Szerző: Urban Bolta
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Trieszt (Trieste) / Politeama Rossetti / Olaszország
A koncert dátuma: 2012. 02. 27.
Látogatók száma: 1200
Jegyár: 40,00€ (földszint, elöl) / 34,50€ / 31,00€ / 28,50€ (tribün) / 23,00€
Még egy hónap sem telt el a House of Lords koncertje óta, amikor Trieszt újra hívogatott magához. Az új európai turné keretében a közelünkben, Zágrábban kétszer is fellépő Johnny Winter, a híres Winter testvérpár idősebbik tagja ezúttal a trieszti nagyvárosban jelentkezett. Bár a blues játszása az egész történelem során inkább a fekete lakosság terepe volt, Johnny Winter éppen a műfaj legnagyobb fehér nevei közé tartozik, ezért a koncertje – feltéve, hogy bluesvér folyik az ereidben, és még sosem találkoztál szemtől szemben a blues egyik legendájával – szinte kötelező program lett volna.
Winter a Politeama Rossetti színházteremben lépett fel, amely stílusában a ljubljanai Filharmóniára emlékeztet, csak még nagyobb léptékű és még kellemesebb hangulatú. Az 1500 férőhelyes termet a trieszti közönség példásan megtöltötte, ha ki nem is adta teljesen. Itt jár a nagy köszönet a szervezőnek, aki nekünk Alešsel kiváló helyeket biztosított a koncert követéséhez.
Pontban este kilenckor a The Cyborgs duó foglalta el a színpadot, és rögtön magára vonta a figyelmet a fejükre húzott maszkokkal, a frontember mikrofonját pedig egyenesen a maszk belsejébe építették. Ha létezne a „horror blues” kifejezés, a The Cyborgsra aztán igazán ráillene! Az elektromos boogie-hang a delta blues örökségére támaszkodott, amelybe a frontember érdes, de karizmatikus éneklése új életet lehelt. Az egyszerű hangzás – a gitár és az ütős hangszerek rendkívül puritán párosítása – teljesen természetesen és spontán hatott, az iskolás boogie-nak pedig a duó pszichedelikus ihletésű futamokkal adott saját, művészi hangot, és ezzel telibe találta a szöget. A komikus, mégis ötletes produkció felmelegítette a jelenlévők fenekét és tenyerét, a fülüket pedig felkészítette a legenda érkezésére.
A hangszerek már készen álltak, így a szünet mindössze pár percig tartott, aztán a függöny felgördült, jelezve az este főműsorának kezdetét.
Johnny Wintert már évek óta Paul Neslon gitáros és Scott Spray basszusgitáros kíséri, míg a dobos (és alkalmi énekes) Vito Liuzzi még csak szokja a szerepét. A trió egy eljátszott nyitánnyal készítette elő a nagy pillanatot, amikor jobbról megjelent Johnny Winter, és egy roadie kíséretében lassan elindult a színpad közepén álló szék felé. Winter karrierjét folyamatos egészségügyi gondok kísérték, ezért egészen hihetetlen, hogy a látható testi kimerültség ellenére ez a mai napon 68 éves emberke még mindig elég energiával rendelkezik újabb és újabb koncertturnékhoz. Le a kalappal!
És elkezdődött. A nyitó Hideaway már részben megadta a választ arra, milyen formában van Winter. Az ujjai még mindig szépen engedelmeskedtek neki, és gond nélkül futottak végig szeretett Erlewine Lazer gitárjának nyakán, így a jobbkeze, Paul Nelson ritmusgitáros egészen a reguláris rész utolsó dalának, az All Over Nownak a végéig egyáltalán nem kényszerült beugrani Johnny helyére, és megmenteni őt az esetleges tehetetlenségi pillanatokban. Johnny Winter mindenre gondol! A koncertet úgy állították össze, hogy a jelenlévők minden generációjának és ízlésének megfeleljen, hiszen a központi blues-alaphangból – főleg a szett első felében – nemegyszer kikacsintott a rock’n’roll és a boogie határvidékére, ezzel még színesebbé téve örökségének hangulati kárpitját. A Chuck Berry-feldolgozás, a Johnny B. Good után, amelynél Winternek a gyors tempó miatt elfogyott a szuflája, a csábítóan lassú Blackjackkel lepett meg. A lassú számokban, ahol a hangsúly az éneken volt, Johnny találta meg magát a legjobban, még ha az évek jóvátehetetlenül el is vitték az énekhangja erejét és intenzitását.
A kísérőzenészekből álló trió rutinosan biztosította Winter fellépésének zenei vázát, és gyakran szabad jammelésbe nyújtotta a játszott dalokat, így a „főnöknek” jutott egy-két pillanatnyi pihenő. A hangszeres részekbe a zenészek gyakran beleszőttek ismert delta blues-motívumokat vagy épp klasszikus rockos futamokat, amelyeket Clapton Creamjétől (Sunshine Of Your Love) és a brit vén motorosoktól, a Rolling Stonestól (Gimme Shelter) kölcsönöztek. A Tore Down alatt az énekes feladatokat mély, torokhangú énekkel maga a dobos, Liuzzi vette át, így még a koncert vége előtt magára vállalta a színpad közepén a fejére húzott kalapot viselő, albínó mester egy részét a teendőinek.
Johnny Winter egy másik gitárral tért vissza a színpadra – a székben összegörnyedve a Gibson Firebird modellt ölelte, és végre belevitte a hangzásba mindazt a lüktetést, amelyre a blues, vagy ha úgy tetszik, a blues rock szüksége van. Egészen eddig a pillanatig Winter gitárja a hangszerek teljes együtthangzásában határozottan túl keveset hallatszott, ezért az este búcsúzó dalai – a legújabb „Roots” (2001) lemezről a Dust My Broom és a Dylan-feldolgozás, a Highawy 61 – még érzelmesebben szóltak.
Az egy óra 20 perces utazás a blues egyik ritka legendájával, akit nem felejtettek el valahol a zenetörténet szélén (ahogy az Winter sok kortársával megesett), a zenész megtépázott formája miatt ugyan nem kínálta azokat az eufórikus pillanatokat, amelyeket csak az élő koncertélmény képes megidézni, a hírneve és karizmája miatt mégis olyan találkozás volt a zenei előadás mesterével, amely még sokáig nem fog feledésbe merülni.
Setlista
1. Intro
2. Hideaway
3. Boogie Real Low
4. School Girl
5. Got My Mojo Workin’
6. Johnny B. Good
7. Blackjack
8. Tore Down
9. Lone Wolf
10. Don’t Take Advantage
11. Boney Moroney
12. All Over Now
—————-
13. Dust My Broom
14. Highway 61
Képgaléria
