Ljubljanában szólt a Hetedik szimfónia (2011)

0 21

Szerző: Urban Bolta
Fotók: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Cvetličarna MediaPark / Ljubljana / Szlovénia
A koncert dátuma: 2011. 02. 21.
Látogatók száma: 900
Jegyár: 23,00€

Na végre, megint itt vannak! Nálunk újra színpadra lépett az Apocalyptica, a finn „cselló-rock” kvartett, amely már szép számú éve nyűgözi le rajongóit a klasszikus és a metal zene egyedi fúziójával. A finnek az elmúlt évtizedben gyakori vendégek voltak a hazai koncertszínpadokon. Még 2001-ben a Siddharta vendégei voltak, amikor az a második lemezét, a „Nord”-ot mutatta be, két évvel később az Apocalyptica a Rock Otočec sarában fetrengett, 2004 nyarán a Danziggal együtt a mára már hagyományos Metal Camp első kiadásának húzónevei voltak, a Rammstein előtt is ők melegítettek nekünk a Hala Tivoliban 2005-ben. Utolsó önálló fellépésükre az Alpok napos oldalán 2006-ban emlékszünk, amikor a Plečnik tervezte Križankében az azonos című, ötödik stúdiólemezüket népszerűsítették, 2008-ban pedig fesztiválos visszatérés következett a Tolminka és az Isonzo összefolyásához. A hazánkban tett gyakori látogatásoknak köszönhetően népes rajongótábort építettek fel, így a zenekar egyre növekvő hírnevének köszönhetően a Cvetličarna érthető módon már egy héttel az esemény előtt teljesen elkelt.

Az Apocalyptica éppen a ljubljanai koncerttel nyitotta meg átfogó „7th Symphony” turnéját, amely az aktuális stúdióalbumukat népszerűsíti (a kritikát itt olvashatod), és számos fellépést foglal magában Európában és az Atlanti-óceán túlpartján is. A finnek a többhónapos pihenő után frissek és energiával telítettek voltak, így az este kellemes koncertes együttlétet ígért.

A finn neoklasszicisták előtt a zsúfolásig megtelt Cvetičarnát a német A Life Divided melegítette be. A negyvenperces műsorukban kifejezetten koncertzenekarként mutatkoztak be: professzionális hozzáállással, érzelmi töltettel és hatalmas energiacserével bizonyították, hogy a színpadi trükkök minden csínját-bínját ismerik. A jó forma sajnos elhalványult a zenekar átlagos stílusa mellett, amely elektronikus alapokra rak nehezebb, már-már metálos riffeket, a hallgatóságnak pedig már ezerszer hallott muzsikát tálal. A nyolcvanas évek újhullámos örökségét A Life Devided egyesítette az alternatív kilencvenes évekre jellemző gitárfrázisokkal, a kapott keveréket pedig melankolikus fogásokkal fűszerezte. Helyenként a németek stílusban közel kerültek a Nine Inch Nails gazdag örökségéhez, de ha többet akarnak elérni, mint hogy közepes méretű turnékon előzenekarok legyenek, az A Life Divided-nak a jövőben szívből jövőbb hozzáállást kell választania a zeneszerzésben. Összességében a német gótok szolidan teljesítették feladatukat, bár az Apocalyptica rajongótáborának körében süket fülekre találtak.

Aztán jött az igazi móka! Az elöl álló csellótrió elfoglalta a színpadot, és az előadást az On The Rooftop With Quasimodo című számmal kezdte. Energikus tartásukkal már az elején olyan zenekarként mutatkoztak be, amely végrehajtó erővel játszik; a színpad kicsi mérete és a közönség közelsége miatt az energia gyorsan az első sorok felé áramlott, ahol igazi eufória tört ki. Következett a 2010, amelyben az eredetileg dobos pálcákat az egyik legtiszteltebb metaldobos, Dave Lombardo (Slayer) forgatja, a technikailag bonyolult átmenetek pedig Mikko Sirennek egyáltalán nem okoztak gondot. Én magam először láttam az Apocalypticát ilyen kis színpadon, így korábban sosem vettem észre Mikko hihetetlen felkészültségét, megbízhatóságát és velük született játékérzékét, ami az Apocalyptica zenéjében, ahol egyedül a dobos felel a ritmus tartásáért, rendkívül fontos. A Grace („Worlds Collide”, 2007) után eljött az ideje az első Metallica-klasszikusnak, a Master of Puppetsnek, amely főleg a zenekar felszínes ismerőinek esett jól, és ennek köszönhetően aznap este a Cvetličarna először borult ki teljes erejéből.

A fellépés fénysebességgel haladt tovább, ahogy a veríték is csorgott a színpadon álló négyes homlokáról. Eicca Toppinen, Paavo Lötjönen és Perttu Kivilaakso az első vonalban, szemtől szemben az első sorokkal az End of Me és az I’m Not Jesus előadásakor kissé oldalra húzódtak, hogy helyet csináljanak a vendégénekes Tipe Johnsonnak. Az utóbbi kiadványokon az Apocalyptica annyi vokális slágert gyártott, hogy akarva-akaratlanul kénytelenek voltak vendégénekest hívni a turnéra. Johnson bácsi vokálisan képzett zenész, és mint ilyen, kiválóan felkészült új szerepére, az előadásból viszont egy icipicit több karizma és lelkesedés hiányzott, amellyel könnyebben az ujja köré csavarhatta volna a közönséget.

A Sepultura Refuse/Resist című száma után színes, zenekari-hangszeres hangzások kollázsa következett, kifejezetten érzelmes felhanggal. A Beautiful és a Sacra előadásakor negyedik csellistaként Mikko, a dobos csatlakozott az elöl álló triszhoz, bár csak kozmetikai szerepet játszott, így a show-szám olcsóra, sőt patetikusra sikerült. A csodálatos szívfacsaró Bittersweetet maga a közönség énekelte el, mielőtt az este a záró szakaszába fordult, és az Apocalyptica a Last Hope-pal magasabb fokozatra kapcsolt. A hang közben végre sikerült beállítani a keverőpultnál felelős embereknek: a Cvetličarna összes csapdája ellenére a hangmérnökök végre egyensúlyba hozták a dobok ágyúdörejét a csellók mély hangzásával. Eicca, Paavo és Perttu folytatták dinamikus produkciójukat; védjegyük a színpadon való rohangálás (ami hatalmas csellókkal a kezükben nem gyerekjáték) és a színpad minden centiméterének kihasználása, bár az évek során a fiatalos szokásból ez a része a showjuknak puszta rutinná vált. A Seek and Destroy és az Inquisition Symphony zárta a feldolgozáskollázst a műsor rendes részében, amikor a négyes (túl) gyorsan elköszönt a színpadtól. A ráadásban Johnson ismét csatlakozott a finnekhez, és a Cvetličarnával közösen elénekelte az I Don’t Care-t, a közös együttlétet pedig végleg Grieg Hall of the Mountain Kingje pecsételte meg, amely 2001 óta az Apocalyptica-koncertek bevett zárása.

Had ejtsek egy-két szót a lejátszott setlistről is. Az Apocalyptica már öt albumnyi kreatív, ihletett saját zenét adott ki, ezért nevetséges az a szemrehányás, hogy a Metallica-feldolgozásoknak intenzívebben kellene szerepelniük. A finn apokalipszis-lovasok főleg az utolsó két lemezre összpontosítottak, és emiatt lerövidítették a korábbi alkotásokra szánt játékidőt, így a személyes kedvencem, a „Cult” (2001) is teljesen kimaradt.

A keddi este minden bizonnyal szép emlékekben marad meg a zenekar elkötelezett támogatóinak és a fiatal koncertlátogatóknak, akik ezúttal túlsúlyban voltak, míg a tapasztaltabb koncertszem túl sok rutint és túl kevés érzelmi párbeszédet vett észre. De manapság ilyesmivel szolgálják ki a dolgokat, az Apocalyptica pedig mégis bebizonyította, hogy a modern színpadi nyelv iskolapéldája marad, amely mindenkinek garantálja a gyönyörűséget, aki minőségi szórakozásra vágyik.

fotók: Aleš Podbrežnik

A beszámoló a RockLine és a Rock Hard Slovenija együttműködésében készült. 

Setlista

1. Quasimodo 2. 2010 3. Grace 4. Master Of Puppets 5. End Of Me 6. I’m Not Jesus 7. Refuse/Resist 8. Beautiful 9. Sacra 10. Bittersweet 11. Last Hope 12. Seek N’ Destroy 13. Inquisition Symphony —ráadás— 14. At The Gates Of Manala 15. I Don’t Care 16. Hall Of The Mountain King

Képgaléria

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik