Szerző: Rok Klemše
Helyszín: Ljubečna, Celje
A koncert dátuma: 2009. 08. 13.
Látogatók száma: 0
Ó, de jó ébredni úgy, hogy reggelire féláron mérik a sört, és már reggel tízkor, a még ködös, inkább valami blackhez illő hajnalban a First Strike ráz fel az ágyból. Mivel a keményrock és a modernebb metal keverékével meg a siddhartás énekkel nem győztek meg, inkább fogat mostam és kicsinosítottam magam a sevnicai grinderek, a Septic Scum fellépésére. Ők az elmaradó osztrák Carignan helyére ugrottak be, és a csere nem csak kiváló, hanem több mint az volt. A srácok vidáman grindolták át magukat a delelőbe, és a romboló blast beatek, a grindosan kihegyezett gitárok meg a két fantasztikusan morgó ének együttese elég jó ok volt arra, hogy a színpad előtt már összegyűljön egy kis tömeg. A Septic Scumról már csak azt a kérdést tesszük fel, amivel kezdettől fogva nyaggatjuk őket: mikor lesz már lemez!?
Ebédidő volt, és egy pohárka (komlós) habzóbor mellé jól esett a gurmand à la carte kínálat sokszínű választéka, a főszakács különlegességével: kockákra vágott, arab fűszerekkel sült csirkével, ropogós kenyérrel és a legjobb zöldségek válogatásával. Öhm… bocsássatok meg a kiruccanásért, de viccet félretéve: a gyros a kicsit magasabb ár ellenére is remek volt, jó fél óráig tartott elmajszolni, és még Gordon Ramsay is elhallgatott volna mellette. Élvezettel emésztettem tehát a rijekai The Scourge műsora alatt, akik energikus, kiváló death/thrash metal löketükkel gondoskodtak róla, hogy az étkezés után ne ellustuljunk, hanem megmozduljunk a moshpitben, sőt még egy wall of deathben is. A srácok mostanában szorgalmasan gyűjtik a koncerttapasztalatot, ami főleg a remek összeszokottságukon látszik, legfeljebb a zenekar tagjainak statikussága zavarhat egy-egy pillanatra. De mindent elfelejtesz, amikor az egyik oldalról lerohan egy gitárpasszázs és a két gitár fantasztikusan egymásba fonódó riffjei, a másikról meg két dinamikus ének, amelyet Matjaž gitáros és Jernej basszusgitáros passzol egymásnak. A The Scourge szép csokorra valót eljátszott a frissen megjelent demóról, búcsúzóul pedig a Pantera is előkerült.
A Keller, egyenesen a tengermelléki pincékből a színpadra, szó szerint thrash-mészárlást rendezett. „The German Style!” Valami Kreator és korai Exodus, jókora adag saját agresszióval: a Keller tiszta thrash-löket. Ezért elsősorban a ritmusszekció felel, Vaskóval a basszusnál, akinek az ujjai úgy csapkodnak a nyakon, mint a tankok Kurszknál, és Vinkóval a dobok mögött, aki olyan romboló, mint a tüzérség Sztálingrádnál. Ott van még a két elszabadult gitár is, amelyek dinamikus, mozgalmas thrash riffeket játszanak, és úgy vágnak, mint a frissen megfent szuronyok. Az eredmény csak egy lehet: mosh, mosh és még egy kis mosh! A srácok koncertről koncertre összeszokottabbak, és a technikai gondok sem zökkentik ki őket, amikor Martin elbődül egyet a szlovén thrash-klasszikussá váló számok közül. Keller Command!
A tasmániai ördögök, a Psycroptic voltak a péntek délután első nagyobb külföldi neve. Mintha csak direkt lett volna, pont amikor a vad ausztrálok színpadra léptek, kinyílt az ég, és mivel mi, metálosok cukorból vagyunk, a színpad előtt csak a legnagyobb rajongók maroknyi csapata maradt ott. A Psycroptic legutóbbi lemezén, a (Ob)Servanton bebizonyította, hogy a technikásság és a dallamosság remekül összekeverhető, és a srácok az energikus énekes, Jason vezényletével magabiztosan lenyomtak egy jó félórát pokoli technikás metalból. A szem könnyen megakad egy újabb remek testvérpáron, Joe gitároson és Dave Haley dobosán; különösen utóbbi bizonyította be, miért tartozik a nagyobb dobosnevek közé: a dobok alaposan megszenvedtek David könyörtelen ütései alatt, amelyekből sehogy sem fogyott ki a lendület. A Psycroptic kétségtelenül az egyik legintenzívebb koncertélmény, olyasmi, mint az a pillanat a Looney Toones rajzfilmben, amikor a szegény prérifarkas (megint) belesétál a gyors futónak szánt, balul elsült csapdába. KA-BOOM!!!
