Foo Fighters: ellenfél és gátlások nélkül (2012)

0 12

Szerző: Sandi Sadar Šoba

Helyszín: Villa Manin, Codroipo, Olaszország
A koncert dátuma: 2012. augusztus 13.
Látogatók száma: 12.000 – 15.000
Jegyár: 56 €

A régi dicsőség hamvaiból csak a legerősebbek emelkednek fel. Dave Grohl az életben maradás nagymestere, és úgy tűnik, a dobok mögött is jobban érzi magát, mint új, gitáros bőrében. A reflektorok fénye Kurt halála óta, immár 17 éve, a szent grunge-háromságból a legerősebben éppen a tehetséges 43 évesre esik, aki a dobverőket sikerrel cserélte hat húrra és mikrofonra, és a dobok és cinek mögött is jobban kitűnt, mint most az első vonalban, a harci frontokon. Hogy a régi dicsőségből nem lehet örökké megélni, nem kell messzire keresni a karizmatikus, acélgolyós szakállas példáján: a nirvanás lövészárkokból ismert szaktárs, Chris Novoselich basszusgitáros közben már hihetetlenül gyorsan kipárolgott a köztudatból és a közönség szeméből, Dave viszont dolgozik, és sikert sikerre, slágert slágerre, albumot albumra halmoz. Furcsa módon a hetedik lemez, a Wasting Light még erősebb és kiválóbb a régebbi alkotásoknál, egy kérdés viszont egészen a közelmúltig megválaszolatlan maradt: vajon a srácok élőben, színpadon is olyan jók, mint lemezen?

Sokan készítettek erős stúdióanyagot, de amikor a stúdió színeit a csak a legjobbhoz szokott fiatalok és lányok tömege előtt kellett megvédeniük, sokaknak elfogyott a szuflája. Grohl a magáét már bizonyította a Nirvanával, a Them Crooked Vultures szupergroup-jal, a Queens Of The Stone Age-dzsel és a Nine Inch Nails-szel való együttműködésekkel, a dobok mögött pedig olyan nagyságokkal is felvette a versenyt, mint Lemmy és, na jó, a puhább Tom Petty, de Slash, Julliet Lewis és a Prodigy is igénybe vette a segítségét, így Dave-nek igazán nem kellene bizonyítania semmit, mégis mindig kapható a kihívásokra és a zenei kitörésekre. A tapasztalatot mindig egészséges a gyakorlatban ellenőrizni, ezért jött kapóra a hír, hogy a Foo Fighters úgy döntött, szétszaggatja a kétkedők előítéleteit, és az ütőerejét, minőségét élőben védi meg, éppen egy dózsepalota díszletei között, Udinétől nem messze.

 A megerőltető munkahét és a fárasztó nyári hőség után a zenére szomjazók karavánja is megérkezett a szívcsakrák és hallójáratok megnyitásának D-napjára: augusztus 13. olyan váratlanul és olyan ütősen érkezett, mint egy tájfun, de a természet pusztító ereje helyett a nagy várakozások fátyla borult az olasz Codroipo városkára, és bádogos ölelésével megállította az egyébként álmos, idilli település szívverését a hatalmas Pó-síkság kapujában. Ennek a végtelen karavánnak mi is a részei voltunk, a mi csapatunk lovassága. Az idővel vívott hajszában, miközben a vasparipának helyet kerestünk, az idő olyan gyorsan fordult, hogy a téridő-kontinuum repedésein átcsúsztak az előzenekarok pillanatai: a New Jersey-i, köztiszteletnek örvendő és közmondásosan jó punkrockerek, a Gaslight Anthem, valamint a Sugar és a Hüsker Dü legendája, Bob Mould kimaradt, a mutatók pedig túl hamar mutattak 21:00-t.

