A világ ellen lázadva, kamaszos módra (2013)

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Helyszín: Orto Bar, Ljubljana, Szlovénia
A koncert dátuma: 2013. 11. 02.
Látogatók száma: 30 – 40
Jegyár: 12 € (foglalással) / 15 € (foglalás nélkül)

A váratlan dolgok olykor hosszú időre az emlékezetünkbe vésődnek, de a szombati, fülbemászó dallamokkal teli HC-punk, skate punk és post-HC áradat után, és főleg azután, hogy végignéztem, milyen rutinosan lovagol az angol–amerikai, középutas és nem túl kritikus punk lovassága, két állítás közül az egyik biztosan igaz: vagy nem történt semmi különös, vagy én magam változtam meg, és bizonyos dolgok már egyszerűen nem ízlenek igazán. Évekkel ezelőtt Ljubljanában teljes erőből élveztem az amerikai bohócok, a Lagwagon hangjait, akik nevükhöz híven szépen felkapaszkodtak az élvezetek vagonjára, éppen akkor, amikor mindannyian az Offspring és a Green Day után a NOFX-re meg a Bad Religionre esküdtünk, a „spirituálisabb” és műveltebb arcok pedig hamar elkezdték kitágítani a cali-punk spektrumát a kaliforniai punkos hangrobbanás többi, mára klasszikus nevével és a gondtalan, a lét vidám oldalát éneklő dalokkal. A Lagwagon egyes tagjait is, meg az egész bandát is láttam már többször (mellesleg két éve még a No Use For A Name-mel együtt is, ha szenilis memóriám nem csal), most pedig a ljubljanai Ortóban olyan koncert ígérkezett, amit a hitetlen Tamások sem hinnének el: a rockerélvezetek ljubljanai klubjába a tizenhét napos európai turné során betér a Versus The World, hogy a szlovén fiataloknak egy-két tál zseniális morzsát szolgáljon fel. A zenekar tagjai között ott vannak a Lagwagon és az Ataris tagjai is, a veterán fiúk pedig a Slovenia pulzusának tapogatását egy fiatal, nálunk még nem látott (vagy hallott) brit csapatra bízták, amely a Funeral For A Friendet, a Rise Againstet és más hasonló dallamos bandákat másolja, de a Templeton Pek néven valami egészen mást ígér, és semmiképp sem elkoptatott ízt. Az eltérő szándékok ellenére a szombati Orto felé vezető út így is teljesen indokolt volt, a várakozásaim pedig illeszkedtek ahhoz a ténnyel, hogy ez alatt a pár év alatt, a tinédzserkorom óta megöregedtem, és a naiv zenét már nem emésztem meg egy csapásra olyan jól, de ezekben az időkben minden alkalom egy kis örömre és szórakozásra mégiscsak kapóra jön.

