Szerző: Aleš Podbrežnik, Rok Klemše
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Komen a Karszton / Szlovénia
A koncert dátuma: 2012. 07. 20.
Látogatók száma: 600
Jegyár: 30,00€ / 55,00€
Újra eljött a Metal Mania, a világ legotthonosabb metalfesztiválja, amely a helyszínével, a karsztvidéki Komen falucskával évek óta afféle metál-Mekkát jelent a hazai metalszínterének. A pršut, a teran és a Metal Mania földjére tett éves zarándoklat hagyománnyá vált, és nagyon hiányzott azokban az években, amikor a Mania szabadságra ment. Csakhogy azok az évek egy pillanat alatt feledésbe merülnek, amint felállt a sátor, és megvolt az első szemle a helyszínen, a legendás lelátóval együtt. Munkahelyi kötelezettségek miatt mi sajnos csak péntek késő délután értünk Komenbe, amikor a Metal Mania már teljes gőzzel pörgött. A sör majd később…
Épp amikor a nap lassan ereszkedni kezdett a horizont felé, színpadra léptek az olasz black metalosok, a Necromass, akik az undergroundban (főleg az olaszban) kultstátuszt élveznek. A Necromass a kilencvenes évek elején kezdte Olaszországban a fekete miséjét, és ezzel teljesen a saját útját járta: az ihletet nem a Venomnál és a Bathorynál kereste, hanem a Death SS-nél és a Mortuary Drape-nél. A klisés corpse paintbe öltözött tagok szerencsére nem klisés black metallal szolgáltak, ami az elején még nem igazán jött át. Ehhez leginkább a nap járult hozzá, ami a black metalnak nem az igazi háttér, és a még rosszabb hang, amely csak a fellépés vége felé javult meg. A háromnegyed órás hipnotikus rituálé során a Necromass végigvezetett minket a Mysteria Mystica Zofiriana (1994) és az Abyss Calls Life (1996) albumok tövises ösvényén, és bemutatta a saját black metal-víziót, amely főleg lassabb, szinte doomos részekből áll; kifejezetten más Ain Soph Aour hangja is, amely nem sikoltozós, hanem majdnem death metalos growl. A Necromass a pódium előtt összegyűlt maroknyi közönséget – közülük a legtöbb lelkesedést az olaszok hármasa mutatta –, sötét fátyolba burkolta hosszú, epikus, ambientális részekkel teli számaival, de meglepett a black metalhoz teljesen szokatlan, technikás, szinte progresszív hangszeres részekkel is (kifejezetten mozgalmas, dinamikus és jól hallható volt még a basszus is!), amelyek helyenként még a Death epikus hangszeres „bridge”-ére emlékeztettek. Kár, hogy a Necromass fellépése szinte észrevétlen maradt.
A White Skull, a dörzsölt olasz power metalosok, akik mögött két évtizednyi gazdag zenei pálya áll, olyan felállásban érkeztek Komenbe, amelyet a zenekar feje és ritmusgitárosa, Tony “Mad” Fontò vezet. Mellette játszik Danllo Bar (szóló- és ritmusgitár), Jo Raddi a basszusgitáron, Alex Montiero a dobokon, valamint a nagy visszatérő és eredeti énekesnő, Federica “Sister” De Boni. A White Skull idén május közepén adta ki új stúdióalbumát »Under This Flagg« címmel, ezért a színpadot tüskés drótok és barikádok díszletével rendezték be, amelyek egy csata dühét idézték. A mikrofonállvány mellé tűzött óriási pajzson hosszú, fehér hajú koponya lógott, varázslatos okkultizmus – vagyis White Skull. A zenekar gyorsan lángra lobbantotta a közönséget, főleg a régebbi rajongók szívét melegítette meg, amikor az új War Afrer War után a Tales From The North és a Cleopatra klasszikusokkal folytatta a koncertet. A banda remek hangulatban volt a színpadon, és ezt a laza kedvet igazolta az is, hogy Federica a Cleopatra alatt elég hamar felnyitott egy doboz Laško sört, és vidáman koccintott a közönséggel.
