Szerző: Urban Bolta
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Trieszt / Dom pristaniških delavcev (Teatro Miela) / Olaszország
A koncert dátuma: 2013. 03. 05.
Látogatók száma: 250
Jegyár: 35,00€
Ian Hunter fellépése Trieszten az immár hagyományosan igen érdekes triesztei koncertek új évadának keretében olyan esemény volt, amelyet bűn lett volna kihagyni! Ian Hunter ritka vendég a koncertszínpadokon, főleg Közép-Európában, hiszen leginkább még otthon, a szigetországban lehet elcsípni, de ott is inkább kivétel, mint szabály a fellépése. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az úr 73 évesen már életének mély őszében jár, a keddi triesztei látogatás a Dom pristaniških delavcev falai között minden régi vágású rock iránt rajongó számára gyakorlatilag kötelező program volt.
Ki is az az Ian Hunter? A hetvenes évek elején a Mott The Hoople frontembere volt, amely a színtéren töltött rövid idő, öt év ellenére mély nyomot hagyott, és zenészek egész generációira hatott. Nem titok, hogy a zenekar nagy rajongója a Def Leppard frontembere, Joe Elliott is, és állítólag éppen az ő unszolása vezetett 2009-ben a Mott The Hoople régóta várt visszatéréséhez – öt egymás utáni londoni koncert erejéig. A visszatérést övező médiafény erős volt, így Hunter népszerűségi mutatói újra felszöktek, és szelet fújtak a félig már elhalt szólókarrier vitorlájába, amelyen a hetvenes évek közepe óta halad. Tavaly Ian Hunter új szólóalbumot adott ki „When I’m President” címmel, az albumot népszerűsítő turné pedig Trieszt érintette.
Kilenc után pár perccel, pont akkor, amikor megérkeztünk a „ttetthelyre”, megkezdődött a közönség bemelegítése az est nyitóakt jával: a triesztei blueskitáros, Mike Sponza lépett színpadra, akinek az osztrák kolléga, „Sir” Oliver Mally tartott társaságot. A duó a szépen megtelt termet egy jó fél órával rövidebb, nagyjából egy órás utazásra vitte az ősi blues világába, a színpadi szerepeket egyenlően osztva el egymás között. Mally vállalta magára a közönséggel való kommunikációt, míg Sponza a szólóbetétekben járt elöl, és nem fukarkodott tudása gazdag arzenáljának megmutatásával – az ujjakkal pengetős fingerpicking technika terén még maga Steve Howe sem szégyellné. Sponza és Mally saját szerzeményekből állította össze a műsort, és mindketten a saját dalaik énekét vállalták. Mély, reszelős hangjuk bizonyította, hogy mindketten a mississippi-deltai fekete blues hallgatásán csiszolták zenei tehetségüket. A két zenei mester kellemes közös útja kiváló akusztikai körülmények között zajlott, így a rutinos páros a saját kifejezésmódjukra jellemző bájjal tálalt gitárblues-szal könnyedén, végig kordában tartotta az igényes közönséget.
Egy rövid szünet után a három zenész foglalta el a színpadot, és a rendkívül kulturált triesztei közönség csendjét az aktuális „When I’m President” albumról származó nyitódal, a Just The Way You Look Tonight törte meg. A színpad közepén Hunter ült a jellegzetesen kócos hajával és sötét szemüvegével, két előkelő múltú kísérőzenésszel az oldalán: Andy York gitárossal (John Mellencamp) és David Roe nagybőgőssel (Johnny Cash).
Ian Hunter Trieszten nyitotta meg új európai turnéját, ezúttal teljesen akusztikus formában. Ez azt jelentette, hogy a Mott The Hoople-korszak jellegzetes, telt, húsos hangzása átadta a helyét a szegényesebb, de egyáltalán nem kevésbé érdekes akusztikus feldolgozásoknak, amelyekhez az aktuális album dalait (When I’m President, Crazy Horse, Life) is hozzáigazították a hangszerelés terén, és amelyeket Hunter egyenletesen szórt ki a keze alól az este folyamán.
Ebből a szempontból David Roe, a szakma mestere nagybőgőjének hatalmas, zengő hangja kiváló megoldás volt a teljes hangkép gazdagítására, amelyből én személy szerint hiányoltam a billentyűk vagy valamilyen más, organikus hangzású hangszer nagyobb szerepét a szájharmonikán kívül, amellyel az est főszereplője végig ügyesen bánt. Ian Hunter ugyanis réges-régen éppen zongoristaként és billentyűsként lett híres, ezért határozottan kevés volt az az egyetlen szám, a Dead Man Walking, amelynél Hunter letette a gitárt, és leült a billentyűk mögé. Ian Hunter szoros együttműködésben jobbkezével, Andy Yorkkal néhány számot szinte felismerhetetlenségig átformált, teljesen új arcot adva nekik, és ilyen volt a korai szólósláger, az Once Beaten Twice Shy is.
Hunternek ezen az estén állítólag kisebb egészségügyi gondjai voltak, ezért nem volt a legjobb hangulatban a színpadon, ami leginkább a koncert közepén vált nyilvánvalóvá, amikor gitárosa, Andy York technikai problémáit hárították el: a csendet felhasználhatta volna arra, hogy megszólítsa a közönséget, ő azonban minden személyes karizmája ellenére csak halványan meredt maga elé. A brit rock nagy öregjének a kisebb korbeli jelek ellenére semmit sem lehet felróni. Énekben igen tisztességesen helytállt, főleg a rá jellemző, félig énekes-dalszerzős, mesélős szövegmondásban, amely Hunternél mindig is helyenként kiszorította az éneklést mint olyat. Az egyik legérdekesebb pillanat egy stílusváltással és egy rövidebb kitéréssel érkezett a country vizeire, Johnny Cash Cry, Cry, Cry című számával, amelyben a kerekded David Roe egykor a nagybőgőt nyúzta. Az bensőséges együttlét a végén a The Velvet Underground-feldolgozással, a Sweet Jane-nel oldódott fel, a színpadra visszatérve pedig a trió eljátszotta az este leginkább várt dalát, az All The Young Dudes-t, amelyet 1972-ben a Mott The Hoople nagyobb kereskedelmi sikere érdekében maga David Bowie írt.
A brit rock nagy öregjével, Ian Hunterrel való találkozás kielégítette a triesztei közönség étvágyát, bár a pont az i-re hiányzott egy élénkebb előadás és egy intenzívebb kapcsolat a nézőkkel. Ettől függetlenül a Trieszt felé tett kirándulás minden megtett kilométert megért, hiszen egy Ian Hunter-féle zenei egyediség nem áll meg csak úgy minden nap „a sarkon”. Ki tudja, megesik-e még valaha.
Setlist
1. Just The Way You Look Tonight
2. All Of The Good Ones
3. Man Overboard
4. Shrunken Heads
5. Once Beaten Twice Shy
6. Wild Bunch
7. When I’m President
8. Dead Man Walking
9. Words (Big Mouth)
10. Now Is The Time
11. Cry Cry Cry
12. Crazy Horse
13. Michael Picasso
14. Irene Wilde
15. Sweet Jane
—ráadás—
16. Life
17. All The Young Dudes
Képgaléria