Az első meglepetés, amit az este még a fiatal, lelkes britek fellépése előtt tartogatott, az volt, hogy valamiféle tömeges tolongást a színpad előtt nem lehetett érezni. Mintegy húsz eltévedt kíváncsi húzódott szét az Orto kicsi színpada előtt, és különösebb taps vagy lelkesedés nélkül várták a birminghami fiatal reménységeket, a Templeton Peket. A trió – Neal Mitchell énekes-basszusgitáros, a hiperenergikus és magas Kev Green gitáros, valamint a vékony és ütős dobos, Jon Keen – stratégiai pozíciókat foglalt el a színpadon, és a Trial And Error című számmal, némi bevezető zűrzavar után (a felvezető sample körül akadt gond) nekilátott megvédeni a Century Media Recordsnál frissen megjelent harmadik album, a Signs színeit. A dallamos gitárriffek lüktetése, amelyekből egy kicsivel több vastagság és súly kellett volna, a borotvaélesre fent hangok sorozata, a jóval erősebb basszus és Neal korrekt éneke a ritmusváltások és az amerikai FFAF-fel meg a Rise Againsttel folytatott kokettálás közben (én az egészben még egy kis Bullet For My Valentine-t is hallok a britektől, a szám vége felé pedig még Lemmy Ace Of Spades-jének csíráit is …) nem váltott ki az Ortóban semmi igazán felrázót. Gyenge taps, és a srácoknak, annak ellenére, hogy „szerencsések, hogy hosszú évek erőfeszítése után végre az Alpok ezen oldalán vannak”, a színpad előtti eufória nélkül kellett folytatniuk. A Barriers jó döntés a folytatásra, ha a gátak fizikailag is a bátor trió előtt állnak. Az ütős HC dallamos oldószerrel alaposan megrázza az Ortót, a trió összeszokottságát viszont, a sok igyekezet ellenére – Kev az erős izzadás közben szinte végig olvad, és az öngyulladásig ég –, rontja a kissé kiegyensúlyozatlan hangzás, ami később sem javul. „Time waits no man …” kiáltja dallamosan Neil, és a show így megy tovább. A rendkívül ütős Dark Matter megmutat egy kicsit a múlt ütőkártyáiból, a Low és az ébredésre szóló dallamos kiáltás, a Wake Me Up pedig bizonyítja a birminghami reménységek alkalmazkodóképességét, akik úton vannak afelé, hogy a jelenkor punkelitjébe törjenek. Az is igaz azonban, hogy a Templeton Pek az amerikai fiatalság általános ízléséhez igazodik, és kevésbé az európai, kissé más és nyersebb ízléshez. A kilencvenes évek valamelyest elhervadtak, és a robbanékonyabb nosztalgiapillanatokat leszámítva kevesen pörgetik megállás nélkül az iPodjukon a So-Cal számocskákat. Ennek ellenére én a Templeton Pekben jó dalszerzőket és jó hangzásbeli kaméleonokat látok, akik tudják, hogyan szőjék tovább a zenéjüket, legyen szó rövid energiakitörésekről, mint a 30 Seconds To Far, vagy a What Are You Waiting For? dallamosabb és hatásosan megpuhított balladás HC-gyöngyszeméről, a nyersebb Slow Burnről, vagy a biztonság ígéretét hozó Alive (Promise Is Safety)ről, amelynek közben Neil sztárallűrökkel levonul a színpadról a megzavarodott ljubljanai, gyökeret eresztett monolitok közé, majd a pulthoz megy, ügyesen felmászik rá, és a gitárszóló alatt kicsit pózol a szórakozásra és meglepetésre szomjas tömegnek. A showbiznisz ilyen áldozatokat is követel, a fiatal britek pedig az én részemről őszinte respektet és szívből jövő dicséretet érdemelnek. Szívesen és könnyedén elképzelném a srácokat a Punk Rock Holiday színpadán a jövő nyáron, de semmi jele nem volt annak, hogy a színpad előtt bármiféle kulisszák mögötti egyeztetés zajlana a szlovén szervezőkkel, mert a fő szereplők most nem voltak ott az Ortóban. Hagyjuk a megjegyzéseket, és térjünk át a koncertre. A nyitásban nem volt félmegoldás, és ha ehhez hozzáteszem, hogy közvetlenül mellettem állt a színpad mellett Chris „Big Bitch” Flippin, a kezdetben kissé megkeményedett szívem ezen a punkos estén egy kicsit mégis megenyhült.

A folytatás rutinos energiával és tempóval zajlott, a számos látogatót (a számuk ekkorra már elérte egy jobban látogatott középiskolai osztályét) pedig nem annyira a zene, mint inkább a sör utáni szomjúság hajtotta az Ortóba, meg a kíváncsiság, hogy a fenébe szól a Lagwagon, a The Ataris és a Crooks And Liars tagjainak és tagjaiból összeállt kombinációja. A santa barbarai négyes időközben Tony Caraffe gitáros érkezésével ötössé nőtt, a recept pedig a várt: első labdára kijátszott punkdallamosság és olyan fellépés, amelyből nem hiányozhat a krómozott és megerősített tökösség. Egy dugóhoz hasonlóan kicsi és pocakos provokátor, jó hanggal, a dallamos Donald Spence magabiztosan odaáll a szó szerinti punkóriás, Chris Flippin mellé, a színpad jobb oldalán pedig magabiztosan a hangszórók alá zsúfolódik a hosszú hajú (és ritkuló hajú, megöregedett basszusgitáros) Mike Davenport és a zenekar fiatal vére, Tony gitáros, a háttérben pedig Bryan Charlson uralja a dobokat. A Is There No End? nyitó decibelsokkja bizonyítja, hogy a Versus The World kompakt falanx az igazi fából faragott zenészekből, hiszen a hangzásra és a színpadi show-ra nem lehet panasz. Ennek ellenére a közönség energiájának emelkedését, amelyet az ünnepek és a halottak napjának tespedtsége alaposan kikészített, csak hangosabb tapsból és az est sztárjainak köszöntéséből lehetett észrevenni. Az elsőalbumos alapkérdés után a zenekar az tavaly megjelent aktuális lemez, a Drink.Sing.Live.Love. népszerűsítésének szenteli magát a She Sang The Blues című számmal, amelyben a nyelves Don leszámol az anyjával és egy seggfejjel az idősebb bátyja személyében, a banda pedig egy jól csiszolt, dallamos balladácskát tesz le olyan oktánszámokon, amelyek minden, csak nem bluesosan álmosak és súlyosak. A nyilvánvalóan időzített dallamok és zene a szórakoztatás irányában dörzsölődnek, de gyorsan kicsúsznak a fejből. A várt A Love Song For Amsterdam az amerikai megöregedett nagybácsik kissé patetikus bulizós oldalát vallja meg, akik az ötvenhez közeledve ugyanazokra az ütőkártyákra tesznek, mint zsenge húszévesen, Donald pedig pólók, CD-k és egyéb „limlom” vásárlására buzdítja az embereket, kizárólag azért, hogy a banda beszerezhessen egy új adag zöldet. Marketingtrükk, vagy valódi szükség egy kis további kikapcsolásra? Mindenesetre a Versus The World dallamosan és szépen dörzsöli tovább, a hülye bátyának szentelt, bohóckodós Oh Brother Where Art Thou számmal, hogy mi, fiatalok pedig tiszta szarban vagyunk, azt a Kids Are Fucked című szám tolja az arcunkba. Ha a világ tele van kétes erkölcsi értékű emberekkel (Crooks And Liars), a világban pedig már régóta a palackból kiszabadult gonosz szellem tombol (a Ghost In The Bottle című szám éppen erről szól …), az ember azon tűnődik, hogy a gondtalan dallamok, a boldogság és könnyedség cinikus kitörései alatt vajon hol bújik meg valójában a punkos lázadás és a világ elleni szembeszegülés. Talán a punkforradalom gandhisabb lett, és azzal vigasztalódik, hogy a pubertást meg kell hosszabbítani, mert akkor a rövidebb középkorban kevesebb a gond és a teher a vállon. A szórakoztató koncepció a These Bones meglehetősen jóindulatú sorozatai után, vagy a rengeteg elfogyasztott sörtől már kissé elkent Seconds To Shine idején kezd irritálóan hasonlóan hangzani. A sírós Medellin és a Lullabye haszon nélkül dübörög el mellettünk, a Fond Farewell Foo Fighters-es sorozatai közben pedig azon tűnődöm, hová lett az a punkos robbanékonyság, aminek a színpadról úgy kellene lőnie, mint egy géppuskának, ahelyett hogy a nyilvánvalóan kevésbé feldúlt amerikai elővárosi jóllakottak lisztes, bolyhos kezével simogatnának minket. Aztán még az ételen is viccelődnek (Donner Pass), a meglehetősen felhígult és elhúzott show után (hogy ne értsetek félre, komikus betétekből és a színpad deszkáin kiömlő verejtékből egyáltalán nem volt hiány) pedig még azt mondják: „valaha tudtunk bulizni, égetni és élni” (milyen találó záróakkord volt az est végére éppen a zárószám, a We Were Alive …), és ugyanolyan rutinosan lelépnek a színpadról bulizni, ahogy előtte rutinosan felcsoszogtak rá.

A konkrét kiugró teljesítmények nélküli este felszolgált néhány igazán jól tálalt dallamos tapaszt, amelyek egy-két hétre lecsillapíthatják a fiatalok étvágyát, de őszintén szólva valamiféle megrázó, felülmúlhatatlan sokkoló és kinyilatkoztató elemet ezen az estén nem kaptunk. Elsősorban a fiatal briteket dicsérném, akik a játék minden elemében megmutatták magukat, főleg pedig koruknak megfelelően harmóniában voltak a világgal és az idők szellemével, mind a megjelenésükkel, mind a zenei kínálatukkal. A Versus The World pedig … Lázadók ok nélkül, megöregedett veteránok egy valaha aktuális, de mára kissé felhígult korból, sikerült komikus jelenségek, akikre egy-egy rossz nyelv akár „különcök parádéját” vagy „freak show-t” is mondhat. Különlegesek és karakteresek, de valami paródiaszerű módon, ami az amerikaiaknak talán érthetőbb és közelebb áll. Ezúttal az ötös nem hevített fel az önműködő túlmelegedésig, és nem, nem állíthatom, hogy eddig nem hallottam már jobbat és meggyőzőbbet, de őszintén szólva legalább egy szolid ünnepi szombati chill outot kaptunk jó társaságban, sörrel a kézben, kikapcsolt aggyal és a fülünkkel egy olyan zene pácában, amit, megígérem, nem lesz nehéz megemészteni, és amitől nem kell túlságosan megfeszíteni az intellektusodat ahhoz, hogy megértsd: a boldog létezéshez néha elég pusztán egy kicsit kamaszos evangélium négy alapelvét követni: igyatok, énekeljetek, éljetek és szeressetek! Bármi mást csinálni, amire úgysincs hatásotok, amúgy is értelmetlen és haszontalan. Vagy mégsem? Én a tökéletes élvezethez láthatóan kicsit többre van szükségem …