Szerző: Peter Podbrežnik
Fotók: Peter Podbrežnik
Helyszín: Castello Scaligero / Villafranca (Verona) / Olaszország
A koncert dátuma: 2011. 07. 16.
Látogatók száma: 10
Jegyár: 36,00€
Villafranca idilli, kissé álmos olasz kisváros Verona közvetlen szomszédságában, színes múlttal és érdekes építészeti látnivalókkal. Ezek közül hatalmas falaival kétségkívül a Scaligero-vár emelkedik ki a leginkább, amely a modern időkben a fontosabb koncertesemények központi színhelyévé vált. Nem lehet nagy meglepetés, hogy a hatalmas területű, a lehető legszélesebb közönségnek helyet adó várfalat övező misztikus aura volt az oka annak, hogy a legendás amerikai melodikus rockzenekar (a stílusukra adott igencsak leegyszerűsített meghatározás), a Toto éppen ezt a helyet választotta koncert-DVD-jük rögzítéséhez. Az megjelenése az idei év vége felé várható.
A Toto a 2010-es újraegyesülés után rendkívül érdekes felállásban működik: az eredeti tagok, Steve Lukather gitáros, valamint David Paich és Steve Porcaro billentyűsök mellett ott van Simon Phillips dobos, Joseph Williams énekes, és különleges vendégként Nathan East a basszusgitáron. A társulatot két kísérőénekes, Jenny Douglas és Mabyuto Carpenter egészíti ki. A régi basszusgitáros, Mike Porcaro, akit a zenekar a koncert alatt többször is megemlített és jókívánságait küldte neki, súlyos, alattomos betegsége miatt sajnos nem vehetett részt a turnén.
A fejünk fölött gyülekező esőfelhők a koncert kezdetére várva többször azzal fenyegettek, hogy elrontják a jó hangulatot és a levegőben vibráló varázslatot. Bár a fellépés alatt néhányszor valóban megeredt, néhány perc múlva mindig el is állt, így még a nyári zivatarok sem tudták megkeseríteni az együttlétet a legendás zenekarral, amely ezen az estén remek formában volt. Ehhez biztosan hozzájárult az is, hogy a koncertet DVD-re akarták venni. A Toto a drámai „Child’s Anthem” című instrumentálissal a lehető legpompásabban vonult színpadra, és ezzel rögtön határtalan lelkesedést váltott ki, hiszen legendás, azonos című debütalbumuk minden dala még ma is kivételes fogadtatásra talál.
Joseph Williams visszatérése, aki a zenekarban ismét a fáradt, énekhangban már érezhetően megkopott Bobby Kimballt váltotta, különleges alkalmat adott arra, hogy a Toto az aktuális turné koncertjein ismét nagyobb hangsúlyt fektessen azokra a dalokra, amelyeken Williams hagyta rajta az énekes bélyegét: vagyis a „Fahrenheit” (1986) és a „The Seventh One” (1988) albumok számaira.
A karizmatikus énekes, a legendás filmzeneszerző, John Williams fia napszemüvegben, hosszú kabátban és a földet szinte súroló sállal vonult a színpadra, és már a nyitó „Till the End” alatt meggyőzött, hogy a hangszálai ennyi év után is nagyon jól szolgálják, bár a magas fekvéseket, amelyeket fiatalon még könnyedén elért, inkább elkerülte, és átengedte a két vendégvokalistának. Lukather, Paich és Porcaro vokáljai mellett remek segítséget kapott Jenny Douglastól, akire a rajongók leginkább a „Tambu” (1995) albumon nyújtott közreműködése miatt emlékeznek, valamint Mabyuto Carpentertől, akik többször átvették a szólót. Ők ketten a saját énekstílusukkal azokban a dalokban jöttek ki a legjobban, amelyekben a legtöbb a funk-, soul-, jazz- és r’n’b-elem.
Természetesen nem kellett sokat várni, mire a legismertebb albumukhoz, a „Toto IV”-hez (1982) értek: ebből kezdésnek az „Afraid Of Love” és a „Lovers in The Night” szólalt meg. Ez a kettő ugyan nem tartozik a feledhetetlen, többszörösen díjazott lemez legismertebb klasszikusai közé, a közönség mégis hatalmas tapssal fogadta mindkettőt. A Toto ismert, perfekcionista hangzású stílusában gyakorlatilag minden dalt a végén még megfejelt és kibővített egy-egy különleges szóló-instrumentális betéttel vagy közös dzsemmel, ami koncertjeik egyik legnagyobb vonzereje volt mindig is.
Sokan közülünk különösen megörültek ezen az estén a „Fahrenheit” feledhetetlen balladájának, a „Somewhere Tonight”-nak, amelyet Williams hangjának szárnyán különösen átéltén játszottak el, és a vége felé egy rövidebb reggae-dzsemmel is megtoldottak, benne két érdekes Bob Marley-klasszikus-feldolgozással, a „No Woman No Cry”-jal és az „I Shot the Sheriff”-fel. Simon Phillips egy rövidebb szólóprodukció alatt megerősítette helyét minden idők legjobb rockdobosai között, és a műsora végén tátott szájjal hagyott minket. A kiváló power ballada, a „Pamela”, mint a „The Seventh One” legismertebb klasszikusa, a várakozásnak megfelelően nagyon meleg fogadtatásra talált. Némileg meglepőbb választás volt a „Fahrenheit” balladája, a „Lea”, amely a közönség romantikus lelkeinek az est egyik legintimebb pillanatát hozta el. Az előadásban, amelyben erősen a nyolcvanas évek Toto-klasszikusai domináltak, magányos farkasként emelkedett ki a remek „Tambu”-klasszikus, a „Gift of Faith”, amelyet Douglas a különleges énekakrobatikájával még tovább fűszerezett. Ezt követte a két billentyűs nagymester, Paich és Porcaro látványos billentyűs extravaganzája, amely az elektromos zongorán és a szintetizátorokon végrehajtott lenyűgöző megmozdulásaival a közönségből senkit sem hagyott hidegen.
A koncert résztvevőinek többsége számára a központi, régóta várt pillanat az „Africa” előadásával jött el, a Toto legkedveltebb és legismertebb klasszikusával, amelyet nem kell hosszan bemutatni. David Paich, aki ezúttal sem hagyta otthon a nélkülözhetetlen cilinderét, magabiztosan átvette a főéneket. A halhatatlan klasszikust érdekesen kibővítették, és fúziós díszítések sorával látták el. A varázslathoz és a fő refrén hatásához ráadásul egy hirtelen zápor is hozzátett. Az est érdekes feldolgozásai közé tartozott a „Human Nature” is, amely eredetileg Michael Jackson slágere a „Thriller” (1982) albumról, és amit Steve Porcaro és John Bettis írt neki. A „Toto IV” következő nagy slágerére sem kellett sokat várni. A „Rosanna”, amelyben a főéneket rövid időre Steve Lukather vette át, időtlen refrénjével ezúttal is könnyedén lenyűgözte öreget és fiatalt. Lukather gitárjátéka ezen az estén rendkívül racionális volt, tökéletes összhangban a hangszeres társaival. Egyszer sem sodorta el túlságosan a lehetséges, elnyújtott szólóimprovizálás. Az alkohollal kapcsolatos gondjai, úgy tűnik, a múlté.
Különleges csemegét jelentett az eklektikus zene minden kedvelőjének a funk-jazz finomság, a „Georgy Porgy”, amelyben Douglas soulos énekakrobatikájával nyűgözött le a legjobban. Itt jött el a basszusgitáros csodatevő, Nathan East ideje is, aki szólóműsorával mindenkit ámulatba ejtett. Sokunk számára az est csúcspontja az epikus „Home of the Brave” előadása volt, amelyet egy záró dzsembetéttel még tovább bővítettek.
A ráadásban a várakozásnak megfelelően az egyetlen nagy sláger következett, amely a rendes műsorból kimaradt, a „Hold the Line”. Itt a zenekar tagjaihoz basszusgitáron csatlakozott Sam Porcaro is, a betegsége miatt távol lévő Mike Porcaro fia, aki jól beilleszkedett a záró dzsembe, és a produkciójával bebizonyította, hogy a tehetséges zenészek következő nemzedékének egy újabb képviselőjéről van szó. A Toto villafrancai koncertje a várakozásnak megfelelően fenomenálisra sikerült. Tökéletes koncertvarázslat részesei voltunk, amilyet csak a hangzásperfekcionizmus és a hangszeres finomság olyan mesterei képesek teremteni, mint a Toto tagjai. A nagyjából tízezer ember, aki ezen az estén megtöltötte a várfal széleit, szép bizonyíték volt arra, hogy még manapság is, annak ellenére, hogy már régóta nem értek el nagy visszhangot kiváltó kereskedelmi sikert, könnyedén megtöltik a többnyire teltházas koncertjeiket.
fotók: Dušan Sajovic
Setlista
1. Child’s Anthem 2. Till the End 3. Afraid Of Love 4. Lovers In The Night 5. Somewhere Tonight 6. Pamela 7. Lea 8. Gift of Faith 9. Keyboard Extravaganza (solo) 10. Africa 11. Human Nature 12. Rosanna 13. Georgy Porgy 14. Stop Loving You 15. Home Of The Brave —ráadás— 16. Hold the Line
Képgaléria
