Helyszín: München / Muffathalle / Németország
Dátum: péntek, 2014. 03. 07.
A müncheni belváros szívében álló Muffathalle ezúttal a Transatlantic nevű nemzetközi szupercsapatnak adott otthont. A progresszív rock rajongóinak aligha kell hosszasan bemutatni őket, hiszen kizárólag elismert zenekarok aktív vagy volt tagjaiból és mellékprojektjeiből áll össze a banda. Az alapító tagok, Neal Morse énekes-multiinstrumentalista, aki annak idején az amerikai prog rock újjáélesztők, a Spock’s Beard tagja volt, és a mára már volt Dream Theater-dobos Mike Portnoy 2009-ben úgy döntött, hogy a hosszabb szünet után eljött az „kijózanodás” ideje, és a szupercsapatnak vissza kell térnie a zenei életbe.
Gyorsan felkeresték európai cimboráikat, Roine Stolt svéd gitáros-énekest (The Flower Kings, ex-Kaipa) és Pete Trewavas basszusgitárost (Marillion). Az újjászületett Transatlantic első végeredménye a harmadik albumuk, a „The Whirlwind” (2009) lett, valamint az azt követő hosszú turné. A következő években sem pihent a zenei nagymesterekből és kiváló zeneszerzőkből álló négyes, így elkészült a negyedik Transatlantic-lemez „Kaleidoscope” (2014) címmel, amelyet akár a eddigi legjobb teljesítményüknek is nevezhetünk. Frissen és lendületesen vágtak neki a „Kaleidoscope” turné európai szakaszának – ebben biztosan szerepet játszott az is, hogy az új album előkelő helyen végzett a német és a holland listákon –, és az első állomások között München is szerepelt.
Szerencsére ezúttal nem volt előzenekar, amely a főattrakció előtt az idegeinket borzolta vagy a pozitív energiánkat szívta volna, ahogy az a múltban túlságosan is gyakran megesett. Némi felesleges rossz hangulatot azonban keltettek a különféle Transatlantic-„szuvenírek” fejfájdítóan magas árai, Portnoy közönyös viszonya a zenéjét szerető rajongókhoz – akik mellett a koncert előtt úgy sétált el, mintha ott sem lennének – pedig külön fejezetet érdemel. Az is sokaknak kissé taszítónak és önfejűnek tűnt, hogy a Transatlantic a színpadra lépés előtt saját feldolgozásaikat játszották le prog rock klasszikusokból, amelyek az aktuális album különleges kiadásának bónuszlemezén szerepelnek – mintha a zenekar tagjai nem szeretnék mások zenéjét, és egyfajta felsőbbrendűségi komplexust ápolnának. Mindez persze semmit nem változtatott magán a szupercsapat koncertjén, amely minden nagy várakozásunkat beváltotta és kielégítette, és ez volt a legfontosabb.
A Transatlantic egy rövid zenekari intro után az „Into the Blue”-val nyitotta meg a műsort, az új album nyitó szvitjével, és ezzel megadta az este alaphangját: túlnyomórészt 20, sőt akár 30 percnél is hosszabb progresszív rock szuperepikus, többtételes szvitek uralták a koncertet. Neal Morse, aki a billentyűs szólamok többségét játszotta és az ének oroszlánrészét énekelte, messze a legkarizmatikusabb színpadi jelenség a négy zenei mester közül, amiről az este során minden Transatlantic-sztenderd előadásánál alaposan meggyőződhettünk. Neal született színész, kivételes a színpadi mimikája és az énekes jelenléte, így nem csoda, hogy egyes zenekritikusok egyenesen „amerikai Peter Gabrielnek” nevezték, ami persze kissé túlzó párhuzam, de kétségtelen, hogy kit tekint elsődleges színpadi példaképének. Neal külseje – Quentin Tarantino „elveszett rokonának” és a fiatal Jack Lemmonnak a keveréke – már önmagában lehetővé teszi, hogy maximálisan kihasználja hatalmas karizmáját, énekhangja pedig az évek során csak még nemesebb lett.
Morse akusztikusgitár-játéka legalább olyan jó, mint a billentyűs játéka, erről egy rövid közös szólórészben Stolttal is megbizonyosodhattunk, de egyébként több más hangszeren is jól játszik, a dobokon és a basszusgitáron is. Kár, hogy Neal a 2002-es sorsdöntő „látomás” után, amikor „Isten megparancsolta neki, hogy hagyja ott a Spock’s Beardöt”, alkotói energiájának és idejének felét vallási prédikálásra és templomi egyházi fellépésekre fordítja, ami a legtöbb szólóalbumának és Transatlantic-szövegének is meglátszik. Különben már rég legendás státuszt vívott volna ki magának, amelyet a kilencvenes évek óta aktív prog rock zenészek közül csupán egy maroknyian (legfeljebb három vagy négyen) érdemelnek meg.
Mike Portnoy nem karizmatikus, még kevésbé pozitív figura, ezt a Dream Theater régi rajongói már régóta jól tudják (és nem csak a kiválása óta), de kiválóan áll neki a szájas, ugyanakkor szórakoztató, kék szakállú mogorva szerepe, aki időnként szellemes beszólásokkal is felpörgeti a közönséget. Ilyen volt például az is, amikor a Transatlantic fellépésének elején kigúnyolt egy transzparenst, amelyet valaki az első sorokban magasra tartott. Ezen az állt: „Portnoy is the shit”, ami tetszett neki. Biztosan jóval másképp reagált volna, ha azt írták volna rá, hogy „Portnoy is shit”, ahogy ő maga is utalt rá. Mike persze továbbra is dobos „vadállat”, amilyenből kevés van a dobosok világában, így az ő fellépése mindig kötelező kirándulás minden fiatal és tudásvágyó dobosnak, aki minden lehetséges zenei műfajban szeretne játszani. Énekhangját a múltban, még a Dream Theater tagjaként, többször kritizálták, de valójában közel sem rossz énekes, és „pszichedelikus” hangja a megfelelő részeken, megfelelő hangzási háttérrel kifejezetten szórakozatóan hat.
Stolt gitármester a közmondásosan hűvös svédek módján, a várakozásnak megfelelően, „professzori” tartásával visszafogottan viselkedett a fellépés alatt, így minden hirtelen, rántásszerű mozdulat vagy a gitárnyak fölé emelt kéz – a mosolyról nem is beszélve – nagy meglepetés volt. Gitáros mutatványai, különösen a szólói, külön fejezetet érdemelnek, és ahogy mindig, ha róla van szó, ritkán hallható keverékét adták a dallamosságnak, a precizitásnak és a irigylésre méltó sebességű húrverésnek, énekesként pedig azokon a részeken ragyogott a legjobban, amelyek stílusukban az „anyazenekarára”, a The Flower Kingsre emlékeztettek. A higgadt, mégis remek hangulatú Trewavas az egész fellépés alatt a Transatlantic csapat legmozgékonyabb tagja volt, ami a Marillion hívei számára nem meglepetés, hiszen ők már régóta tudják, milyen Pete színpadi stílusa. Összehangolt, dallamos, ugyanakkor összetett basszusvonalaival kicsit és nagyot egyaránt elbűvölt, különösen a két rövid énekes betétnél ragyogott, így ennek a nagyszerű prog rock négyesnek minden tagja kipróbálta magát énekesként.
Daniel Gildenlöw (Pain of Salvation) helyett, aki a korábbi turnékon általában elkísérte őket, vendégtagként Ted Leonard (Spock’s Beard, Enchant) lépett fel, ami különösen megörvendeztette a Spock’s Beard rajongóit, hiszen így egyszerre állt a színpadon ennek a csodálatos amerikai prog rock zenekarnak a korábbi és a jelenlegi énekese. Alkalmasabb kísérőénekest a Transatlantic egyszerűen nem kívánhatott volna, hiszen Leonard és Morse kitűnően összeillett a vokális harmóniákban, különösen azokon a részeken, amelyeknek Spock’s Beard-os stílusuk és hangulatuk volt. Leonard további szintetizátorvonalakkal, ritmusgitárral és vokálokkal segítette Morsét és Stoltot. Szólórészei a kiválasztott dalok közben ritkák és rövidek voltak, de az énekesek közül mégis csak Morse kapott nagyobb tapsot. A Rockline csapat egy része számára ez már a harmadik koncerttalálkozás volt Teddel, és mindig más zenekar tagjaként: először az Enchanttal láttuk, másodszor a Spock’s Beard-del, harmadszor pedig a Transatlantickal.
Morse a Roland V-7 orgonáival a színpad bal sarkában kapott helyet, a jobb oldalon pedig Portnoy, akinek a dobfelszerelését úgy állították fel, hogy egyenesen Neal irányába nézhetett, ami különleges volt, és biztosan szórakoztató élmény is neki. Az „Into the Blue” után a 16 perces „My New World” sem volt kevésbé lenyűgöző, a Transatlantic „SMPT:e” (2000) című debütálólemezéről, és azonnal látszott, hogy a régebbi művek előadása közben is legalább annyira élvezi mindenki a színpadon, mint az új anyagét; minden álomszerűen szólt, a vokális harmóniák pedig valódi balzsamot jelentettek testnek és léleknek. A terem hangosítása végig kiváló volt, ezért nem számított érdemi különbséget, hogy a közönségből ki hol állt a fellépés alatt.
Az ébresztő hangvételű, enyhén pszichedelikus „Shine”-nal, amely szintén az új albumról való, a négy progresszív rock „űrhajós” kissé „földet ért”, és megmutatta, hogy a „tömörebb” (a szokásos léptékükhöz képest tömörebb) művek játszása sem idegen tőlük, és hogy olyan zenészekről van szó, akik más időkben akár nagy pop slágereket is írhattak volna, ha lett volna hozzá kedvük. Ez különösen igaz a sokoldalú Morsére, míg a slágerpotenciállal bíró dalok írásában kétségkívül Trewavasnak van a legtöbb tapasztalata. A grafikus kivetítések háttérszíne hirtelen megváltozott: a „Kaleidoscope” zöldes-kék borítójából a „Whirlwind” album borítójának sárga-narancs kombinációja lett. A „Whirlwind” egyszerre album és dal, amely 77 percig tart, így nem lehetett arra számítani, hogy a Transatlantic teljes egészében eljátssza.
Ehelyett egy „Transatlantic Medley”-t állítottak össze, amelybe ennek a lenyűgöző prog rock újjáélesztő eposznak a legjobb részeit sűrítették, és amelynek előadása közben a banda minden tagja egyformán ragyogott, a vendég Leonard is. A „Beyond the Sun”-nal visszatértek a „Kaleidoscope”-hoz, amely az este csúcspontját a címadó szuperepikussal érte el: ez a régi iskolás prog rock-zsenialitás igazi orgiája volt, és közben ismét egyesítették rendkívüli virtuóz képességeiket a varázslatos szimfonikus hangszerelések megalkotására, a csábító dallamok szövésére, a kiszámíthatatlan tempóváltások megszervezésére és az epikus refrének szövésére. Ez kétségkívül az este két nagy csúcspontja közül az első volt.
A „Kaleidoscope” diadala után Neal és Roine kivételével mindenki lement a színpadról, és jött a közös szólórész: egy rövidebb gitárpárbaj, amely döntetlenre végződött. Eközben Neal egy rövid burleszket is megengedett magának, és gyorsan eljátszotta és eléneklte a híres country örökzöld, a „Ring of Fire” (Johnny Cash) fő motívumát. A koncert lassan a záró részéhez közeledett, és jött a „We All Need Some Light”, talán a legismertebb és legkedveltebb Transatlantic-alkotás, amelyet Neal, a szerzője, szinte vallásos hevülettel énekelt, ami nem meglepő, különösen a szellemi üzenetét és szövegét tekintve. A „Black As the Sky” előadása azt jelentette, hogy a Transatlantic ezen az estén a teljes „Kaleidoscope” albumot eljátszotta, ami annak ellenére is lenyűgöző teljesítmény volt, hogy még sok olyasmire képesek, ami egy átlagos zenei „halandónak” felfoghatatlan.
Egy rövid szünet után visszatértek a színpadra, és eljátszották a 30 perces „All of the Above” szvitet, amely a debütálólemezükről származik, így végre beteljesedett Portnoy fellépés eleji bejelentése, hogy az estét az epikus szvitek fogják jellemezni. A koncert nem lett volna teljes, ha nem játszanak legalább egy dalt a második, „Bridge Across Forever” (2001) című albumról, és mivel a Transatlantic a rajongóinak csak a legjobbat nyújtja, a lemez legimpozánsabb számát választották: a 30 perces „Stranger in Your Soul” szuperepikussal rendezték meg a koncertest második csúcspontját. Más előadók feldolgozásait ezen az estén nem hallottunk, ami a maga módján helyénvaló is volt, hiszen a Transatlantic tagjai lassan egyre jobban tudatosítják, hogy a 2009-es újraegyesülés után igazi, szívvel-lélekkel játszó zenekarrá váltak, és nem pusztán „szabadidős” mellékprojekt, amely a prog módos rajongóit szolgálja ki, azokat, akiknek nincs kedvük külön elmenni e mesteri négyes „anyazenekarainak” koncertjére.
A Transatlantic jött, játszott és győzött. A müncheni Muffathalle-beli koncertjük igazi csemege volt minden szimfonikus prog rock gurmenak. Ezeknek a megállíthatatlan prog megszállottaknak nem fogy el egykönnyen az erejük a 20–30 perces epikus szvitek eljátszásához, ami a már „Ábrahámmal találkozott”, vagy ahhoz közeledő (Portnoy) férfiaknál mindenképpen mély főhajtást érdemel. Még dicséretesebb, hogy az egész fellépés alatt pozitív energiával és kellemes vibrálással töltik meg a koncertlátogatókat, hiszen a bonyolult ritmikai variációk és kiszámíthatatlan szólóutak közepette, amelyek az egyes kompozíciókat uralják, mindvégig jelen van a gyönyörű dallamérzék és az „univerzális nyelvet” beszélő, Neal keretes nézeteit meghaladó életüzenetek átadása. Ez egyszersmind azt jelenti, hogy a régi iskolás gyökerű szimfonikus progresszív rock minden rajongója talál valami érdekeset a Transatlantic-koncerten, így a fellépésük megtekintése mindig egyedülálló élmény.
szerző: Peter Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
SETLISTA:
The Orchestral Whirlwind (intro)
1. Into the Blue
2. My New World
3. Shine
Whirlwind Medley
4. Overture (Abridged)
5. Rose Colored Glasses
6. Evermore
7. Is It Really Happening?
8. Dancing With Eternal Glory (Whirlwind (Reprise) section)
9. Beyond The Sun
10. Kaleidoscope
11. Guitar Duet (Morse & Stolt)
12. We All Need Some Light
13. Black as the Sky
—ráadás—
14. All of the Above (Full Moon Rising/October Winds)
15. Stranger in Your Soul (Slide/Stranger In Your Soul)
