Godspeedhez nem ér fel senki (2012)

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Helyszín: Ljubljana / Kino Šiška / Szlovénia
A koncert dátuma: 2012. november 14.
Látogatók száma: 900
Jegyár: 25 EUR, 20 EUR (diák–egyetemista–nyugdíjas) / 27 EUR a koncert napján

Idén a post-rock színtéren két nagy visszatérést láthattunk olyan zenekaroktól, akiket már rég elkönyveltünk halottnak. Mindkettő egyik napról a másikra tért vissza, hirtelen, zombi módjára lerázta magáról a megrohadt földet, és nekilátott letarolni mindent maga előtt. Warren Ellis és a The Dirty Three a mai zeneipar elleni antipropagandával, Efrim Menuck és a Godspeed You! Black Emperor a kanadai hatalom elleni antipropagandával (ami gyakorlatilag az egész nyugati politika tükörképe). Az utóbbiak visszatérése jóval nagyobb meglepetés volt, és sokkal nagyobbat is robbant a színtéren, hiszen a Godspeedet 2004 óta nem lehetett látni, és semmi jele nem volt annak, hogy valaha visszatérhetnek. 2010-ben, illetve 2011-ben aztán újra elkezdtek koncertezni, anélkül hogy a média vagy bármiféle promóció beleszólt volna a döntésbe. Idén a szeptemberi, illetve októberi koncerteken aztán elkezdtek árulni egy bakelitlemezt, amelynek a borítója teljesen ismeretlen volt a közönség számára (ugyanakkor a sötét, posztapokaliptikus hangulatú fotó miatt mégis olyan otthonos), a címe pedig „Allelujah! Don’t Bend! Ascend!” volt (az album RockLine-kritikáját elolvashatod ITT). Valójában az új albumról volt szó, amelyet láthatóan teljes promóció nélkül vettek fel, bejelentés nélkül, és minden olyan kommunikációs forma nélkül, amelybe a média bekapcsolódhatott volna. A Godspeed ugyanis köztudottan nem szereti a zenei újságírást ebben a formában és küldetéssel. A The Dirty Three ezzel szemben csendesebben tért vissza az első stúdióalbumával hét év után, annak ellenére, hogy Warren Ellis a fellépéseivel, interjúival és egyebekkel sokkal jelenlevőbb, showmanebb alkat. Idén mindkét neves formáció önálló turnéra indult, és a szlovén rajongók természetesen mind elkezdtek körülnézni, hol van a legközelebbi hely, ahol megnézhetik a koncertet. Az első eufóriát a Constellation Records híre váltotta ki, hogy a Godspeed turnéja során nálunk is megáll, a Kino Šiškában. Már jó ideje úgy beszélünk 2012-ről, mint a post-rock évéről Szlovéniában (a God is an Astronaut, a Sleepmakeswaves, a Kerretta, a Maybeshewill, a Sigur Rós, a Crippled Black Pheonix és mások fellépései ezt biztosan igazolják), de ez a hír mégis minden rajongó adrenalinszintjét az egekbe lökte. Hogy ez az est még egy szempontból különleges lesz, azt viszont senki sem sejtette. A Godspeed mellé ugyanis bejelentették a The Dirty Threet is, mivel az útjuk teljesen véletlenül éppen Szlovénián vezetett át. Szlovénia így nem csupán egy újabb állomást húzott le a két zenekar turnéján, hanem valószínűleg a legfontosabbat, a legkülönlegesebbet. És ez komoly ajánlólevél a jövőre nézve.

Egyértelmű volt, hogy tele lesz a Kino Šiška. A koncert napján már csak pár jegy volt kapható. Ez is több mint remek reklám a jövőre nézve: az emberek tényleg hajlandók elmenni ilyen eseményekre, és a szervezőknek (végső soron a zenekarnak is) megéri. Hogy létezik közönség erre a zenére, és hajlandó Szlovénia minden szegletéből Ljubljanába utazni. Ráadásul elég sok külföldi is volt, többségében horvátok és olaszok, akik nem kaptak Godspeed-dátumot (a The Dirty Three-é viszont megvolt).

