Power of Metal 2011: a Nevermore és a Symphony X megmutatta az erejét!
Helyszín: Ljubljana, Cvetličarna MediaPark, Szlovénia
Dátum: 2011. 03. 10.
A Power of Metal turné először hozta el hozzánk a finn power metalos Thaurorodot, ismét a dán Mercenaryt, az újraalakulás után pedig először a kultikus progresszív metalos Psychotic Waltzot (nekik már jó 15 évvel ezelőtt fel kellett volna lépniük nálunk, de akkor a koncert elmaradt). A turné nevét pedig a két főszereplő igazolta: a seattle-i különc Nevermore és a progresszív metal nagy neve, a Symphony X.
Elsőként a finn power metalosok, a Thaurorod léptek színpadra. Furcsa nevük egyértelműen Tolkien A Gyűrűk Urából ered, elfül annyit tesz: gonosz hegy. Hát persze, mi más. Ahogy a nevük sablonos, úgy a zenéjük is kétségbeejtően generikus: olyan, mintha az olasz és a finn power metal fattyúgyereke lenne. És mi lehetne „jobb” annál, hogy ezt a már amúgy is közhelyes bandát még az olasz, pózoló énekes, Michele Luppi is erősíti, aki korábban az olasz power metalos Vision Divine-ban csillogtatta a bájait. A fiúk tavaly adták ki debütáló lemezüket, az Upon Haunted Battlefields címűt, ennek bemutatására pedig a Thaurorodnak egy félórás fellépés jutott. Ők aztán tényleg minden közhellyel büszkélkedhetnek, ami a power metal műfajáról eszünkbe jut: neoklasszikus szólók a glam metalosan kikent gitáros ujjai alól, onanizálás a billentyűkön, kifestett szépfiúk és erős ének, ami viszont a hasonló énekesek áradatából semmivel sem emelkedik ki. A Thaurorod a színpadon egyébként teljesen magabiztosnak tűnik, bár egy kicsit túlságosan is színpadiasnak, és szolidan letolta a műsort. De mit ér ez, ha a megszámlálhatatlan egyforma banda áradatából sosem fognak a felszínre úszni.
Egy kicsit magasabb minőségi fokozatba kapcsolta az estét a dán Mercenary, amely a személycserék ellenére fáradhatatlanul, futószalagon gyártja az albumokat, és szorgalmasan koncertezik Európa-szerte. A dánok nemrég húzták ki a sütőből a frissen sült Metamorphosis lemezt, amelynek a negyven percükben egyértelműen a legnagyobb figyelmet szentelték. Négy dalt játszottak róla, ami sajnos nem jelent semmi jót. A Metamorphosis nagyon is találó cím, hiszen ezzel a lemezzel a Mercenary még mélyebbre úszik a rádióbarát metal vizeibe. Az album újabb megerősítés arra, hogy a fiúk formája folyamatosan és meredeken zuhan a 11 Dreams óta, ami a csapat utolsó igazán jó terméke volt. A hanyatlás Kral basszusgitáros távozásával kezdődött, aki a nyers vokálokért is felelt, az utolsó szöget a koporsóba pedig a kiváló énekes, Mikkel Sandager kilépése verte be. Az összes énekes feladatot így az új basszusgitáros, Rene Pedersen vette át, ami sajnos nem hozott semmi jót a bandának. A growlok rettenetesen generikusak, az agresszivitást, az epikusságot és az atmoszférát pedig, amit a Mercenary az első három albumon olyan jól felépített, egyre nagyobb arányban rombolják az édes, tisztán énekelt refrének és az ostoba riffek. Rene sajnos a közelébe sem ér Mikkel meggyőző erejének és Kral brutalitásának. A Mercenary azért valamennyire jóvátette a dolgot két dallal a 11 Dreamsről, de sokkal meggyőzőbbek voltak 2005-ben, amikor a Mercenary a régi felállásban, akkor is a Nevermore előtt, ezt a lemezt mutatta be.
