkban tartja a közönséget, ráadásul a fiatal svéd zenészek az előadásban a tökéletességre esküsznek, így minden számból könnyedén kihozták a maximumot. A koncert közepén Soto egy kifeszített molinóval a jó barátja, a túl korán elhunyt Marcel Jacob, a Talisman alapítója emléke előtt is tisztelgett. Kellemes és ízes fellépés, bár később kiderült, hogy mind Martensson (Eclipse), mind Soto a legnagyobb ütőkártyáit még a tarsolyában tartogatta!

A Hardline története rendkívül érdekes. Miután a régi felállásból csak halvány árnyék maradt, és a harmadik, „Leaving The End Open” (2009) című albumukkal sem elégítették ki a magas elvárásokat, a zenekar klinikailag halott volt, az álmából pedig az olasz billentyűs és a Frontiers kiadó egyik húzóneve, Alessandro Del Vecchio rángatta ki. Del Vecchio írt néhány számot, és meghallgatásra átadta őket Johnny Gioelinek, az énekesnek és a Hardline egyetlen megmaradt eredeti tagjának. Ő el volt ragadtatva tőlük, megszületett a „Danger Zone” album (a recenziót itt találod), a Hardline pedig megkezdte létezésének új fejezetét, bár sokan (joggal) kérdőjelezik meg a zenekar mai márkájának hitelességét.

Annak ellenére, hogy Gioelit tapasztalt zenészek veszik körül, akik pontosan tudják, mit csinálnak a színpadon, a körülmények összességét tekintve a Hardline manapság inkább a Frontiers kiadó életben tartott projektje, mint egymásért lélegző kompakt egység. Ez azonban nem rontott azon, hogy a Hardline a fesztivál egyik legenergikusabb fellépését hozta, amely elsősorban a frontember, Johnny Gioeli vállán nyugodott. Ha Axel Rudi Pellnél, ahol Gioeli több mint tizenöt éve dolgozik, az énekbeli és színpadi teljesítménye kihasználatlan marad, a Hardline-nál egészen más a helyzet! Gioeli magasoktános show-t csinált, és teljesen uralma alá hajtotta az óriási színpadot, egy pillanatig sem spórolt az energiával, még az énekesileg igényesebb számoknál sem, mint a Everything és a záró Rhythm from a Red Car klasszikusok. Gioeli sok mozgásteret engedett a kísérőzenészeknek is: a szólórészekben a billentyűs Del Vecchio, a Puerto Ricó-i gyökerű gitáros Josh Ramos és a dobos Francesco Jovino is megmutatta sokrétű tudását. A Hardline sok tapasztalattal a háta mögött, rendkívüli lazasággal, teljes lendülettel végigment mind a négy stúdióalbumon, a leghangosabb ovációt érthető módon a legendás debütáló lemez, a „Double Eclipse” számai aratták. A színpadon teli tüdővel lélegeztek, a színpad alatt a Hot Cherrie-előadás alatt az egekbe szökött a pulzus, a zenekar bája és esszenciája tehát a hitelességgel kapcsolatos keserű utóíz ellenére is megvan még. A kérdés csak az, hogy látható lesz-e még a Hardline valaha élőben!

Az első nap főszereplőinek szerepe az amerikai Teslara hárult, akik kizárólag a Frontiers fesztivál kedvéért dübörögtek át Európába! A vágy, hogy a kiadónak kedvezzenek, amelynek a hard rock térképre való visszatérésüket köszönhetik, nagy volt, ahogy a látottak alapján a szervezők öröme is, akik a színpad jobb szélén táncoltak, és a zenekar tagjaival a színpadon töltött idő alatt tréfás gesztusokat és mosolyokat váltottak. Az én ízlésemnek kicsit túlságosan feltűnően.

