Metal Mania Open Air 2008, második nap!
Szerző: Rok Klemše, Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
A koncert dátuma: 2008. 08. 29.
Látogatók száma: 158
Jegyár: 1200
Paradicsom a Földön? Mi a franc ez a Föld nevű hely?… Uh, oh, ah… új reggel… Hja, nagyjából így támolyog, botladozik az ember esze a Metal Mania Open Air komeni első napjának átvészelése után. Ez az a félelmetes fesztivál, amiről a Metal Camp csak álmodhat, ahol a szlovéniai metalközösség három napra valódi családdá válik, a résztvevők pedig igazi testvérek. A kérdés viszont az, mi maradna ebből a metálos ünnepi idillből, miután elássák a csatabárdokat és begyógyulnak a sebek, ha kiemelnénk belőle a kirakós egyetlen darabját. Az alkoholos italokat, ugye. Jó, a hülyéskedést tegyük félre, mert átkozottul nehéz volt kenyérhez, joghurthoz és egy darab sajthoz jutni a Tušban, Komen kellős közepén. Metalinvázió mindenütt. Az utunkat rendőrjárőr állja el, amely még a járókelőket is zaklatja, akik a faluba indultak újabb adag nemes alkoholos főzetért. Míg az önfeláldozó cimborák a komeni „cash and carry” pizzára várnak, én a színpad alá rohanok, mert műsoron már…
RAGESPECT:
…Ragespect. A srácokat a hardcore valamelyik változatába lehet bepasszírozni: a Sepultura/Slayer-örökségű riffekre támaszkodva a színpadi karizmájukat a hatalmas, testes groove kiemelésére építik. Ezt ördögi gitárriffek adják, masszívan, mélyebbre hangolva, kissé elmosódott torzítással, de hamuvá égető lökéssel, egy jól megolajozott gép szilárd ritmusszekciójának beatjén fekve. A Feel My Fist pontos válasz volt arra, amik a Ragespect. Trendi és rendkívül vonzó, mert egyszerű, közvetlen és könnyen befogadható vénába lőtt löket, ami elsőre begyullad. Szólók nélkül, a nótákat néhány hangra ritkították, és még azok is talán inkább zavarnak. A Ragespect-nek különleges szerencséje, hogy Peter énekel náluk, akinek a hangszíne pont jó ahhoz, hogy egy újabb hangszerként kapcsolódjon a riffek magjához és a zenekar atmoszférikus „groove feeljéhez”. Tekintélyt parancsoló és karizmatikus, lázadó, dühös, és természetesen üvöltéssel megtámogatott, haragban áll a dallammal, ami csak ártana a zenekar kifejezésmódjának. Ideális a Ragespecthez. A színpadi jelenléte és az energia, amit az énekes sugároz, szintén kiváló, azt kell mondjam. Koherens és összeszokott produkció volt, bár érezni lehetett, hogy a Ragespect még sokkal, de sokkal több mérget, dühöt és elektromosságot ki tud préselni magából. Alig ütött fél tizenegyet az óra, a színpad alatt alig 10 ember, a közönség felől érkező visszacsatolás pedig olyan csekély, hogy a zenekar nem tudott igazán elszabadulni. Mégis, a Ragespect rendkívüli színfoltot hozott a Metal Maniába. A szlovén szcénában egyedülállóak, ugyanakkor kiemelkedően meggyőző hardcore-osok, akik lépést tartanak a világgal, és friss zenei szelet hoznak az Alpok napos oldalára, kiváló színvonalon.
