Foo Fighters: ellenfél és gátlások nélkül (2012)
Szerző: Sandi Sadar Šoba
Helyszín: Villa Manin, Codroipo, Olaszország
A koncert dátuma: 2012. augusztus 13.
Látogatók száma: 12.000 – 15.000
Jegyár: 56 €
A régi dicsőség hamvaiból csak a legerősebbek emelkednek fel. Dave Grohl az életben maradás nagymestere, és úgy tűnik, a dobok mögött is jobban érzi magát, mint új, gitáros bőrében. A reflektorok fénye Kurt halála óta, immár 17 éve, a szent grunge-háromságból a legerősebben éppen a tehetséges 43 évesre esik, aki a dobverőket sikerrel cserélte hat húrra és mikrofonra, és a dobok és cinek mögött is jobban kitűnt, mint most az első vonalban, a harci frontokon. Hogy a régi dicsőségből nem lehet örökké megélni, nem kell messzire keresni a karizmatikus, acélgolyós szakállas példáján: a nirvanás lövészárkokból ismert szaktárs, Chris Novoselich basszusgitáros közben már hihetetlenül gyorsan kipárolgott a köztudatból és a közönség szeméből, Dave viszont dolgozik, és sikert sikerre, slágert slágerre, albumot albumra halmoz. Furcsa módon a hetedik lemez, a Wasting Light még erősebb és kiválóbb a régebbi alkotásoknál, egy kérdés viszont egészen a közelmúltig megválaszolatlan maradt: vajon a srácok élőben, színpadon is olyan jók, mint lemezen?
Sokan készítettek erős stúdióanyagot, de amikor a stúdió színeit a csak a legjobbhoz szokott fiatalok és lányok tömege előtt kellett megvédeniük, sokaknak elfogyott a szuflája. Grohl a magáét már bizonyította a Nirvanával, a Them Crooked Vultures szupergroup-jal, a Queens Of The Stone Age-dzsel és a Nine Inch Nails-szel való együttműködésekkel, a dobok mögött pedig olyan nagyságokkal is felvette a versenyt, mint Lemmy és, na jó, a puhább Tom Petty, de Slash, Julliet Lewis és a Prodigy is igénybe vette a segítségét, így Dave-nek igazán nem kellene bizonyítania semmit, mégis mindig kapható a kihívásokra és a zenei kitörésekre. A tapasztalatot mindig egészséges a gyakorlatban ellenőrizni, ezért jött kapóra a hír, hogy a Foo Fighters úgy döntött, szétszaggatja a kétkedők előítéleteit, és az ütőerejét, minőségét élőben védi meg, éppen egy dózsepalota díszletei között, Udinétől nem messze.
A megerőltető munkahét és a fárasztó nyári hőség után a zenére szomjazók karavánja is megérkezett a szívcsakrák és hallójáratok megnyitásának D-napjára: augusztus 13. olyan váratlanul és olyan ütősen érkezett, mint egy tájfun, de a természet pusztító ereje helyett a nagy várakozások fátyla borult az olasz Codroipo városkára, és bádogos ölelésével megállította az egyébként álmos, idilli település szívverését a hatalmas Pó-síkság kapujában. Ennek a végtelen karavánnak mi is a részei voltunk, a mi csapatunk lovassága. Az idővel vívott hajszában, miközben a vasparipának helyet kerestünk, az idő olyan gyorsan fordult, hogy a téridő-kontinuum repedésein átcsúsztak az előzenekarok pillanatai: a New Jersey-i, köztiszteletnek örvendő és közmondásosan jó punkrockerek, a Gaslight Anthem, valamint a Sugar és a Hüsker Dü legendája, Bob Mould kimaradt, a mutatók pedig túl hamar mutattak 21:00-t.
Időzített bombaként foglalták el a helyüket az alternatív popos dallamok amerikai úttörői, a Foo Fighters, és a színpad megremegett az utolsó lemez első kislemezének, a White Limo decibeleinek ütős nyitánya alatt. A középponti helyet magabiztosan Dave foglalta el, mellé pedig odaálltak a legendás gitáros, a Foo-k soraiba visszatérő Pat Smear, a kiegészítő hatíros Chris Schifflett, az ütős ritmusfundamentumot pedig a tévedhetetlen Nate Mendel basszusgitáron és a szimpatikus dobos, Taylor Hawkins kezdte diktálni. A QOTSA-s hangulatú nyitány alaposan bemelegítette az első sorokat, a tizenkétezerfejű tömeg szívverése pedig tovább gyorsult, amikor azonnal belevetettük magunkat az All My Life korántsem szelíd rohamába. A One By One talán nem a seattle-i katonaság legerősebb alkotása, de a zenei univerzum közepén, a közepének is a közepében ezen a hétfőn úgy hangolódott be, hogy az igék testté lettek, a test pedig jóllakatta az európaiasított pogányok jóllakhatatlan fenevadát, akik körülzártuk a színpadot. Grohl férfiasan áll szembe a tömeggel, a sorok pedig jobban csúsznak a fülbe a nektárnál: »All my life I’ve been searching for something / Something never comes never leads to nothing / Nothing satisfies but I’m getting close / Closer to the prize at the end of the rope / All night long I dream of the day / When it comes around then it’s taken away / Leaves me with the feeling that I feel the most / The feeling comes to life when I see your ghost« Egy-két szó olaszul, aztán Grohl végül átvált az otthonosabb angolszász hangnemre, és nyíltan bevallja, hogy a tésztán kívül nemigen jön ki a száján semmi olasz. Bejelenti, hogy játszani jött, nem szórakoztatni, a közönségnek pedig maratoni koncertet ígér, a közönség pedig epileptikus remegéssel énekel mindent, amit Grohl manipulációkban jártas keze főz. Szeretem a mestereket: bár Grohl és a stratégiai pozícióm között nem egyszerűen tömeg, hanem emberek áttekinthetetlen óceánja tolongott, elhittem, hogy a Fooék mindenkinek énekelnek, aki ott van – nekem is. A Rope bizonyíték rá, hogy a zenekar újsütetű, újszülött gyermeke hódításra és játékra született, azt pedig felesleges hangsúlyozni, hogy a gigantikus színpad acélszerkezete előtt tömegimádság, hisztéria és teljes megbabonázottság zajlott, amit Grohl a társaival még meggondolt sétákkal is megfűtött a koncert szívébe – persze a biztonságosan megemelt és őrzött kifutón. Grohl a továbbiakban zeneileg kérdez: »What if I say I’m not like the others? / What if I say I’m not just another one of your plays? / You’re the pretender / What if I say I will never surrender?«, és a fejemben csak egy válasz visszhangzik: »Thank God for small mirracles!«, mert a színlelésből a mai világban több van a soknál, a rock’n’rollban pedig nem lenne szabad helye a taktikázásnak, a kispadon ücsörgésnek és a megjátszásnak – legalábbis az első osztályban nem, és a Foo Fighters kétségtelenül ennek az elitnek a tagja. Igen, rengeteg slágerük van, és igen, tudnak édességgel a lelkünkbe fújni, de az áporodott szájíz helyett a kiváló dalok, a My Hero, még inkább a Generator zseniális brillianciája és a már-már túl sokszor hallott Learn To Fly azt bizonyítják, hogy az alternatív mainstream harcosainak tolla éles, sikeres és ihletett, mintha a The Beatles elemei töltenék – hát, majdnem … A New Way Home megidézi a The Colour And The Shape színeit és körvonalait, a pokoli paripák közbeni megfékezése után a feszültséget mindhárom gitár dallamosságának fokozása, Hawkins szilárd, acélos lába és dobja oldja meg rutinosan, a frissebb, legfrissebb keletű dal, a Walk melankóliája pedig úgy illik hozzá, mint kéz a kesztyűbe. Nem szeretem ugyan a brit pop hangulatát, amit ez a némileg nem konvencionális, de korántsem rossz dal helyenként megidéz, a táncritmus azonban lassan a berozsdásodott ízületekbe is beköltözik, a Cold Day On The Sun pedig újabb ütés a felkészületleneknek. Még több americana-hang, Tom Petty-s pop és a Counting Crows kísértete, csak egy kicsit több tökkel. Rami Jaffee olyan finoman szövi bele a billentyűit, hogy semmi sem zavar, csak a színpadon álló zenekar nem olyan dühös és adrenalinos, mint máskor. És akkor mi van? A Grohlék maguk írják a kottát, amire maguk táncolnak, és el kell ismerni, hogy a sok muzikalitás mellett más tehetségük is van – főleg a humorérzékük és a cinikus szarkazmusuk. Az ütős Arlandria érzékien folytatódik, rejtett figyelmeztetéssel, ami az éberekre gondolkodtat, a felszínes hallgatóknak viszont csak egy amúgy nagyon szimpatikus kis dalnak tűnik: »One of these days your eyes will close and pain will disappear / One of these days you will forget to hope and learn to fear«. Grohl a városi szorongás újkori portréfestője, aki a megszokott szürkeség palettáját, amitől mindenki már jóllakott, színesebb, világos és szívből vérpiros árnyalatokra cserélte. A nézőtér visszhangja és a hanggal való játék sajátos csúcspontját az érzékeny Aurora dalnál érte el, a sorok lassan, gyengéden és érzéssel szivárognak be az öntudatlanba. »You believe there’s something else / To relieve your emptiness / And you dream about yourself / And you bleed and breathe the air / And it’s on and on / I just kinda died for you / You just kinda stared at me / We will always have the chance / We can do this one more time«, a felizzított fények pedig feloldják az időérzékünket. Egy pillantás az órára elárulja, hogy a Foo Fighters már majdnem két órája megállás nélkül a színpadon van, mi pedig mégsem tudunk betelni velük. A Monkey Wrench és a Hey, Johnny Park! akusztikus feszültsége után, ami talán nem a legjobb számuk, Grohl kissé fennhéjázva bejelenti az első megírt dalukat, amit hosszú ideje nem játszottak – ez az It’s A Call –, a debütáló pillanatok után pedig a Monthy Python’s Flying Circus stílusában játszanak a (ős)zenetörténet ismeretével, ami sok tejfogas látogatónak olyan közeli volt, mint az australopithecusnak a kerék. A Pink Floyd a hetvenes évek végén az emberi elbutulás korának epitáfiumát állította The Wall címmel, ennek része volt az ütős, sötét és csípős In The Flesh is, amit a Fooék jól magukévá tettek, és a saját hangzásukhoz, színpadi megjelenésükhöz és cipőikhez igazítottak, amibe minden puristák kétségei ellenére sikerrel bújnak bele. Waters helyett a mikrofonba Grohl üvölt: »So ya Thought ya Might like to Go to the show / To feel that warm thrill of confusion, That space cadet glow. / I’ve got some bad news for you sunshine, / Pink isn’t well, he stayed back at the hotel / And they sent us along as a surrogate band / We’re gonna find out where you folks really stand. / Are there any queers in the theater tonight? / Get them up against the wall! / There’s one in the spotlight, he don’t look right to me, Get him up against the wall! / That one looks Jewish! / And that one’s a coon! / Who let all of this riff-raff into the room? / There’s one smoking a joint, / And another with spots! / If I had my way, I’d have all of you shot!« Az ütős dalriff édesen esik, és már sejteni a koncertút végéhez közeledő találkozást. Mindennek ellenére a végére még jön valami jobb. A legjobb, ha pontosabbak akarunk lenni. A Best Of You teljesen és ütősen szól, és az egészhez az ember semmit sem tudna hozzátenni. Legalábbis a koncert első, hivatalos részében nehezen. A zenekar elhagyja a színpadot, de a sötétség és a stratégiailag elhelyezett fények jelzik, hogy a kanonád még nem ért véget. Egy rövidebb erőgyűjtő szünet, két korty víz vagy sör, és a pontosan kimért, néhány perces szünet után jön a pont az i-re, annak ellenére, hogy nincs hős, aki az energiájukkal való takarékoskodást vagy visszafogott, lélektelen fellépést vethetne a szemükre. Dave akusztikus gitárral foglalja el a színpadot, és hősies magányos farkas módjára eléneklia a Times Like These kissé megviselt változatát, ami azonban a zenekar szerves testének összes összekötő elemével kiegészülve gyönyörű alternatív szépségű mozaikká áll össze, aztán a fiatalokhoz a színpadon csatlakozik a punkos aranykor már idős vezéralakja, a recsegős hangú Bob Mould a puszta megjelenésével. A Dear Rosemary közös stúdiópillanat, ami hibátlanul és összeszokottan működik élőben is, az igazi meglepetés pedig a folytatásban jön. Említettem már ma Tom Pettyt? Igen? És azt, hogy a Breakdown az ő ujjai közül került ki? Éppen ezt a már kissé elvirágzott, a nyolcvanas évek végi slágert döntik el Mould és Grohlék, hogy közösen és gátlások nélkül eljátsszák. A SAZAS már dörzsölné a kezét, a Fooékat viszont egy fikarcnyit sem zavarja a dolog, és folytatják a rohamot, mint egy páncélos osztag. A sebészi pontossággal záruló kört már csak egyetlen tett egészítheti ki – az Everlong, ami, őszintén szólva, a legjobb dolgok egyike, amit az örökké alternatívra éhes fülem valaha hallott.
A kiváló befejezést néhányan még a Wheels című számmal koronáznák meg, én viszont úgy gondolom, nehéz lett volna még bármit hozzátenni úgy, hogy az egész ne essen szét, ne higuljon fel, vagy ne váljon a közel három órás maraton után unalmat szítóvá. A Foo Fighters jött, látott és győzött – az egész vonalon. Mindenki elégedett volt, csak a hang lehetett volna jobb. Az is igaz, hogy ezúttal a hátsó sorokból nagyon keveset lehetett látni a színpadból. Fooék kicsik voltak, mint a hangyák, de hangosak és ütősek, mint egy elefántcsorda. Egy megalomán kivetítő és valami vetítés a vászonra nem lett volna fölösleges, de ezt valami elvirágzott glamrockerek magától értetődőnek vennék. Grohl és az alternatív élvezetek popos, központi vonalú társösszeesküvői másra tesznek, valami másra és fontosabbra – a jó zenére, az energiára, a remek ötletekre és arra, hogy nincs rock’n’roll hektoliternyi verejték nélkül. Éppen ezért legközelebb is elmegyek megcsodálni őket, és erre a lóra, kedveseim, mindig biztonságos fogadni!
Setlist
- White Limo
- All My Life
- Rope
- The Pretender
- My Hero
- Generator
- Learn to Fly
- New Way Home
- Walk
- Cold Day in the Sun
- Arlandria
- These Days
- Aurora
- Monkey Wrench
- Hey, Johnny Park!
- This is a Call
- In the Flesh? (Pink Floyd-feldolgozás)
- Best of You
Ráadás:
19. Times Like These (Dave solo)
20. Dear Rosemary (w/ Bob Mould)
21. Breakdown (Tom Petty and The Heartbreakers-feldolgozás) (w/ Bob Mould)
22. Everlong