Steven Wilson „személyesen” Bécsben (2013)

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Szerző: Primož Novak

Helyszín: Gasometer, Bécs, Ausztria
A koncert dátuma: 2013. 11. 02.
Jegyár: 31€

Steven Wilson ma sokaknak a Porcupine Tree énekes-gitárosaként ismert név. Sokan úgy is tartják számon, mint aki átmentette a hetvenes évek progresszív rockjának örökségét a 21. századba. Vagyis az igazi progresszív rockét, amely sok mindent megváltoztatott abban, ahogyan a zenéről gondolkodunk. A Porcupine Tree-nek igencsak komoly renoméja van, ami elvileg még nagyobb is lehetne, de Steven Wilson a szólókarrier mellett döntett. Ennek keretében idén kiadta harmadik szólólemezét, a The Raven That Refused to Sing-et, amelyet a jelenlegi világturnén népszerűsít. Tavasszal lezajlott az első európai turné, most pedig már a második zajlik, amely Bécsben is megállt, pontosabban a Gasometerben, amely legfeljebb 3000 látogatót fogad.

Amikor beléptünk a terembe, minden készen állt. A Wilsonnak szánt szőnyegeket kiporszívózták, a vásznon pedig egy vetítés ment, amelyen egy utcai gitáros hangolta a hangszerét, a hangszórókból meg a Bass Communion ambient zenéje szólt, ami Wilson egyik mellékprojektje. Az utcazenész pontban nyolckor végzett a hangolással, majd belekezdett a Porcupine Tree Trains című számába, a színpadra pedig ekkor lépett fel Steven Wilson, aki ezzel a dallal nyitotta meg az esti repertoárt. Sajnos a Trains csak akusztikusan hangzott el, pedig arra számítottunk, hogy később csatlakozik a zenekar többi tagja, és megadja a számnak azt az epikus színezetet.

A kellemes akusztikus bevezető után a színpadra lépett az együttes, amely a turnén Wilsont kíséri, és az aktuális lemezről a Luminollal kezdett. Eleinte nem lehetett mindent a legapróbb részletekig kihallani, de hamarosan ez a hiba is megszűnt. Steven Wilson ezúttal a karizmatikus dobos, Marco Minnemann nélkül lépett fel, aki a legutóbbi lemezen ismét megmutatta sokoldalúságát. Minnemann helyén Chad Wackermann ült a dobok mögött, aki többek között Frank Zappával, Steve Vai-jal és más elismert zenészekkel is játszott. Wilson ugyanis jazzes dobos nélkül nem is tudná megtartani a koncertjét, amely rengeteg tudást és tapasztalatot követel a dobostól. A Luminolnál rögtön kiderült, hogy Wilson mellett csupa profi zenész áll. Először Nick Beggs basszusgitáros tűnt ki érdekes basszusvonalaival, aztán a többiek is sorra megkapták a magukét. Persze a legtöbb figyelem magára Stevenre irányult, aki fel-alá járkált a színpadon, és diktálta a többieknek, mikor kell becsatlakozniuk egy-egy számrészbe. Időnként Wilson már túlságosan egocentrikus volt (néhány mozdulata kifejezetten nárcisztikusnak hatott), de a maga módján ez logikus is, hiszen a lemezeken ő a producer, a koncerteken is mindent kézben kell tartani. Steven az éneklés és a gitározás mellett néha a mellotron billentyűk mögé is leült, ahol csupán az alapot szolgáltatta, a nehezebb billentyűs munkát végig Adam Holzman végezte.

Nehéz megmondani, ki ragyogott jobban a tudásával. Mindenesetre sokak szeme Guthrie Govan gitárvirtuózon csüngött, aki manapság az egyik legelismertebb gitáros, ez számos gitáros magazinból kiderül. A The Holy Drinkerrel, a Drive Home-mal és sok más számmal Govan megmutatta, hogy tényleg a maximumot tudja kihozni a gitárjából és az erősítőjéből. Még lenyűgözőbb volt, hogy Govan remekül kommunikál az együttes többi tagjával. Sok szólót Adam Holzman billentyűssel és Theo Travis fuvolistával közösen játszottak végig. Időnként úgy tűnt, Govan gitárja ugyanarra a hangfrekvenciára hangolódott rá, mint Travis klarinétja, így maga a dallam még egy dimenziót, epikusabb felhangot kapott. A Holy Drinkernél Nick Beggs basszusgitáros is kitűnt, aki chapman sticket vett a kezébe, a basszusgitárt pedig Steven fogta meg. Ettől a szám még dinamikusabb lett, hiszen újabb kiemelkedő hangszer csatlakozott.

A koncert első felében eleinte az aktuális album számain volt a hangsúly, de jött egy meglepetés, amelynek nem volt címe. Egy új dalról volt szó, amelyről Wilson elmondta, hogy mindig más címet kap, ezúttal A Death in the Shadow lett a neve. Az újdonságról azt mondta, hogy a már készülő új lemezen kap helyet. A 15 perces szám tele volt meglepetéssel és szokatlan fordulatokkal. Eleinte úgy tűnt, Wilson a Porcupine Tree korai pszichedelikus korszakát vette alapul, a hangulat pedig kifejezetten morbid volt, de a szám további részében kiderült, hogy a Porcupine Tree utolsó, metalosabb lemezei is mintául szolgáltak. A szám második felében ugyanis erősen torzított gitárok és gyorsabb tempójú dobok szólaltak meg. Röviden: az új számmal bebizonyosodott, hogy Wilsonnak a sok eddigi lemez ellenére is vannak friss ötletei. És itt hangsúlyozni kell, hogy Wilson ötletei még mindig progresszívan szólnak.