A Ragespect setlistje:
1. Feel My Fist
2. War
3. Vaš sistem
4. T.R.O.S.
5. Vojska
6. No C ontrol
7. Politika
8. Upor
9. World Of Lies
10. Face It
DEFIANT:
A požegai melodikus death metalosok vették át a színpadot. A horvát zenekarok mindig elbűvölnek a remek ritmusérzékükkel, és a Defiant ezt is bizonyította. A négy srác, Beretz (ének, gitár), Kris (gitár), File (dob) és Bole (basszusgitár) olyan death metal keveréket tolt, amelyben rengeteg a melodikus futam, és ezek főleg a nyugodtabb részekben, tercharmóniákkal a death metal göteborgi iskolája felé húznak, amelyet az In Flames és a Dark Tranquillity emelt trónra. A bonyolultan felépített dalok lassított death-dörgés és Beretz igen változatos éneke között váltakoznak: a growlban egyszer magasabban, In Flames-esen üvölt, máskor sokkal, de sokkal mélyebben (Grave, Gates Of Ishtar, Ebony Tears), ahol elvész minden dallamszikra. Egy újabb nagyon érdekes zenekar, amely minden figyelmet megérdemel. Szél van a vitorlájukban, hiszen a svéd melodikus death metal mára már szinte legendás iskoláját követik, így zeneileg semmi különösebben újat nem hoznak, de a srácok a Metal Maniában is keményen meghúzták a ravaszt, úgyhogy dél előtt nem sokkal rendesen dörgött. Nyilván meglátszott, hogy a látogatók többsége még a sátrakban „gyógyult”, vagy az éltető reggeli kávéját kortyolgatta, így különösebben szédítő koncertvillanásban nem volt részünk. Ennek ellenére a Defiant korrekt fellépést hozott, amelybe olyan dalokat szőtt, mint az I Demand, a Bloody Roses és a Reality.
VULVATHRONE:
A pornográf költészetnek elkötelezett muraszombati grindcore metalosoknak sajnos idén nem volt a napjuk. Nem sokkal a koncert kezdete után az egyik monitor gyanúsan elkezdett fingani. A fingásnak nem akart vége szakadni, a srácok pedig, akik természetesen most sem felejtettek el felhúzni a bábpapucsukat, ami az állandó kellékük (ezúttal a felfújható erotikus baba nélkül a színpadon), 15 perc után kénytelenek voltak lelépni a színpadról, mert a logisztikájuk „malőrt” szenvedett. Távozás előtt tucatnyi Manner ostyát szórtak szét, így részben megvigasztalták a színpad alatti „éhezett” metalos zarándokokat, akik pajzán, édesen obszcén zűrzavarra számítottak az erotika javára és a szlovének sikeresebb szaporodásáért. Már korábban is túl sok volt a közönséggel való packázás és túl kevés a játék, ami sejtette, hogy valami tényleg nem stimmel a színpadon. Bitch! Suck my tich? Ne? Hát, majd máskor.
CYCLONE:
Ezt a zenekart már tavaly is láttuk, ahogy a Vulvathrone-t is. És most is egymás után léptek fel. Valójában a fesztiválhangulat, amelynek a Defiant és a Ragespect remek alapot készített elő, nagyrészt kihunyt. A Vulvathrone-nak gondjai akadtak, és idő előtt összepakolt, ami cirkuszi idomítás-előadást eredményezett ostyaetetéssel, a Cyclone pedig valahogy nem és nem akart beindulni a forráspontig. A zenekar jó két éve működik, és már volt felállásváltása: a korábbi énekest újabb váltotta (Anže), a srácok pedig meghívták a csapatba Anja billentyűst is, aki a kísérővokálok zömét is viszi. Nem a technikán múlik. A srácok és a lány bizonyítják, hogy értenek a hangszereikhez. Inkább valami erőtlenül megteremtett légkörről, langyos-hideg hangulatról van szó, ami nem győzött meg. Főleg az énekben lehetett érezni a megszokottságot és a görcsöt. Vigyen el az ördög, a zenekarral együtt, de ez volt az érzésem. A zenekarnak mindenesetre teljes kibontakozást kívánok. Mindenképp nagyon nehéz dolog maximális mértékben kifejezni azt a dallamosságot, amit az általuk művelt stílus (glam hard rock) megkövetel. Először is nagyon jó színpadi hangzás kell, hogy a gitárokat és a billentyűket egyenrangúan hallani, ahogy a többszólamú vokális harmóniákat is. Sok pénz és sok gyakorlás. Az első hiányosság a Cyclone színpadi fellépésein így az énekben és a vokális harmóniákban érezhető. A Cyclone-nak erőteljesebb és robbanékonyabb énekes kell, aki hozzátesz a koncerthang teltségéhez, színpadi játékkal fel tudja állítani a közönséget, és kommunikativitásával igazi koncerttüzet gyújt. Szóval több határozottság és tele tök. Főleg a Bon Jovi amúgy rendkívül igényes klasszikusánál, a Livin’ On A Prayernél repedezett a varrás, ahol még egy apró melléfogás is jól hallatszik. A zenekar viszont már azzal is nagyon bátor volt, hogy belevágott ebbe a feldolgozásba.
KARNAK:
Az olasz grindcore death metalosok Monfalcone (Tržič) városából, amely még a szlovén határon túli területekhez tartozik, kénytelenek voltak az üres színpad előtti térbe bámulni. A tömeg zöme, amely addigra összegyűlt a helyszínen, hevesen elvonult fontosabb dolgait intézni aznapra. Az apokalipszis szomszédos országból érkezett lovasait ez láthatóan nem viselte meg különösebben, így magabiztosan és korrektül láttak neki a munkának. A felállás, Francesco Ponga (ének, ritmusgitár), Gabriele Pala (gitár, billentyűk), Ivan Rassu (basszusgitár) és Stefano Rumich (dob) tompa dübörgést és hírhedt zajongást hozott, a kifejezett dallamtalanságnak és a megszaggatott átmeneti szünetek miatt, amelyek a sokszor szinte zeneileg lehetetlen kapcsolódások miatt rendkívül kemény diót jelentettek. Ilyen zenei széttartást nem találsz mindennap. Azon tűnődtem, hogy a fenébe képesek a srácok a fejükben tartani ezt a töredezettséget, és mégis összehangoltak maradni. 10 dalt csaptak oda, köztük a Scavenger’s Daughter, a Dismemberment, az 1584 URSS, a The Kiss Of The Virgin Mary, a The Black Hole, a The Torture Of The Boats, a The Bronze Bull és az In Silence volt. Sajnos egyes szakaszok és az összeegyeztethetetlenségük már annyira szétesőnek hatnak, hogy kifejezetten mulatságosak. De nem a Karnak vezénylete alatt. Nekik a saját repertoár halálosan komoly szent Biblia, a srácok pedig méltón igyekeztek a színpadon. Sajnos rendkívül lenyűgözés nélkül és megfelelő hangsúly híján. A nap legfenyegetőbb kinézetű metalosai. Főleg Gabriele Pala, aki úgy nézett ki, mint Ivica Osim, a megszökött boszniai focipályaedző, miután a Železničar súlyos vereséget szenvedett a Varteks ellen.
OBDUCTION:
Csak a kranji Obduction élesztette fel a fesztivált energikus, kompakt és beleélős fellépésével. Nagyon trendi, kereskedelmileg vonzó és generikus, de arcátlanul „groove-os”. Kiváló ritmusszekció, amely masszív alvázkulisszát épít, amelyre „elhangoltan” elmázolt gitárriffeket rögzítettek! A zenekar kifejezésmódja nagyon fogékonnyá válik azoknak a füleknek, akik romboló, dühös, még mindig kellően lázadóan maró női vokált keresnek, amely a dallam zömét viszi. Megint Mojcáról beszélünk, és a színpadi játékot illetően kiváló, magabiztos és szuverén hhozzáállásáról! A zenekar egységesen „vidám ringatózásra” késztette a színpad előtti közönséget, legyen szó lassabb, balladás vagy félballadás számokról, mint a Tool, vagy a gyújtós, felpörgetett nótákról, mint a Dilemma, a hazai alter rock/metal egyik legjobb alkotása. Mojca fantasztikus énekével gond nélkül felveszi a versenyt a kiváló hangszeres négyes, akik egyrészt Gašper funkys, dinamikus basszusában, Goran dobtechnikáinak teljes arzenáljában mutatkoznak meg, másrészt a régi gitáros vén rókák, Dado és Mirko szikrázásában, akik éles riffeket és gyengéd dallamos harmóniákat használnak, a másik oldalon pedig metalosan felbőszült szólókat. Végre ismét egy zenekar, amely képes izgalomba hozni! És még lemezt is vesznek fel!
INTERCEPTOR:
Az Obduction kiválóan felmelegítette a színpadot a szlovén metaljelenet legendái, a temetői metal megteremtői előtt! Interceptor! Tulajdonképpen szégyen, hogy csak másodszor volt megtiszteltetésem végignézni az Interceptor fellépését. Először a Forbidden maribori koncertjén veszítettem el az ártatlanságomat, 2008. 06. 24-én, ahol az Interceptor előzenekarként lépett fel. A srácok kerülgetés nélkül azonnal ráijesztettek a jelenlévőkre a Fade klasszikussal az azonos című debütáló lemezükről, majd rögtön rátértek a friss Homo Stupidus kislemezre, amely provokatív videójával nem szűnik meg a szlovén média bátorságát próbára tenni, ami eddig igencsak keveset mutatott a dal videójának népszerűsítésével kapcsolatban. Hagyjuk a litániákat, és vessük magunkat a színpad alá, szemtől szembe a legendákkal. Az Interceptort elképzelhetetlen karizma nélkül elgondolni, páratlan karizmával. A derék Gregor Čulk, azaz Čule, aki még egyszer, szemrebbenés nélkül megmutatta, milyen egy igazi frontember fellépése. Igen. Az Interceptor Čulével a szárnyain elképesztő szemmágnes. Ördögi zörgésük az alapriffek „megingatott” terjedelmes, homályos thrash változata, egyszerűen, levetkőztetve, minden dísz nélkül, de pokoli menettel, amely egy pillanatra sem enged, és rengeteg teret ad Čulének, hogy a saját zenei felfogásán keresztül fellángoljon a színpadon valódi, bibliai prédikációjában. Az ötös kompakt, felbőszülten éles, engedhetetlen és nagyon „édesen” összeszokott. Čule a közönség szórakoztatásában mindig igazi talány, aki spontaneitásával és közmondásos szikrázásával folyton megnevettet.
A pasas az egyik szünetben többek között azzal hencegett, hogy lecsúszik róla a nadrág, mert állítólag egy az egyben két számmal fogyott. Miért láthattuk a fellépés alatt Čulét, ahogy két őrjöngő growl között behajolva jobb kézzel a nadrágját rángatja felfelé? Mert a haverja azt tanácsolta neki, hogy csak viselje ezt a nadrágot, hadd lássa mindenki a saját szemével, hogy Čule végre leadott valamennyit büszke termetének felesleges tartalékaiból. A setlist ezúttal a zenekar harmadik albumára, a „Mora”-ra épült. A műsor dalai ott lesznek a készülő best of lemezen is, amelyet a banda a közeli napokban (2008 őszén/telén) szeretne kiadni. Čule külön megfeszítette magát, és állítólag életében először lépett színpadra egyetlen molekula alkohol nélkül a vérében. Ez a játékán egyáltalán nem látszott, ugyanolyan volt, mint mindig. Tökéletes, végeláthatatlan Čule-show.
Az Interceptor minden kétséget kizáróan a fesztivál második napjának egyik legjobb produkcióját hozta. Egyszerűen érezni, hogy a zenekar világosan fókuszált, egy követ fúj a célokat illetően, tele van energiával, friss vérre és új győzelmekre éhes, Čule pedig igazi energiagenerátor, aki önzetlenül szabadítja el és osztja szét a népek között ezt az erőt. A pasas lábra állította a színpad előtt állókat, akik ezen a napon először őrjöngtek igazi kiakadós stílusban. Így az energia a fesztiválon végre mindkét irányba áramlott. Čule igazi színpadi „állat”, akit az Interceptor csak kívánhat magának. Párját ritkító mágnes. Röviden: az Interceptor fellépése megint tanulságos lecke volt az összes jelen lévő zenekarnak, akik testközelből nézhették végig, milyen egy igazi koncert: kompromisszumok nélküli, teljes erőbedobású színpadi játék, számolgatás nélkül. Čulével az élen. Szégyenkezés nélkül, bal horoggal egyenesen a homlokba, eszelősen. Hogy mennyire sikerült a produkció, azt az is mutatja, hogy a koncert után a hivatalos merchből szó szerint elfogytak az Interceptor-szuvenírek.
Interceptor set lista:
1. Fade
2. Homo Stupidus
3. Inner Self
4. Revive
5. Got The Time
6. Pedofil
7. Puške namesto kruha
8. Blato
9. Paparazzo
10. Zadnja žrtev
SWEET SORROW:
Melodikus death metalosok Ljubljanából, akiknek jobb helyet a fesztivál programjában tényleg nem is kívánhattunk volna. Az Obduction alatt kezdett szárnyra kapni a fesztivál, utánuk az Interceptor alaposan megszította a parazsat, így mire a Sweet Sorow színpadra lépett, a közönség remekül be volt gyújtva, és pont megfelelő hőfokra melegedett, hogy a Sweet Sorrow hatalmas hangjaira is beinduljon a feje! A srácok nemrég új gitárossal erősödtek: a precízen képzett, technikailag kiválóan felkészült Blaž Lončarral, aki mostantól gondoskodik róla, hogy a vasember Pero ne egyedül gitározzon a zenekarban. Ez a banda hónapról hónapra, hosszú léptekkel, magabiztosan és szemmel láthatóan fejlődik. Ezt maga Marko Košmrlj is megerősítette, a fiatal énekes, aki még 20 éves sincs, és 2007 októberében csatlakozott a zenekarhoz: magabiztossága, lazasága és színpadi mozgékonysága még egy lépéssel nőtt azóta, hogy tavaly októberben debütált az Izbruhov bazenben (Kranj). A srác remek growllal ölt, miközben Us (basszusgitár), Pero (gitár) és Rope (dob), vagyis a régi motorosok és a zenekar magja, megfontoltságukkal és óvatos éberségükkel ügyeltek a fellépés menetére, így a banda újabb bravúros koncertet hozott össze: remek hanggal, jól hallható háromszólamú harmóniákkal, tiszta kontraszttal a ritmusszekció és a gitárok között, valamint pokolian kiemelt vokállal (ezt a fáradhatatlan Yowda (Lady’s First) méltán dicsért ujjainak köszönhetjük a keverőpultnál). Az I Am Pain hihetetlenül égetett, hiszen extrém gyors szám, amelyet nagyon pontosan toltak, és a setlistből is kiemelkedett, ahogy meggyőzően okádta magából a Sweet Sorrow esszenciáját. Ezek a fickók remekül öltöztették az északi mitológiába a zenei karakterüket, amelynek sorai hangulatilag rendkívül szerencsésen kapcsolódnak a kompozíciók felépítéséhez, és élőben a hallgatóban még egy plusz atmoszférikus nyomot hagynak. A Sweet Sorrow a végzetes hangulat kiváló megteremtője. Olyan zenekar, amely jelenleg egyértelműen a legmagasabb minőségi ligába tartozik, ami a szlovén metalközösséget illeti. Bombasztikus és velejéig gonosz. Melodikusan fülbemászó, mégis végtelenül maró és hamuvá égető. Az első ütemtől az utolsóig.
Sweet Sorrow set lista:
1. Another Life
2. Gloria Transit
3. I Am Pain
4. 1000th Millenium
5. Twilight Of The Gods
6. Betrayals Of Humanity
7. Scarlet Whore
8. God Of War
9. Skol
DICKLESS TRACY:
A Sweet Sorrow vikingjei a stafétabotot a brežicei grinderek, a Dickless Tracy kezébe adták. A Dickless Tracy legújabb felállásában három tagot számlál: a halhatatlan Cepanec fivérek mellett Sine basszusgitározik, és a zenekar már több mint tíz éve tartja rettegésben a szlovén színpadokat, ami minden dicséretet megérdemel, hiszen nálunk nem sok banda bírja ilyen sokáig. A koncerten így nem hiányoztak a klasszikusok, mint az Incubator of Death és a Halls of Sickness, és az újabb szerzemények sem, mint a To Enter Martyrdom. A színpadon Cepo uralkodik, bármit is hörögjön éppen, a Dicklessek pedig amúgy is híresek elmebeteg humorukról, amihez Ivan dupla lábgépet kínzó játéka és Sine húrnyúzása csak még egy csipetnyi báját ad. A Dickless Tracy-n nagyon meglátszik a tíz év grindolás. Brutal as fuck! És nem is lehetett volna találóbb, hogy éppen a Dickless Tracy játéka alatt szakadt le az ég. Grindstorm!
Dickless Tracy setlista:
1. Conflicts of a Time to Come
2. Incubator of Death
3. To Enter Martyrdom
4. Grindstorm
5. Halls of Sickness
6. Promised for Eternity
7. Conclusive Inscription
METALSTEEL:
A sors úgy akarta, ahogy az már minden évben hagyomány, amikor a hagyományos Metal Mania Open Air fesztivál zajlik, hogy az idén is essen az eső. Úgy látszik, a Sweet Sorrow alaposan felbosszantotta Odint és alattvalóit, mert a MetalSteel koncertjére sötétségbe borult az ég. Szakadt, mintha dézsából öntenék. Pontosan a koncert kezdetekor. A szlovén szín egyik nagy metalfenomének, a legfiatalabb szlovén metalbandának, a medvodei MetalSteelnek ez egyáltalán nem szegte kedvét. Sőt. Ezt a plusz díszletet, amit most ingyen biztosított maga a természet, a MetalSteel remekül kihasználta. Fiatalságuk ellenére, a tagok átlagéletkora még a 20-at sem érte el, rendkívül összeszokott zenekarról van szó, amely a jó négy év alatt számtalan fellépéssel szép adag koncerttapasztalatot és ezzel színpadi rutint gyűjtött. A MetalSteelt Szlovéniában nagyon jól ismerik. És ez még nem minden: az egyik legkedveltebb banda. Egyszerűen azért, mert szépek, fiatalok, jó kiállású csődörök, enyhén rossz fiús külsővel. Így az első sorok a legdurvább zuhogásban is megteltek lányalakokkal, akik teljesen eláztak, és nem érdekelte őket, mi esik az égből. A fenébe is! A színpadon ott a MetalSteel! Beni Kic karizmatikus frontemberré érett, aki gond nélkül viszi az énekelt részeket, és bravúrosan bánik a gitárral. A fiatal szlovén Kai Hansen (Gamma Ray) sikerrel vette az összes nehezebb szakaszt, az ének frissen szólt, meggyőző töltettel. Rokkal könnyedén adogatták egymásnak a párbajokat, vállvetve álltak, ahogy a hetvenes évek végén az úttörő Judas Priest vagy Thin Lizzy tette, míg Matej basszusgitáron gazdag tudásával és lágy játékával újra egy jókora marék melodikus dinamitot hozott a zenekar hangzásába. Daša dobolása sem hagyta cserben a társaságot, és így felszerelkezve a MetalSteel a pokoli viharban, amely a haját tépte és kicsúszott a talaj a lába alól, teljes erővel égetett. A MetalSteel is győztes benyomást hagyott maga után, és az Interceptor meg a Sweet Sorrow után magas szinten tartotta az energiaáramlást zenekar és közönség között. Az esőtől függetlenül. Az emberek és a banda láthatóan élvezték! És ez az egész lényege. Olyan hangulatban, amilyet minden metalos a színpadon szeretne, és ami…
…ez az eső a Metal Mania Open Air számára szinte végzetes lett. Mivel a színpad feletti sátortető ponyvája rosszul volt kifeszítve, a zuhé alatt óriási mennyiségű víz gyűlt össze rajta, és teljesen lefelé görbítette a ponyvát. A szerkezet veszélyesen hajladozott a friss esővíz elviselhetetlen súlya alatt, a szervező pedig a csapatával, élén a Lady’s First ikreivel, Bucóval és Yowdával, az utolsó pillanatban önfeláldozóan megmentette a helyzetet, és sikeresen rendbe hozta a dolgot. A vihar miatt a fesztivál egy időre megszakadt, és amikor az ég megnyugodott, jöhetett a fellépés…
TRAIL OF TEARS:
A romantikus naplementéhez (amely az esőfelhők miatt persze elmaradt) jól jön valami a lágyabb lelkeknek, így a norvég Trail of Tears következett. A norvégok 1998-ban megjelent debütáló albumukkal, a Disclosure in Reddel kiváló gothic metallal lepték meg a közönséget, amelyben keveredett a dallamos death metal, a black metal, a dinamikus szerkezetek, az ötletes megoldások, a nyers férfi growl és az angyali női ének hatása. Tíz évvel az alakulás után a zenekarban egy kisebb tengernyi tag cserélődött, az eredmény pedig a tavaly megjelent Existentia lett, amely a „beauty and the beast” koncepciójú gothic metal bandák tengeréből semmiben sem emelkedik ki. Pontosan ez várt ránk a Metal Maniában is, ahol a zenekar elég halvány fényben mutatkozott be. A hangszeres rész és a férfi growl jól elvégezte a dolgát, miközben a szopránénekes, Cathrine Paulsen kétségbeejtően hamisan énekelt. A Trail of Tears fellépése ezért hamar feledésbe merül az idei Metal Maniáról.
IMPALED NAZARENE:
Egészen más tészta volt a finn őrültek, a black metal pszichopaták, az Impaled Nazarene. A zenekar az alakulása óta borzolja a kedélyeket, legyen szó állítólag náci szövegekről, a norvég black metal színtérrel vívott vitáról vagy a néhai gitáros, Teemu Raimoranta feltételezett öngyilkosságáról (állítólag 2003-ban részegen leesett egy hídról a jégre; „what a black metal way to go, he he”). Bárhogy is legyen, a zene számít, nem a szóbeszéd, amire a legendás Chuck Schuldiner mindig is felhívta a figyelmet, és az számít, hogy az Impaled Nazarene kiváló black ‘n rollt nyom. A finnektől egyébként sem várhatsz mást, mint hihetetlenül energikus, átélt fellépést, hektoliternyi vodkával megtámogatva. „Worship the Goat!”
AVULSED:
A péntek esti külföldi bandák sorából utolsóként a valószínűleg legnagyobb spanyol death metal exportcikk, az Avulsed lépett színpadra. Bár az új lemezre, a spanyol death metal gépezet 2005-ben megjelent Gorespattered Suicide óta várunk, a srácok kiválóan bemutatták tizenhét éves pályafutásuk keresztmetszetét, és többé-kevésbé az összes albumot érintették. A mediterrán temperamentum a színpadon nagyon is meglátszik, az Avulsed ugyanis megalkuvás nélküli, legyen szó a rothadó Dave állati growljáról vagy Ricky brutális dobolásáról, aki idén áprilisban még enyhe szélütést kapott, de a dobos őrültön ez egyáltalán nem látszik. Az Avulsed olyan brutális a színpadon, mint amilyen az ivásban is, ha arról van szó. „Hail Infernal Haemorrhoids!” A pénteket black metallal a tengerparti szupergroup, a Grimoir zárta.
Setlista
10:30 – Ragespect 11:20 – Defiant 12:10 – Vulvathrone 13:00 – Cyclöne 13:50 – Karnak 14:45 – Obduction 15:40 – Interceptor 16:35 – Sweet Sorrow 17:30 – Dickless Tracy 18:25 – Metalsteel 19:40 – TRAIL OF TEARS 21:10 – IMPALED NAZARENE 22:50 – AVULSED 00:20 – Grimoir
Képgaléria
































