Rögtön az elejétől látszott, hogy két igazán különböző előadóról van szó. A The Dirty Three szellemét átjárja a bohóckodás, a showműsor, a Warren Ellisra irányított nagy színpadi fények. A színpadi fények kellenek ahhoz a zenekarnak, hogy a fellépés olyan legyen, amilyennek szánták. Az idő, amelyet Warren a számok között arra használ, hogy lepocskolja a zeneipart, a kapitalizmust és a mai fogyasztói életmódot, nagy része annak, amit a zenekar képvisel. Warren a számok bemutatásával („ez a szám erről és erről szól”) többször becsületesen belebonyolódott, de erős karizmájával mindig mosolyt csalt a közönség arcára. Justin Bieber kritizálása láthatóan még mindig „menő”, legalábbis elég „menő” ahhoz, hogy a nevének szapulásáért mennydörgő taps járjon a közönségtől. „Fuck you, Justin Bieber” – ettől máris hős vagy. Hála istennek, Warren és a másik két koszos fickó nem csak a showra támaszkodik (bár erre itt kizárólag a zenekarvezető hagyatkozott). Elsősorban ott volt még a zene. Az a fantasztikus, őrült zene, amely a balladák (abból sok volt) kivételével Warren karizmáját tükrözi. Ezt biztosan tükrözte Jim White dobos is, aki az egyik leglátványosabban robbanékony dobos volt, akit valaha láttam. Ilyen hangos csépelést jazzes pálcafogással még soha nem hallottam. Megállíthatatlanul csapkodó két kéz volt, olyannyira, hogy a szem már nem tudta követni, a dobok kíméletlen masszírozása a fellépés minden másodpercében, ami ugyanakkor pontos, kifinomult és még mennyire kontrollált, tervszerű, és végig a lehető legteljesebb összhangban volt a szám kontextusával. Warren és Jim kémiáját nézni valódi élvezet volt. Az improvizációs részekben, a hangerő és a játéksebesség váltogatásában… mintha egyként játszottak volna. Ehhez képest Mick Turner gitáros szinte teljesen kimaradt ebből az elit duóból. Apatikusan bámulta a földet pár méterrel arrébb, pedig a játéka valami különleges. Valami olyasmi, ami sosem illett teljesen a koncepcióba, de éppen ezzel tett hozzá valami teljesen sajátot, és végső soron teljesen rokon is volt vele (az ellentmondás volt a nap szava). A The Dirty Three, a néha ízléstelen showműsor ellenére (ahogy a szünet alatti kommentekből kivettem), őrületes muzsikát mutatott, a „post-rock” megfoghatatlan fogalmának sajátos értelmezését, és végül másfél óra alatt teljesen megindokolta a nevét. Warren megmutatta a szerepének a másik oldalát is Nick Cave zenekarában, ahol a frontember cím természetesen Nicknek jár, bár Warren egyértelműen teljesen felnőtt ehhez a feladathoz.

Az energikus fellépés beszédessé tette a közönséget, tele várakozással, felkészülten. A Godspeed You! Black Emperor az év (egyik további) eseménye, olyasmi, amely nagy lelkesedést érdemel. Az első dolog, amit egyébként vártunk, a klasszikus Godspeed-intro ütése volt – „Hope Drone”. Menuck ötlete, a háttérvetítés végigvezetett minket az egyhangú visszhangon, a „Hope” szó pedig fokozatosan belevésődött az agyunkba. Elfelejtettük a The Dirty Threet, Warren bohóckodását, a színpadi fényeket. A Godspeed ezeket nem szereti. Csak az ő ötletük beszél, a zenéjük, a filozófiájuk. A zenekar tagjai lényegtelenek az üzenet szempontjából. És micsoda felismerés volt, amikor rájöttem, hogy az erősítők sokasága (talán a „halom” jobb szó lenne, mert tényleg rengeteg erősítő volt) félkörben van felállítva; amfiteátrumszerű elrendezés volt. Pont ez adta a gondolatot, hogy a Godspeed valójában őrülten jól mutatna egy kisebb, intimebb térben, PA-rendszer nélkül, csak a saját erősítőikkel. Mindenesetre övék volt az utolsó szó – magukkal hozták a saját technikusukat és a saját keverőjüket (ami ténylegesen a színpad közepén állt, és még a legjobban meg is volt világítva), vagyis az erősítők hangja először az ő keverőpultjukba ment, és csak aztán a Kino Šiškáéba. A hangzás természetesen fantasztikus volt, tökéletes. Páran a koncert után panaszkodtak a túl nagy hangerő miatt, nekem viszont pont megfelelőnek tűnt. Elég hangos ahhoz, hogy ne halld a melletted suttogó párt, elég hangos ahhoz, hogy lehunyt szemmel elfelejtsd a körülötted lévő embereket, elég hangos ahhoz, hogy gond nélkül elmerülj ebben a jelenlévő hangóceánban, és közben elég oxigénnek maradjon, hogy sosem kellett felúsznod a felszínre.