Az újdonság idejére leereszkedett a függöny, amelyre különféle vetítések kerültek, az együttes pedig a „háttérben” játszott. A közönség a The Watchmakert kapta, ami nyugodtan indul, később viszont kellemesen kibontakozik, és ebben természetesen Adam Holzman zongorája emelkedett ki. Holzman az egész koncerten kiváló alapot adott különféle billentyűkkel, például mellotronnal, hammonddal és minimoogal. Holzman egész este úgy tűnt, hogy teljesen a saját világában él. Mintha még mindig a hetvenes években bekapott tabletta hatása alatt lenne. A függönyre vetített képek külön hangulatot adtak a koncertnek, olykor kifejezetten morbidat és melankolikusat, különösen, amikor az első két lemez számai szóltak, amelyek jóval megterhelőbbek hallgatni, mint az aktuális album. Ez valószínűleg az atonalitás és a King Crimson-féle különc dallamok gyakoribb használatából fakad.

A koncert szórakoztató részét Wilson közönségnek szánt konferálásai adták, amelyek tele voltak szarkazmussal és cinizmussal. Az első bemondásban elmondta, hogy semmilyen zenei végzettsége nincs, még kottát sem tud olvasni, de a fejében tele van ötletekkel, amelyeket elmond a többieknek, ők pedig a hangszereikkel megpróbálják kifejteni az elképzeléseit. Példaként említette az elveszett cukorkát, amely éjjel eltévedt az erdőben, Guthrie Govan pedig a gitárján játszott dallammal próbálta leírni az elveszett cukorkát. A második bemondásban arra hívta fel a figyelmet, hogy a mellotron billentyűs hangszer idén ünnepelte 50 éves fennállását. A zenészek szerinte azért használták a mellotront, hogy klasszikus hangszerek hangját szólaltathassák meg anélkül, hogy egy egész londoni zenekart kellene bérelniük, még ha a mellotron hangja minden volt is, csak nem jó. Az Adam Holzmannal tartott zenei lecke kétségkívül tanulságos és szórakoztató volt.

Egyfelől a koncert csúcspontját a Grace For Drowning lemezről származó Raider II érte el, amely igen hosszú, de nagyon érdekesen felépített szám. A melankólia a The Raven That Refused to Sing címadó dalnál érte el a csúcsot, amelyhez az animált videoklip vetítése is társult.

Két óra után Wilsonnak még mindig nem volt elég. A közönségen látszott a fáradtság, az együttesben pedig Theo Travis tűnt a legkimerültebbnek, aki egyfolytában váltogatta a harántfuvolát, a szaxofont és a klarinétot. Mégis kellett még egy kis erő a Remainder the Black Dogra, ami megint a Grace For Drowning lemezről való.

Wilson végül bejelentette, hogy lezárják a koncertet, és ne várjunk tőle semmilyen slágert, mert soha nem írt egyet sem (pedig a Porcupine Tree diszkográfiájában akadt jó néhány potenciális rádiós sláger). Wilson más lezárást választott, ami kétségkívül meglepetés volt, hiszen elhangzott még egy újdonság Happy Returns címmel. Wilson azt mondta róla, hogy talán ez a szám lesz majd sláger… egy párhuzamos dimenzióban. De végül valahogy kiderült, hogy a számnak megvan minden attribútuma ahhoz, hogy sláger legyen: fülbemászó dallam, szép énekhang és érzelmes szöveg szerepelt benne. Mintha a koncertet megnyitó Trainshez hasonlót akart volna adni.

Kicsit nehéz volt elképzelni, hogy Steven Wilson két új számot is eljátszik, annak ellenére, hogy az utolsó album óta még egy év sem telt el. Itt jött elő a fő vitatéma. Látszott ugyanis, hogy Wilson egyelőre nem akarja feltámasztani a Porcupine Tree-t, ugyanakkor a két új számmal a hasonlóságok alapján igencsak közel került a PT-hez.

Steven Wilson nem okozott csalódást. A legprofesszionálisabb arcát mutatta, kivételes zenészekkel, akiket nem láthatsz minden nap. Annak ellenére, hogy a figyelem sokszor magára Wilsonra irányult, a többi tagot nem hanyagolták el. A csapat összehangolt volt, semmilyen eltérést nem lehetett észrevenni. A Porcupine Tree-hez hasonlóan ez elmondható a „szóló” fellépéseiről is. Világklasszis zenészeket láthattunk remek színpadi produkcióval. Erről a koncertről igazán részletes elemzést lehetne írni, de azzal sem érnénk el a lényeget. A lényeg az, hogy Steven Wilson koncertjét, akárcsak a Porcupine Tree-ét, egyszerűen át kell élned.