Időzített bombaként foglalták el a helyüket az alternatív popos dallamok amerikai úttörői, a Foo Fighters, és a színpad megremegett az utolsó lemez első kislemezének, a White Limo decibeleinek ütős nyitánya alatt. A középponti helyet magabiztosan Dave foglalta el, mellé pedig odaálltak a legendás gitáros, a Foo-k soraiba visszatérő Pat Smear, a kiegészítő hatíros Chris Schifflett, az ütős ritmusfundamentumot pedig a tévedhetetlen Nate Mendel basszusgitáron és a szimpatikus dobos, Taylor Hawkins kezdte diktálni. A QOTSA-s hangulatú nyitány alaposan bemelegítette az első sorokat, a tizenkétezerfejű tömeg szívverése pedig tovább gyorsult, amikor azonnal belevetettük magunkat az All My Life korántsem szelíd rohamába. A One By One talán nem a seattle-i katonaság legerősebb alkotása, de a zenei univerzum közepén, a közepének is a közepében ezen a hétfőn úgy hangolódott be, hogy az igék testté lettek, a test pedig jóllakatta az európaiasított pogányok jóllakhatatlan fenevadát, akik körülzártuk a színpadot. Grohl férfiasan áll szembe a tömeggel, a sorok pedig jobban csúsznak a fülbe a nektárnál: »All my life I’ve been searching for something / Something never comes never leads to nothing / Nothing satisfies but I’m getting close / Closer to the prize at the end of the rope / All night long I dream of the day / When it comes around then it’s taken away / Leaves me with the feeling that I feel the most / The feeling comes to life when I see your ghost« Egy-két szó olaszul, aztán Grohl végül átvált az otthonosabb angolszász hangnemre, és nyíltan bevallja, hogy a tésztán kívül nemigen jön ki a száján semmi olasz. Bejelenti, hogy játszani jött, nem szórakoztatni, a közönségnek pedig maratoni koncertet ígér, a közönség pedig epileptikus remegéssel énekel mindent, amit Grohl manipulációkban jártas keze főz. Szeretem a mestereket: bár Grohl és a stratégiai pozícióm között nem egyszerűen tömeg, hanem emberek áttekinthetetlen óceánja tolongott, elhittem, hogy a Fooék mindenkinek énekelnek, aki ott van – nekem is. A Rope bizonyíték rá, hogy a zenekar újsütetű, újszülött gyermeke hódításra és játékra született, azt pedig felesleges hangsúlyozni, hogy a gigantikus színpad acélszerkezete előtt tömegimádság, hisztéria és teljes megbabonázottság zajlott, amit Grohl a társaival még meggondolt sétákkal is megfűtött a koncert szívébe – persze a biztonságosan megemelt és őrzött kifutón. Grohl a továbbiakban zeneileg kérdez: »What if I say I’m not like the others? / What if I say I’m not just another one of your plays? / You’re the pretender / What if I say I will never surrender?«, és a fejemben csak egy válasz visszhangzik: »Thank God for small mirracles!«, mert a színlelésből a mai világban több van a soknál, a rock’n’rollban pedig nem lenne szabad helye a taktikázásnak, a kispadon ücsörgésnek és a megjátszásnak – legalábbis az első osztályban nem, és a Foo Fighters kétségtelenül ennek az elitnek a tagja. Igen, rengeteg slágerük van, és igen, tudnak édességgel a lelkünkbe fújni, de az áporodott szájíz helyett a kiváló dalok, a My Hero, még inkább a Generator zseniális brillianciája és a már-már túl sokszor hallott Learn To Fly azt bizonyítják, hogy az alternatív mainstream harcosainak tolla éles, sikeres és ihletett, mintha a The Beatles elemei töltenék – hát, majdnem … A New Way Home megidézi a The Colour And The Shape színeit és körvonalait, a pokoli paripák közbeni megfékezése után a feszültséget mindhárom gitár dallamosságának fokozása, Hawkins szilárd, acélos lába és dobja oldja meg rutinosan, a frissebb, legfrissebb keletű dal, a Walk melankóliája pedig úgy illik hozzá, mint kéz a kesztyűbe. Nem szeretem ugyan a brit pop hangulatát, amit ez a némileg nem konvencionális, de korántsem rossz dal helyenként megidéz, a táncritmus azonban lassan a berozsdásodott ízületekbe is beköltözik, a Cold Day On The Sun pedig újabb ütés a felkészületleneknek. Még több americana-hang, Tom Petty-s pop és a Counting Crows kísértete, csak egy kicsit több tökkel. Rami Jaffee olyan finoman szövi bele a billentyűit, hogy semmi sem zavar, csak a színpadon álló zenekar nem olyan dühös és adrenalinos, mint máskor. És akkor mi van? A Grohlék maguk írják a kottát, amire maguk táncolnak, és el kell ismerni, hogy a sok muzikalitás mellett más tehetségük is van – főleg a humorérzékük és a cinikus szarkazmusuk. Az ütős Arlandria érzékien folytatódik, rejtett figyelmeztetéssel, ami az éberekre gondolkodtat, a felszínes hallgatóknak viszont csak egy amúgy nagyon szimpatikus kis dalnak tűnik: »One of these days your eyes will close and pain will disappear / One of these days you will forget to hope and learn to fear«. Grohl a városi szorongás újkori portréfestője, aki a megszokott szürkeség palettáját, amitől mindenki már jóllakott, színesebb, világos és szívből vérpiros árnyalatokra cserélte. A nézőtér visszhangja és a hanggal való játék sajátos csúcspontját az érzékeny Aurora dalnál érte el, a sorok lassan, gyengéden és érzéssel szivárognak be az öntudatlanba. »You believe there’s something else / To relieve your emptiness / And you dream about yourself / And you bleed and breathe the air / And it’s on and on / I just kinda died for you / You just kinda stared at me / We will always have the chance / We can do this one more time«, a felizzított fények pedig feloldják az időérzékünket. Egy pillantás az órára elárulja, hogy a Foo Fighters már majdnem két órája megállás nélkül a színpadon van, mi pedig mégsem tudunk betelni velük. A Monkey Wrench és a Hey, Johnny Park! akusztikus feszültsége után, ami talán nem a legjobb számuk, Grohl kissé fennhéjázva bejelenti az első megírt dalukat, amit hosszú ideje nem játszottak – ez az It’s A Call –, a debütáló pillanatok után pedig a Monthy Python’s Flying Circus stílusában játszanak a (ős)zenetörténet ismeretével, ami sok tejfogas látogatónak olyan közeli volt, mint az australopithecusnak a kerék. A Pink Floyd a hetvenes évek végén az emberi elbutulás korának epitáfiumát állította The Wall címmel, ennek része volt az ütős, sötét és csípős In The Flesh is, amit a Fooék jól magukévá tettek, és a saját hangzásukhoz, színpadi megjelenésükhöz és cipőikhez igazítottak, amibe minden puristák kétségei ellenére sikerrel bújnak bele. Waters helyett a mikrofonba Grohl üvölt: »So ya Thought ya Might like to Go to the show / To feel that warm thrill of confusion, That space cadet glow. / I’ve got some bad news for you sunshine, / Pink isn’t well, he stayed back at the hotel / And they sent us along as a surrogate band / We’re gonna find out where you folks really stand. / Are there any queers in the theater tonight? / Get them up against the wall! / There’s one in the spotlight, he don’t look right to me, Get him up against the wall! / That one looks Jewish! / And that one’s a coon! / Who let all of this riff-raff into the room? / There’s one smoking a joint, / And another with spots! / If I had my way, I’d have all of you shot!« Az ütős dalriff édesen esik, és már sejteni a koncertút végéhez közeledő találkozást. Mindennek ellenére a végére még jön valami jobb. A legjobb, ha pontosabbak akarunk lenni. A Best Of You teljesen és ütősen szól, és az egészhez az ember semmit sem tudna hozzátenni. Legalábbis a koncert első, hivatalos részében nehezen. A zenekar elhagyja a színpadot, de a sötétség és a stratégiailag elhelyezett fények jelzik, hogy a kanonád még nem ért véget. Egy rövidebb erőgyűjtő szünet, két korty víz vagy sör, és a pontosan kimért, néhány perces szünet után jön a pont az i-re, annak ellenére, hogy nincs hős, aki az energiájukkal való takarékoskodást vagy visszafogott, lélektelen fellépést vethetne a szemükre. Dave akusztikus gitárral foglalja el a színpadot, és hősies magányos farkas módjára eléneklia a Times Like These kissé megviselt változatát, ami azonban a zenekar szerves testének összes összekötő elemével kiegészülve gyönyörű alternatív szépségű mozaikká áll össze, aztán a fiatalokhoz a színpadon csatlakozik a punkos aranykor már idős vezéralakja, a recsegős hangú Bob Mould a puszta megjelenésével. A Dear Rosemary közös stúdiópillanat, ami hibátlanul és összeszokottan működik élőben is, az igazi meglepetés pedig a folytatásban jön. Említettem már ma Tom Pettyt? Igen? És azt, hogy a Breakdown az ő ujjai közül került ki? Éppen ezt a már kissé elvirágzott, a nyolcvanas évek végi slágert döntik el Mould és Grohlék, hogy közösen és gátlások nélkül eljátsszák. A SAZAS már dörzsölné a kezét, a Fooékat viszont egy fikarcnyit sem zavarja a dolog, és folytatják a rohamot, mint egy páncélos osztag. A sebészi pontossággal záruló kört már csak egyetlen tett egészítheti ki – az Everlong, ami, őszintén szólva, a legjobb dolgok egyike, amit az örökké alternatívra éhes fülem valaha hallott.