Valami igazán különlegességről a következő fellépők gondoskodtak: színpadra léptek a színtér nagy visszatérői, a kilencvenes évek kultikus progresszív metal zenekara, a Psychotic Waltz. A kaliforniai csapat 1986-ban kezdte a pályafutását, 1997-ig négy albumot adott ki (ezek közül legalább kettőt a műfaj nagy klasszikusai közé sorolhatunk!), aztán túl korán feloszlott. A karizmatikus énekes, Devon Graves (alias Buddy Lackey) ezután megalapította a Dead Soul Tribe-ot, amely kétszer a Metalcampen is játszott, de a Psychotic Waltz nagyságát nem sikerült megközelítenie. A legendás metalnevek felélesztésének és visszatérésének általános trendjében Devon Graves vezetésével a Psychotic Waltz is visszatért. A várva várt fellépés leginkább Dan Rock hippis kinézetének és a karizmatikus Gravesnek a jegyében telt, akinek az öltözéke úgy festett, mint valami hippikommunából való kenderből varrt ruha. Ennek megfelelően pszichedelikus hangokban telt el a Psychotic Waltz-cal töltött, egy órát alig elérő idő is. A kissé ügyetlenül összeállított setlist, amely főleg lassabban hömpölygő, pszichedéliával és éteriséggel teli dalokból állt, láthatóan elaltatta a közönséget, de a fellépés varázsát a csapatnak egy cseppet sem lehet elvitatni. A figyelmet főleg az egyedi énekes, Graves vonzotta egyedi énekdallamaival és igazán erős, meggyőző hangjával, amely hol a megbabonázottság és az álmodozás között mozgott, hol meg lenyűgöző falsetto magasságokba kalandozott. Semmivel sem teljesített rosszabbul a Rock/McAlpin gitárkettős, főleg az utóbbi: a súlyos autóbaleset után kerekesszékhez kötött Brian McAlpin egy cseppet sem maradt le a társa mögött, akivel együtt pszichotikus riffekről, pszichedelikus, földöntúli szólókról és töredezett ritmusokról gondoskodtak. A kissé idősebb Psychotic Waltzot öröm volt ilyen jó formában látni a színpadon, sajnos kicsit mellé nyúltak a túlságosan álmodozó és álmos setlisttel, de másrészt ez volt az igazi, valódi Into the Everflow!
Aztán végre eljött az ideje, hogy a színpadot elfoglalják az első várva várt társfőszereplők, a seattle-i nehézsúlyúak, a Nevermore. A kultikus Sanctuary hamvain nőtt zenekarnak az új The Obsidian Conspiracy lemezzel végre sikerült szélesebb közönség elé állnia, bár szerintem a Nevermore továbbra is a fizetőképes ínyencek legjobb választása, akik pontosan tudják, ki felel meg az agyolvasztó metallal szemben támasztott magas igényeiknek. A Nevermore az új lemez sikerének szárnyán hat év után tért vissza a tett színhelyére, ahol 2005-ben a holttestek körvonalait hagyta a Cvetličarna padlóján, miután látványosan bemutatta az akkori This Godless Endeavor albumot. A seattle-iek, akik a viharos kilencvenes évek elején felmutatták a középső ujjukat a nyakkendős marháknak, akik azt mondták nekik, hogy valami kicsit grunge-osabbat vártak tőlük, tsunamiként csaptak le a nyitó Inside Four Walls-szal. A klausztrofób rombolás, amely a zenekar egy barátjáról szól, aki rossz anyagok birtoklása miatt rácsok mögött találta magát, talpra állította a közönséget. A Psychotic Waltz katatón hatása után az egy pillanat alatt felébredt, és a végtagok repkedtek mindenfelé. A Nevermore bebizonyította, hogy még mindig csúcsformában van! Warrel Dane, aki a korábbi fesztiválfellépéseken (például a Metalcampen) kissé szenvedett a torokproblémáktól, és ezért gyengébb énekteljesítményt nyújtott, ezúttal igazolta, hogy joggal tartják jelenleg az egyik legjobb énekesnek. Dane, aki operaénekesnek is kitanult, ragyogóan sorolta a fenomenális dallamokat, és tökéletesen adta elő az érzelmekkel teli vokálokat, amelyek zseniális szövegeire épülnek. Kisebb segítségre csak a legmagasabb falsetto kiáltásoknál volt szüksége, amikor a keverőpult segítette ki, egyébként viszont ilyen friss és meggyőző Warrelt már rég nem hallottunk. Warrel mellett a Nevermore lényege Jeff Loomis, a zseniális gitármágus briliáns dallamai köré épül; az ő „out of the box” újító riffjei és látványos, lélegzetelállító szólói nélkül ezt a bandát egyszerűen el sem lehet képzelni. Az új session gitáros, Attila Vörös ügyesen szlalomozott Jeff vonalai között, és bebizonyította, hogy teljesen kiérdemli az állandó tagságot. A 24 éves fiatal látható örömmel játszik a színpadon, hiszen valóra vált az álma, hogy a kedvenc zenekarában játszhat, ami jól látszik a széles mosolyon, amely a koncert végéig nem tűnik el Attila arcáról. A teli és hatalmas ritmusszekció nélkül sem lenne a Nevermore az, ami, és az őrült dobos, Van Williams megmutatta, hogyan kell püfölni a dobfelszerelést. Van kétségtelenül jelenleg az egyik legújítóbb dobos, hiszen az átvezetései átgondoltak és tele vannak remek ötletekkel. Csak a karizmatikus basszusgitáros, Jim Sheppard hiányzott ezúttal, mert ismét egészségügyi problémákkal küzd: agydaganatot találtak nála, de szerencsére jóindulatúnak bizonyult, és Jim a műtét után már sikeresen lábadozik. Jimet magabiztosan és fölényesen helyettesítette Dagna Silesia, aki Warrel Dane szólózenekarában basszusozik, és éppen a jó ismeretség miatt Warrel többször ugratta is, hehe. A Nevermore négy dalt játszott az új albumról, amelyek élőben ördögien jól szólnak, a Born, The Heart Collector és The River Dragon Has Come klasszikusok mellett, a csúcspontról pedig a hihetetlen tízperces eposz, a This Godless Endeavor gondoskodott, a zárást pedig sokkal-sokkal túl hamar hozta a romboló, kataklizmikus Enemies of Reality. A Nevermore ezúttal egyetlen igazi mínusza a fellépés rövidsége, amely miatt a diszkográfia számos gyöngyszemét ki kellett hagyniuk. De ahogy Poe hollója is csiripelte: „Quath the Raven, ‘Nevemore’ … And my soul from out that shadow that lies floating on the floor Shall be lifted – nevermore!”
A progresszív metal amerikai veteránjainak igazán nehéz feladat jutott: a Nevermore pokoli szettje után kellett színpadra lépniük. A Symphony X magabiztosan és fölényesen lépett színpadra, ahogy az a műfaj egyik legnagyobb és legfontosabb zenekarához illik. A kiváló Russell Allen vezetésével az ütős Of Sins and Shadows-szal kezdtek, ami bizonyította a banda fenomenális formáját, de sajnos az est legrosszabb hangzását is. A koszos, maszatos hangkép miatt a hangszeres mesterek, Michael Romeo, Michael Pinella és Michael LePond (gondolkodott már ez a banda azon, hogy átnevezi magát Michaelre, hehe), valamint Jason Rullo nem érvényesültek úgy, ahogy kellett volna. A hihetetlen Romeo neoklasszikus szólókalandjai így halkan és soványan szóltak, és ilyen volt a színpadi jelenléte is, mert Romeo egy centit sem mozdult. Szerencsére a nagyobb dinamikáról a fantasztikus Allen gondoskodott, aki hihetetlen könnyedséggel animálta a közönséget, amely a kezéből evett, ráadásul világosan bizonyította, miért tartják a (progresszív) metal egyik legjobb énekesének. Hol dühösen és agresszíven, hol könnyedén, nyugodtan és érzelmesen úsztak az amerikaiak a dalokon át, amelyek többnyire a még aktuális Paradise Lost lemezről származtak. Kissé meglepő módon a szett közel felét ez az amúgy kiváló lemez tette ki, így a Symphony X teljesen figyelmen kívül hagyta valószínűleg stúdiós csúcsát, a V: The New Mythology Suite albumot. Talán még jobb is így, mert a kétségbeejtő hangzás teljesen eltemette Michael Pinella billentyűit, amelyek egyébként ragyogóan építik a Symphony X egyedi atmoszféráját. A New Jersey-i zenekar két dalt is bemutatott a készülő Iconoclast lemezről, amely a hallottak alapján ismét kiváló terméknek ígérkezik, de a Symphony X-nek is volt a rossz hang mellett még egy hibája, mégpedig a rövid fellépés. Nagyon remélem, hogy a jövőben újra számíthatunk erre a bandára nálunk, sokkal jobb hanggal és igazi headliner fellépéssel, amely időt ad a csapatnak arra is, hogy eljátssza a megismételhetetlen The Odyssey eposzt.
A Power of Metal csomag változatos zenekarokat és két fenomenális társfőszereplőt vonultatott fel. Sajnos ezúttal az összes fellépő rossz hangja elrontotta a koncertélményt, a turné két húzónevétől pedig simán jogos legalább másfélszer hosszabb szettet követelni.
szerző: Rok Klemše
fotók: Nina Grad
MERCENARY:
1. Intro
2. World Hate Center
3. The Endless Fall
4. Through the Eyes of the Devil
5. In a River of Madness
6. In Bloodred Shades
7. The Follower
8. Firesoul
PSYCHOTIC WALTZ:
1. Ashes
2. Spiral Tower
3. Haze One
4. Into The Everflow
5. Morbid 6. Halo Of Thorns
7. Nothing
8. I Of The Storm
NEVERMORE:
1. Inside Four Walls
2. Moonrise (Through Mirrors of Death)
3. The Termination Proclamation
4. Your Poison Throne
5. Born
6. The Heart Collector
7. The River Dragon Has Come
8. Emptiness Unobstructed
9. This Godless Endeavor
10. Enemies of Reality
SYMPHONY X:
1. Of Sins and Shadows
2. Domination
3. The Serpent’s Kiss
4. End of Innocence
5. Paradise Lost
6. Inferno (Unleash the Fire)
7. Smoke and Mirrors
8. Dehumanized
9. Set the World on Fire (The Lie of Lies)
10. Sea of Lies













