Minden fesztiválnak kell egy gyengébb pillanat is, és ezt legalábbis a többség véleménye szerint az olaszok (kik mások…), a Theatres Des Vampires szolgáltatta. Hiába volt magabiztos a zenekar, élénk és jó kedvű, az átlagos, közhelyes, vámpírtémás gothic metal nem sok fejet nynyűgözött le, és valószínűleg a többség (legalábbis a férfiak) Sonya Scarlet énekesnő miatt nézte meg a bandát, aki sikeresen kacérkodott a közönséggel. Sonya és vámpírbandája a legtöbb időt az aktuális Anima Noir albumnál töltötte, és a kvázi vámpíros, bőrös, láncos imidzshez egyértelműen hozzáillett Sonya vérrel locsolása is. Bár a gothic banda átlagos és unalmas, el kell ismerni, hogy Sonya uralja a színpadot. Engem viszont nagyon érdekel, hányan (az ilyesmire éhes metálosok, hehe) gyűltek volna össze a színpad előtt, ha Sonya helyén egy ugyanilyen átlagos hangú és Jon Oliva idomaival megáldott énekes állt volna…
Egy löketnyi konkrétabb metalról a death/grinder Misery Index, majd a death metal királyai (King of All Kings!), a Hate Eternal gondoskodott. Az amerikaiakat gyakran lehet látni európai színpadokon, mert szorgalmasan és kitartóan koncerteznek, de a Hate Eternal élőben mindig csalódást okoz a szörnyű hangzásával. Tényleg nem tudom, hogy a srácok csak stúdiózenészek-e, vagy olyan teljesen alkalmatlan hangmérnökük van, akinek a füle még sosem látott közelről fültisztító pálcikát. Ebben az esetben azt Rutan alaposan kitisztíthatná a gitárja valamelyik élesebb szélével, hehe. Nos, ezúttal a remek hangról a mi Yoldink gondoskodott, és a Hate Eternal megmutatta, mi az a death metal! A romboló blast beatek, a démoni szólók és Rutan brutális éneke, amelybe szerintem a koncert alatt maga Belzebub költözik, mert ilyen growlt emberi hangszálakból nem lehet kisajtolni, mind azt bizonyították, hogy a Hate Eternal élőben sem dobható ki a szemétbe. Hail Erik Rutan, The Bringer of Storms!
Aztán leoltották a lámpákat, és türelmetlenül vártuk a Paranoid Open Air 2009 egyik legjobban várt fellépőjét. Nem más tisztelt meg minket a látogatásával, mint Blaze Bayley úr, az Iron Maiden egykori frontembere, aki a Szüzek otthagyása után sikeres szólókarrierbe kezdett, és nemrég adta ki már a negyedik remek lemezét, a The Man Who Would Not Die-t. Pontosan erre az albumra hívta fel a figyelmünket Blaze, amikor a címadó szám első soraival berobbant a színpadra. És a fenébe is, micsoda showt nyomott! Énekben jobban ragyog, mint valaha, hiszen minden számot még jobban és főleg átéltebben énekelt el, mint a lemezeken, ugyanakkor látszott, hogy Blaze kicsit rossz kedvében volt, és a több mint nyilvánvaló düh még könyörtelenebb, megalkuvást nem ismerő és energikusabb előadáshoz járult hozzá. A megfiatalított felállással, amely fantasztikusan összeszokott, és a hétszálas gitárokat használó két gitárossal, akik éppen elég mélyek Blaze fenomenális basszusbaritonjához, Bayley gyorsan végigvitt minket mind a négy albumon, és érthető módon a legtovább az aktuálisnál időzött. Ezzel semmi baj nincs, hiszen az az egyik legjobb Blaze szólókarrierjében, amit olyan számok, mint a Smile Back at Death, a Samurai és különösen a Robot a látványos „I am, I hear, I see, I feel, I think therefore I am!” refrénnel, bőven bizonyítottak. Persze nem hiányozhattak a klasszikusok sem, mint a Leap of Faith, a Ten Seconds és a Tenth Dimension, kicsit viszont csalódást okozott, hogy a Stare at the Sunhoz hasonló himnuszt nem kaptunk, az Maiden-korszakba pedig sajnos csak a Man On the Edge-dzsel vitt vissza minket.Mindenesetre nem tiltakoztam volna még egy-két szám ellen, mert a bő negyedóra híján egy óra rettentően gyorsan eltelt, és Blaze olyan tüzesen tűnt el a színpadról, ahogy odaröppent. Ennek ellenére Blaze Bayley a csütörtöki Candlemass-headlinerfellépés után is megindokolta a headlinernevet, és több mint méltóképpen „zárta” a pénteki estét.
Mivel mi, metálosok éjszakai madarak vagyunk, az alvás természetesen nem jöhetett szóba, és a jó éjszakát a hazai black metalosok, a Naberius kívánták nekünk. A srácok ismét bebizonyították, hogy színpadra születtek, és hogy a black metal a kranj–ljubljanai bandának testhezálló. A zenekar kiváló összeszokottsága és a fantasztikus debütről, a Rebirth of the Blackened Cultról származó epikus black metal himnuszok, főleg a fenomenális Legacy of Winter, szép útravalót jelentettek a fesztivál következő napjára.
Fotók:
Miha Mally (Blaze Bayley, Naberius)
Rok Klemše (The Scourge, Keller, Psycroptic, Theatres Des Vampires, Hate Eternal, Blaze Bayley)
Műsorrend
10:00-10:40 FIRST STRIKE*
10:55-11:35 BAREHANDED
11:50-12:30 SEPTIC SCUM
12:45-13:25 THE SCOURGE
13:40-14:20 BLOODFEAST
14:35-15:15 HOTTY MKKNOTTY
15:30-16:10 KELLER
16:25-17:05 PSYCROPTIC
17:25-18:10 BENEATH THE MASSACRE
18:30-19:15 THEATRES DES VAMPIRES
19:40-20:40 MISERY INDEX
21:10-22:20 HATE ETERNAL
22:50-00:00 BLAZE BAYLEY
00:20-01:00 NABERIUS
Képgaléria