A zenekar lenyűgözte a közönséget a rendkívüli színpadi mozgékonyságával és kiváló összeszokottságával, de leginkább a karizmatikus színpadi jelenség, Federica vonta magára a figyelmet kemény tartásával és kettős hangszínével. Ez hol dühös, torokhangú volt, mintha a Grave Digger énekesét, Chris Boltendhalt zártak volna egy női testbe, hol pedig a dalok mondanivalójához és a hangulatváltás igényéhez igazodva átváltott, és a vezető szerepet a tisztán dallamos női ének vette át. Ének teljes erőből. Ahogy kell. A zenekarból nem hiányzik a pompa és a bombasztikus hangzás veleszületett érzéke. Olasz power metal! És egy csipetnyi édesítő nélkül! Keményen, vágósan! Teljes erővel! Az elejétől a végéig. Habozás nélkül. Egy óra valódi power metal-orgia! A White Skull pedig nem csupán kellemes színfoltja volt a Metal Mania Open Air fesztiválnak, hanem meggyőző fellépésével nyugodtan kijelenthetjük, hogy a fesztivál első napjának egyik legjobb koncertjét adta. Egy cseppnyi érzés nélkül, hogy spórolnának az elemekkel!
A power metalosok két nedves álma (értsd: Izzyé) közé szorult be a brazil thrasherek, a Violator fellépése, akik a szép számú közönségnek Brazíliából hozták a veszélyes thrasht, tele agresszív riffekkel, féktelen sebességgel és az elejétől a végéig tartó tolással. Szó szerint, mert ennél egysíkúbbat, „ha az egyik számot hallottad, mindet hallottad” típusút rég nem hallottam. Nem mintha a brazilok nem játszották volna le az óráikat úgy, ahogy illik. Távolról sem, jobb színpadi energiát az idei Metal Mania a Violator után már nem látott – az elöl álló trió folyton helyet cserélt, végig futkározott a színpadon, és megállás nélkül, fejvesztve pörgött. Ha a brazilok igazi thrash „attitűddel” bombázták is szét a Metal Maniát, az anyagukkal kicsit megcsúsztak. Az igénytelenek számára a Violator valószínűleg orgazmikus volt, mi, akik kicsit igényesebbek vagyunk, minden lejátszott számmal egyre jobban elvesztettük az érdeklődésünket a brazilok iránt. Mindegyik szám olyan volt, mint két tojás egymásnak, a riffek többnyire monotonok, a számok pedig csak egyre vannak beállítva – sebesség ötödik sebességben. A benyomást egy jó frontember javította, aki kissé klisés „we are all united as one” és hasonló beszólásokkal szólt a közönséghez, de kifejezetten szimpatikusan hatott, és ezzel mintha a Metal Mania hangulatára szabták volna. A zenekar láthatóan boldog és elégedett volt, hogy játszhat a Metal Maniában, a beszédében pedig őszinte és szerény. Tolás tolás hátán még nem csinál jó thrash zenekart, és a Violatort még sok minden választja el az újkori „nagy” thrash zenekaroktól (Warbringer és társai).
A Primal Fear, a Metal Mania Open Air 2012 első napjának főfellépői, a német power metalosok, akik az 1998-ban megjelent azonos című bemutatkozó albumukkal rúgták be teljes vérrel az ajtót, ma a Németország által a metalzene történetében adott legmegbízhatóbb és legrombolhatatlanabb metalbástyák egyikének számítanak. A Primal Fear, amelyet a rutinos rókák, Mat Sinner a basszusgitáron és az európai power metal egyik legkiválóbb énekese, Ralf Scheppers vezet, rendszeresen ad ki stúdióalbumokat, és rendszeresen koncertezik szerte a világon. A zenekar idén áprilisban európai turnét teljesített, és többek között Ljubljanához közel, Zágrábban is járt, ahol remek koncertélményt nyújtott. A nyár a fesztiválok ideje, és a Primal Fear is a profi hozzáállásának megfelelően tudatosan úgy döntött, hogy az új, »Unbreakable« (2012) album népszerűsítését a nyári fesztiválfellépésekre is kiterjeszti. A Metal Mania Open Air a harmadik fesztivál Szlovéniában, amely a mai napig vendégül látta a Primal Feart! 2003-ban a Rock Otočecen léptek fel, később a tolmini Metal Camp látta őket vendégül, a harmadik alkalommal pedig éppen az idei Metal Maniára hullott ez a megtiszteltetés. Érdekes, hogy a Primal Fear Szlovéniában önálló koncertturné keretében pályafutása során még soha nem lépett fel.
A Primal Fear a fellépését a várakozásnak megfelelően kezdte! Az új album, az »Unbreakable« masszív bemutatásával. A színpad előtt összegyűlt egy halom, alig 300 ember, a legfelhevültebbek az első sorokban őrjöngtek. De különösebb reagálást a zenekar a koncert alatt a közönségtől nemigen tudott kicsikarni. Sok metalfej ezen az estén egyáltalán először látott Primal Fear-koncertet, annak ellenére, hogy a zenekart nem nehéz elkapni a turnékon, hiszen a Primal Fear mindig eljut legalább Bécsig vagy Münchenig, ha nem közelebb. Ez azt jelenti, hogy a közönségben sok véletlenszerű látogató volt, akik a koncert alatt csak kíváncsiskodtak, hiszen az idei fesztivál meglátogatásának alapvető motivációja egészen máshol rejlett. A power metal a metalstílusok közül ma a fiatalabb metalrajongó generációknak a legkevésbé érdekes, mert a legkevesebb brutalitást adja, amihez a fiatalok az utóbbi években nagyon hozzászoktak. A dallamos összetevőt is általában csak a mai metalzene által felidézhető legextrémebb tartalmak egyértelmű kiemelése mellett fogyasztják.
A zenekar pontosan ugyanabban a felállásban lépett fel, mint Zágrábban, 2012. 04. 05-én, vagyis a gitárokon ismét Mr. Constantine segített a zenekarnak, a titokzatos görög gitáros, mint ismételt helyettesítője a szokás szerint túlzottan elfoglalt hivatalos állandó tagnak, a svéd zenei „csodagyereknek”, Magnus Karlssonnak. Constantine a kiváló és tapasztalt gitármester, Alex Beyrodt újbóli társaságában további fejlődést mutatott a Primal Fear-légiósként töltött rövid idő alatt, hiszen a két gitáros a fellépés alatt összehangoltan és kompaktan működött, mint kevés ilyen alaposan megolajozott gépezet. Ennek ellenére a koncert alatt érezhető volt, hogy a zenekar egy kicsit spórol az energiájával. A koncertet a szigorú, professzionális rutin érzése jellemezte. Scheppersnek sem volt a napja, és a híres „sikolyai”, amelyeket a metalénekesek közül ma már csak kevesen érnek el (egy ilyen például Tim „Ripper” Owens), nem érték el a teljes visszhangot. Az énekes ráadásul párszor csúnyán elvétette az ideális dallamot a versszakokban, ami becsületesen belehasított minden igényesebb hallgató mindig éber hallószervébe, aki ezen az estén a Metal Mania Open Air fesztivál helyszínén találta magát. A hang az elején kissé packázott, a gitárok a hangképben kicsit tompán és túl halkan szóltak, később a koncert közben ezt orvosolták, de a koncertet a színpadtól néhány méterre, a keverőpultig terjedő sávban kellett hallgatni.
A Chainbreaker, amely nagyon korán került elő a setlistből, sejtette, hogy a Primal Fear-koncert rövidebb lesz, mint ahogy meghirdették. Az új számok, a Strike, majd a Give ’em Hell, aztán a Nuclear Fire klasszikus gyors száguldása után a Primal Fear kissé leszállt a kezdeti felfokozottságról, és belekezdett az remek Seven Seals power balladába, de itt már hamarosan jött is a Chainbreaker. Következett még a Metal Nation, majd a remek Fighting The Darkness, aztán a Final Embrace és a Metal is Forever számok bejelentése jelentette a fellépés végét. Az volt az érzésem, hogy hiányzik a záró „crescendo”. Húsz perccel rövidebb fellépés, mint amit meghirdettek! A zenekar visszatér egy gyors ráadásra és „levezetésként” a Bad Guys Wore Blackre, egy teljesen új számra, ami még jobban meglepett, hiszen a zenekar így semmi hajlamot nem mutatott arra, hogy a koncertjét az igazi csúcsra vigye.
A megjegyzések ellenére a többség számára, akik ezen az estén először látták a Primal Feart, a koncert kétségtelenül szép és pozitív meglepetés volt! A Primal Fear túl tapasztalt és rutinos ahhoz, hogy a színpadon az egyenetlenség és a határozatlanság hibáit mutassa. Ezúttal azonban a fellépés ügyes rendezésnek tűnt, amely puszta rutinjáték. A zenekar a koncert után elég gyorsan összeszedelőzködött a színfalak mögé, és eltűnt az éjszakában. Egészen más megközelítéssel az első sorokban álló forrófejűek felé, mint a 2003-as Rock Otočec-i koncert után, amikor a zenekar tagjai leugráltak a színpadról, és kezet fogtak a rajongókkal az első sorokban. Akkor a szervező még le is kergette őket a színpadról, kikapcsolva a fő hangosítást, mert a Primal Fear akkor még túl is lépte a koncertjükre kiszabott időt. A zenekar részéről érzett kis fensőbbségesség a rajongók felé ezúttal nem maradt el, maga a fellépés pedig nem megy be a történelembe mint azok egyike, amelyek kompromisszumok nélkül elsöpörték volna a fesztiválkonkurenciát.
A hazai koncertszíntér évkönyveibe viszont a késői óra ellenére kétségtelenül beírta magát a pénteki este zárása a szlovén thrash vén macskáival, a Sarcasm-mal, akik a kora reggeli órákban az egyik legjobb koncertjüket adták. A jókedvű Sarcasm, a tagok állítása szerint még az újvidéki Exit sikeres és remekül fogadott koncertjének szárnyán, a hasonlóan jókedvű közönséget az aktuális lemez két számával, a Summer 91-gyel és a Something to Believe In-nel köszöntötte, és ismét bebizonyította, hogy az új album kiváló thrash-termék, amely szégyenkezés nélkül mérhető a kultikus Crematoryhoz. A bombasztikus és fertőző refrének Mucy szájából gyorsan átragadtak a közönségre is, amely lelkesen énekelt a zenekarral, és szerencsére ezúttal megspóroltak minket a gyakran ostoba beszólásoktól is. A Sarcasm érthetően energikus thrash himnuszokat választott, de nagy örömmel hallgattam volna bármit az új albumról a tévedésnek számító Litr na mizo és Terrorist helyett. Kár, hogy a zenekar láthatóan nincs tudatában az új album kiválóságának, és a megjelenés óta csak két-három számmal nyúl hozzá. Ennek ellenére a Sarcasm kiváló hangszeres előadásával, főleg Blaznik felejthetetlen riffjeinek és Yolda újabban erősen zörgő basszusának köszönhetően, Mucy magabiztos énekével együtt az idei Mania egyik csúcspontját nyújtotta. Az örök thrash himnuszokkal, a Road Warriors, Dej Mi/Sarcasm, Thrash Tonight számokkal és a záró Crematoryval a Sarcasm fantasztikus útravalót adott a pénteki este folytatásához.
szöveg – White Skull, Primal Fear: Aleš Podbrežnik
szöveg – bevezető, Necromass, Violator, Sarcasm: Rok Klemše
Setlist
WHITE SKULL:
1. Intro
2. War After War
3. Tales From The North
4. Cleopatra
5. High Treason
6. Bottled Mind
7. Under This Flagg
8. The Killing Queen
9. Nightmares
10. Red Devil
11. After the Battle
12. The Rooman Empire
13. Asgard
Képgaléria