A Tesla Olaszországban a régóta várt új album, a „Simplicity” megjelenése előtt közvetlenül lépett fel, így a régebbi sikerek mellett az európai földön élő előadásban először szólalt meg két teljesen új szám, az MP3 (Too Much Technology) és a Ricochet. Ez egy olyan zenekar, amely soha nem félt az új kihívásoktól! A Tesla nem ismeri a koncertszüneteket, a rendszeres fellépések (többnyire szerte a hazájukban) igazi koncertgéppé csiszolták őket, amelynek sorozatai minden irányból érkeznek. Az élen ott a szimpatikus frontember, Jeff Keith egyedi hangszínével és torokhangú vokáljával, ami a Tesla megítélésében a legnagyobb bosszantó tényező is lehet. Ha megszereted Keith énekes teljesítményét, a Tesla fellépése egyetlen nagy élvezet lesz, mert erős riffek elleni vokális ellenpontja a színpadon a stúdióeredetikhez képest egy cseppet sem veszít az élességéből! Az első számú zenekari húr, Frank Hannon gitárakrobatikája jellegzetes Tesla-zamattal ruházta fel a dalokat élő előadásban, motívumai (a hátunk mögötti gitárjáték is) pedig fülsüketítő ovációt arattak a teremben. Annak ellenére, hogy szólóelőadóként az utóbbi években a bluesszal és a countryval kacérkodik, hard rockos ere még mindig teljes tudatossággal lüktet.

A nyitó klasszikusok, a Hang Tough és a Heaven’s Trail (Now Way Out) után az amerikaiak a „Bust a Nut” (1994) albumról elővették a Mama’s Fool című számot, a következő, jellegzetesen fülbemászó refrénű Into The Now pedig a reakciók alapján újabb keletű dal létére is már régen bekerült a zenekar közönségének kedvencei közé. A másik gitáros, Dave Rude is, aki 2006 óta tagja a kollektívának, bemutatott néhány szóló-expedíciót, és így legalább néhány pillanatra magához ragadta a színpadi elsőséget, többnyire Jeff Keith mérgező színpadi játékára támaszkodva. A Tesla végtelen turnétapasztalata magabiztos játékot tett lehetővé az ötösnek a színpadon, amelyben a másnapi Stryperhez képest nem voltak üres, sőt patetikus beszédek, amelyek gyakran „díszítik” a rendszeres fellépéshez szokott rocklegendákat. A hatalmas Love Song ballada jelezte, hogy a koncert a záró szakaszába lép, amelyben a Tesla még két ütős számot tálalt a „Mechanical Resonanse” (1986) debütáló albumról, a Modern Day Cowboyt és a Little Suzit. A hang tisztán szólt, mint a csengő, a gitár- és énekharmóniák világosan hallatszottak, a hangerő fülsüketítő magasságokig fel volt tekerve, ezért az est utolsó koncertélménye a testem minden porcikáját megrázta. A percek varázsütésre peregtek, a Tesla pedig a fellépést a kötelező ráadással, a Cumin’ Atcha Live című számmal zárta.

Ha megengedhetek még egy kis személyes hangot: a többéves várakozás a Teslával való újabb találkozással végre beteljesedett, még ha szerettem volna legalább eggyel több számot hallani a „szerény” tizenháromnál. Tesla, a Rockline már most az új európai klubturnéra vár!

Setlist

THREE LIONS:
1. Hold Me Down
2. Twisted Soul
3. Kathmandu
4. Don’t Let Me Fall
5. Hellfire Highway
6. Trouble In A Red Dress

SNAKECHARMER:
1. Guilty as Charged
2. A Little Rock & Roll
3. Accident Prone
4. Falling Leaves
5. Moody’s Blues
6. Slow an’ Easy (Whitesnake)
7. My Angel
8. Here I Go Again (Whitesnake)
9. Fool for Your Loving (Whitesnake)

W.E.T.:
1. Walk Away
2. Learn to Live Again
3. Invincible
4. Love Heals
5. Rise Up
6. Bad Boy
7. Still Unbroken
8. Broken Wings
9. If I Fall
10. Comes Down Like Rain
11. Brothers in Arms
12. One Love

HARDLINE:
1. Danger Zone
2. Takin’ Me Down
3. Everything
4. Fever Dreams
5. Dr. Love
6. In This Moment
7. Keyboard Solo
8. Voices
9. Drum Solo
10. Life’s a Bitch
11. In the Hands of Time
12. Guitar Solo
13. Hot Cherie
14. Rhythm from a Red Car

TESLA:
1. I Wanna Live
2. Hang Tough
3. Heaven’s Trail (No Way Out)
4. Mama’s Fool
5. Into the Now
6. MP3 (Too Much Technology)
7. Ricochet
8. What You Give
9. Love Song
10. Signs (Five Man Electrical Band)
11. Modern Day Cowboy
12. Little Suzi (Ph.D.)
—ráadás—
13. Cumin’ Atcha Live

Képgaléria

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik