A bluesos Valentino elbűvölte Zágrábot (2010)
Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Boogaloo / Zágráb / Horvátország
A koncert dátuma: 2010. október 29.
Látogatók száma: 900
Jegyár: 29,00€
Joe Bonamassa – a csodagyerek, aki négyévesen már a gitár húrjait nyüstölte, azt a gitárt pedig először az apja nyomta kérdés nélkül a kezébe, zenész családból származik, és immár a negyedik generáció szószólója. Ma, 33 évesen valóságos géppé nőtte ki magát, amely a tömegek bluesos meghódításának vehemenciájával dolgozik. Bonamassa életművével mára az új bluesgeneráció legkiemelkedőbb képviselői közé emelkedett. Nem azért, mert forradalmi lenne a zenei prédikációjában. A dolog sokkal egyszerűbb: Bonamassa ugyanis mindenki számára hozzáférhető. A modern, kifestett szépséggel illatozó blues rock hírnöke. Ráadásul ebben az egész illatfelhőben még mindig könnyedén felfedezhető annyi sajátos karakter, tudás, általános zenei találékonyság, tehetség és a kreatív elme megnyerő ötlete, hogy Bonamassa az újkori blues mágnese: azoknak is, akik el vannak kényeztetve és a legjobbhoz szoktak, és azoknak is, akiknek nem kell a zenében „relativitáselméleti egyenleteket” bogozniuk ahhoz, hogy szabadon átadhassák magukat fékezhetetlen vibrálásának.
Joe Bonamassa felfelé ível. Jelenleg egy óriási kreatív hullám csúcsán áll. Két év alatt két albumot adott ki, amelyek mindketten a Bonamassa-vonalat követik, ugyanakkor már futólag, első hallásra is gyorsan felismerhető sokszínűséget mutatnak. Ez megerősíti, hogy Bonamassa előadóként még mindig fejlődik, és kifejezésmódban is nő. Ha a szólólemezekhez hozzávesszük a Black Country Communion nevű új korszakos szuper-blues-rock csapatban végzett munkáját is, amely idén kiadta kiváló debütjét, a „Black Country”-t, akkor biztosan nincs már hitetlenkedő, aki azzal a rosszindulatú sejtéssel hozakodna elő, hogy Joe csak egynapos csoda lenne.
Az óra 20.00! Megint a Boogalooban vagyunk! A zágrábi klub szinte az utolsó sarokig tömve. Mit szinte. Az utolsó sarokig tömve van. A katlanban alig mozdulsz. És az emberek még mindig özönlenek a terembe. Ahogy be volt jelentve, előzenekar nélkül, nyolc óra után tíz perccel lép színpadra egy fehér zakós férfi, fehér cipőben, sőt fehér zokniban, a zakó alatt élénkzöld ing, a haja „zselézett” és „hátrafésült”, Valentino-sármőr módra. A kissé sötétített szemüveg természetesen nem hiányozhat. És tüzes az ujjaiban! Joe célul tűzi ki, hogy már a legelején felgyújtja a közönséget. Erre Rory Gallagher feldolgozását, a Cradle Rockot választja, amely Joe rendezésében 2000-ben, első stúdióalbumán került először hivatalos rögzítésre. A színpadon csak egy kvartettet látunk. Rengeteg mozgástér maradt a színpadon. És mégis, a ritmusszekció úgy tapad egymáshoz, mintha összeragasztották volna, a színpad pedig Joe Bonamassává válik.
A fickó körözik a mikrofon körül, jobbra-balra, egészen a színpad széléig, ahol bluesos szólókat kavar. Miután megízleltük Gallaghert Bonamassa cipőjében, a férfi rázendít a So Many Roads-ra, amely mérgesen Gary Moore sós bluesballadái felé húz. A mennydörgő When The Fire Hits The Sea-vel a felállás csábítóan erotikus bluesmasszázsba kezd. Elérkezik ugyanis az idő az új album, a „Black Rock” (2010) bemutatására, amely mellesleg az idei év legkelendőbb blues albuma, a Billboard mutatói szerint.
