Kiadó: AFM Records
Megjelenés dátuma: 2019. 1. 25.
Produkció: Jacob Hansen
Az album hossza: 54.07 perc
Műfaj: Progressive Metal
Az Evergrey egy régi motoros svéd progresszív metal banda Gothenburgból. 24 éves pályafutásuk alatt egyedi stílust alakítottak ki, amely hű rajongótábort húzott maga után, és ez a tábor minden zenei megmozdulásukat lelkesen követi. Az Evergreyt valójában Tom S. Englund személye testesíti meg: kivételes énekes, zeneszerző, hangszerelő, természetesen gitáros, a zenekar fő hajtómotorja és megingathatatlan vizionáriusa.
Az Evergrey a jelenlegi felállásban több mint nyolc éve van együtt, és ezalatt hihetetlenül csiszolt, zeneszerzésben tökélyre fejlesztett zenei gyémánttá, afféle entitássá érett, amelyről nehéz olyan lemezt kirakni, amelynél érdemes lenne azon vitatkozni, mit lehetne még javítani rajta.
A »Hymns for the Broken« (2014) és a »The Storm Within« (2016) után, amely két igazán kiváló lemez volt, felmerült a kérdés, hogy az Evergrey képes-e megtartani ezt a hihetetlenül kreatív és hatékony kifejezésmódot, és átvinni az új kiadványra. A választ a zenekar immár kilencedik albuma adja meg „The Atlantic” címmel, amellyel a szilárd német kiadóhoz, az AFM Recordshoz kötődnek. A válasz egyértelműen igen.
A The Atlantic egy konceptuális történet harmadik része, amely a »Hymns for the Broken« albumon indult, és az egyén belső küzdelmeiről szól mindazokkal a démonokkal, akik az élet útján próbálnak feltartóztatni a fény felé vezető úton, és a végső személyes nirvána elérésében. A barátok közti szakítások keserűsége, egy csomó más személyes armageddon… röviden: a „The Atlantic” e trilógia nagy finálléja, amely az egyént a végén a belső béke és a világgal való megbékélés állapotába vezeti. Bár az, hogy az ego-t láncon tartsuk, mindannyiunk számára örökké nyitott kérdés marad.
Az új albumon az Evergrey megtartja sötét természetét. Markáns depresszióját és melankóliáját, borongós hangulatát. A skandináv melankólia-recept magával ragadó. Keserű, de „édessé” teszi a hihetetlenül rugalmas zeneszerzői muzikalitás és a hangulati ragadozóerő bőségszaru, amely azonnal beszippant a zenekar zenei filozófiájának egyedi világába és a saját, összetéveszthetetlen zenei karakterükbe.
A dalok a legapróbb részletekig csiszoltak, és az az érzés, hogy progresszív zenekarról beszélünk, érdekes módon az Evergreynél tulajdonképpen újra és újra a háttérbe szorul. Tom S. Englund ismét hihetetlen zenei ötletekkel állt elő, amelyekben a lehető legtöbbet hozza ki az énekéből. Egymás után sorjáznak a magával ragadó, valódi érzelmek, a háborgó szenvedélyek… Az album tele van fájdalmas érzelmekkel, amelyek egy pillanat alatt magukkal ragadnak. A refrének egymástól lopják el a figyelmet, és az Evergreynél az a érdekes, hogy az atmoszferikus crescendo a refrén dallamaiban van, nem valamilyen odavágott progresszív metal rohamokban, amelyekben a zenekar az egyes tagok technikai erényeit mutogatná. A dalok többsége közepes tempójú, és érezhető az a enyhe doomos íz. Éppen annyira csípős, amennyire kell, hogy az album valóban a lehető legdepressziósabb legyen, a zenekar pedig – ahogy a neve is sugallja – „örökké szürke”.
Egyetlen megjegyzésem van. A harmadik szám, az All I Have két és fél perccel rövidebb is lehetne, mert az Evergrey a kiszámítható refrén sokszoros ismétlésétől enyhén idegesítővé válik, még ha a refrén dallama kifejezetten harmonikus vonalat követ is, amely megint csak hihetetlen dallamosságot és zenei megragadó erőt kínál. Ebből a szempontból azonban az album más pontjai sokkal jobban és különösen meggyőzően bontakoznak ki: a kezdő, ütős A Silent Arc és közvetlenül utána a Weightless, amely tankönyvi példa az igazi metalos határozottság és a csiszolt muzikalitás ötvözésére. Ehhez a kettőhöz a folytatásban, főleg az album második felében simán csatlakozik a Currents, az End of Silence és a Departure. De ahogy mondtam, azoknak a daloknak, amelyeket nem soroltam fel, kisebb igazságtalanságot teszek, mert nincs gyenge pontja a lemeznek, illetve olyan pontja, amelyhez bármit hozzátennék vagy elvennék belőle a kifejezőerő optimumának eléréséhez. A „The Atlantic” az elejétől a végéig megfog, és különös, édesbús hipnózisban tart a fájdalmas érzelmekkel. A kiváló produkcióval együtt, amely teljes vérű kontrasztokra épül. Masszív, mélyebbre hangolt hangfal áthatolhatatlan metalfrázisokból, ügyesen beillesztett billentyűs hangszerelés, amely erősíti a drámai és sötét hangulatot, mozgalmas ritmikai szerkezetek, amelyek mindenképpen gondoskodnak a zenekar teljes vérű progresszív metal dosszijáról (ez a záró The Oceanben éri el csúcspontját). Minden tehát a helyén van, ahogy kell, és a „The Atlantic” 2019 egyik legerősebb és leggyőzőbb stúdiólemezének számít a progresszív metal műfajában. Ezt tiszta lelkiismerettel, annak tudatában, hogy alig léptünk be 2019-be, már most határozottan megerősíthetem és kijelenthetem.
szerző: Aleš Podbrežnik
értékelés: 9.0 / 10
Számlista:
01. A Silent Arc
02. Weightless
03. All I Have
04. A Secret Atlantis
05. The Tidal
06. End Of Silence
07. Currents
08. Departure
09. The Beacon
10. This Ocean
Felállás:
Tom S. Englund – ének, gitár
Henrik Danhage – gitár
Rikard Zander – billentyűk
Johan Niemann – basszusgitár
Jonas Ekdahl – dob