A setlist többé-kevésbé ismert volt. „Hope Drone”, egy szám az új lemezről, az új alkotásuk, a „Behemoth”, ami úgy 40 percig tart… és máris van egy elég hosszú koncertünk. A „Hope Drone” után tényleg a legújabb albumról egy szám következett – a „Mladic”. A kritikában már írtam arról a rengeteg angstról, dühről, amelyet a Godspeed ezúttal mutat (a többnyire melankolikusabb, posztapokaliptikus hangulatukkal szemben), amikor Mladićról és a háború összes áldozatáról „beszélnek” – élőben ez még tovább fokozódik. A hanghullám, amely a nehezebb részeknél eléri a hallgatót, alig hagyja a tüdőnek, hogy egyetlen lélegzetet vegyen, alig hagyja a fülnek, hogy még halljon, és alig hagyja a hallgatót annyira nyugton, hogy ne tépje le magáról a ruháit. Ez nem annyira a gyász dala, mint inkább csatakiáltás az elkövetett borzalmak ellen. A Godspeed pedig így is játssza. Az üzenetek mellett maga az előadásmódnak is biztosan van zenei oldala – az, hogy a GY!BE mennyi improvizációt visz a zenéjébe, egyszerűen hihetetlen. A számok hossza persze lehetővé teszi nekik, hogy megállás nélkül ezt csinálják; ezúttal például a végével kezdtek; ugyanazokban a riffekben, ugyanazokban a részekben folyamatosan változtattak apró, apró részleteket – sebességet, hangerőt, a három gitár egyike egy oktávot játszott, talán kicsit jobban megfeszítették a húrt, hogy a disszonancia egyértelműbb legyen. Talán minden gitáros effektáradatában eggyel több vagy kevesebb volt. Tényleg apróságokról volt szó, de ezek hihetetlenül hallhatók voltak, és a drone-részeket, illetve az ismétlődő riffeket olyan gigantikussá, olyan érdekessé, egymástól olyan különbözővé tették. A majdnem két és fél órás koncert tele volt érzelmi töltettel, zsenialitással, tele minden morzsányi erővel, amelyet a Godspeed a ragyogó filozófiájából, a küldetéséből, a művész mint hírnök elsődleges szerepéből merít. Legyen a hangerő túl magas vagy sem, a drone-részek túl hosszúak vagy sem… senki nem hagyta el apatikusan és közömbösen a termet.

A koncert végén egyértelmű volt a helyzet – az év egyik eseményének voltunk tanúi, és nem csak szlovén földön. A két zenekar együtt fenomenális estét varázsolt, amihez nem tennék hozzá semmit, és nem is venném el belőle semmit. A The Dirty Three remek „előzenekar” volt, éppen a monumentális kontraszt miatt, amelyet a Godspeed attól a másodperctől teremtett, hogy felcsendült a „Hope Drone”, és így teljesen átérezhettük, mennyire más a Godspeed; úgy, hogy közben nem becsülném le Warrent – fantasztikus fellépés volt. De a Godspeeddel senki nem veheti fel a versenyt. És a Godspeed előtt senki nem isten.