A férfi két különleges vendéget hívott a színpadra. Először Sandi Thom érkezett, aki a So It’s Like és utána az If Heartahces were Nickles előadásakor a dalokba némi country felhangot is vitt. Érdekes, hogy Bonamassa a női vokálban nem keresett több bluesos tekintélyt, több feketeséget, amely megteremtené a melankolikus vágyakozás és az erotomániás hangulat igazi adagját, amilyet a blues valójában keres és nyújt. Az énekesnő egyébként szép hangja túlságosan törékenynek hatott a dal szilárdan felépített bluesrock-sablonja mellett. A második felében csatlakozott Bonamassához a színpadon Paul Rafferty énekes, aki a Free klasszikus slágerének, a Mr. Big-nek az előadásakor hatékonyan kihasználta, hogy hangszíne közel áll Paul Rodgerséhez. Rafferty karizmatikus hangja jelenlétével és előadásával teljesen lenyűgözött.
Bonamassa ezen a napon enyhe megfázással érkezett Zágrábba, ezért a hangja nem szolgálta teljes mértékben. Mindezt azonban kivételes ügyességgel és rendkívüli érzékkel pótolta, amely a blues rock megjelenését vezeti, és egyre több szimpátiát vásárol a tömegtől. A Woke Up Dreaminggel akusztikus, több mint 10 perces kirándulást kínált a végtelenbe, amelyet még a spanyol flamenco indíttatásai is nemesítettek. A rendes műsor zárása meglehetősen szokatlan volt, amikor a férfi összekapcsolta az instrumentális Djangót a Mountain Time-mal. A kvartett hipnotikus hangulatot teremtett a pont megfelelően adagolt szúrkálódásból, amely kiválóan egyesíti az álmodozás és a bluesos melankólia elemeit. Teljesen fájdalommentes, de bársonyosan csábító módon, kifinomult érzékkel az egyes hangok elhelyezéséhez és a hangszer feletti rendkívüli kontrollal, amely a teljes bluesos kifejezőerőt hordozó tehetség, illetve a blues elemi tulajdonságai veleszületett érzékelésének és a tömegek számára közérthető nyelvre való átültetésének gyümölcse.
Bonamassa két teljes óra alatt bebizonyította, hogy mesterien mozog a blues különböző elemei között, és hogy ebben igazi kaméleon, aki e műfaj számos kiindulópontját olvasztja egybe. A repertoárt saját anyagból és bevált klasszikusokból építette fel. Különösen a ráadással lepett meg, amikor Cohen Bird On A Wire-jét Sandival közösen adta elő. Cohen álmodozó változatú standardje után a kvartett utoljára még nagyot lendült, és ledurrantotta a ZZ Top-klasszikust, a Just Got Paid-et, amelybe belefűzött egy csipetnyit a Led Zeppelin-klasszikusból, a Dazed And Confusedből. A Boogaloo, ahol addigra a szabad oxigénmolekulák egyre nagyobb hiánya mellett már így is forrt és gőzölgött a levegő, e tettre a lelkesedéstől végleg a magasba robbant.
A közönség a fellépés alatt szabadon ringatózott a színpad alatt, hangoskodás és különleges tornaakrobatika nélkül. Egyszerűen. Átadta magát az a la Joe Bonamassa származású édes vibrációnak. Érett közönség, tisztázzuk! Remek hangulat a zsúfolt Boogalooban, ilyet nem él át az ember minden nap. A közönség mennydörgő ovációval kísérte a gitármestert, amikor kísérőcsapatával utoljára elhagyta a színpadot. Mesteri, felejthetetlen és egyedi. Bonamassa megszámolja a csontjaidat, és helyre rakja az ízületeidet. Jelenléte friss, ihletett és nyugtalanul provokatív. A fickó lendületben van!
Tekintettel a „Black Rock” album kiváló kereskedelmi sikerére, és arra, hogy az 1000 fős termek (a zágrábi tapasztalat szerint Bonamassával) hirtelen túl kicsik, nem kell félnünk a blues rock zene jövőjétől. Ha Joe-nak így megy tovább, legközelebb 3.500-tól 5000 fős termekben fogjuk nézni!
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlist
1. Cradle Rock 2. So Many Roads 3. When The Fire Hits The Sea 4. So It’s Like That 5. If Heartaches were Nickels 6. Slow Train 7. Young Man’s Blues 8. Sloe Gin 9. Ballad of John Henry 10. Happier Times 11. Walk in My Shadow 12. Blues in C 13. MR. Big 14. Woke Up Dreaming 15. Mountain Time —ráadás— 16. Bird on a Wire 17. Just Got Paid
Képgaléria


