A kiváló befejezést néhányan még a Wheels című számmal koronáznák meg, én viszont úgy gondolom, nehéz lett volna még bármit hozzátenni úgy, hogy az egész ne essen szét, ne higuljon fel, vagy ne váljon a közel három órás maraton után unalmat szítóvá. A Foo Fighters jött, látott és győzött – az egész vonalon. Mindenki elégedett volt, csak a hang lehetett volna jobb. Az is igaz, hogy ezúttal a hátsó sorokból nagyon keveset lehetett látni a színpadból. Fooék kicsik voltak, mint a hangyák, de hangosak és ütősek, mint egy elefántcsorda. Egy megalomán kivetítő és valami vetítés a vászonra nem lett volna fölösleges, de ezt valami elvirágzott glamrockerek magától értetődőnek vennék. Grohl és az alternatív élvezetek popos, központi vonalú társösszeesküvői másra tesznek, valami másra és fontosabbra – a jó zenére, az energiára, a remek ötletekre és arra, hogy nincs rock’n’roll hektoliternyi verejték nélkül. Éppen ezért legközelebb is elmegyek megcsodálni őket, és erre a lóra, kedveseim, mindig biztonságos fogadni!

Setlist

  1. White Limo 
  2. All My Life 
  3. Rope 
  4. The Pretender 
  5. My Hero 
  6. Generator 
  7. Learn to Fly 
  8. New Way Home 
  9. Walk 
  10. Cold Day in the Sun 
  11. Arlandria 
  12. These Days 
  13. Aurora 
  14. Monkey Wrench 
  15. Hey, Johnny Park! 
  16. This is a Call 
  17. In the Flesh? (Pink Floyd-feldolgozás)
  18. Best of You 

Ráadás:

19. Times Like These (Dave solo)

20. Dear Rosemary (w/ Bob Mould)

21. Breakdown (Tom Petty and The Heartbreakers-feldolgozás) (w/ Bob Mould)

22. Everlong 

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik