Szerző: Sandi Sadar Šoba
Fotók: Sandi Sadar Šoba
Helyszín: Šalata, Zágráb, Horvátország
A koncert dátuma: 2007. július 2.
Látogatók száma: 2000
Jegyár: 35 €
Július eleje. Épp egy nappal az amerikaiak nemzeti ünnepe előtt felültem a Zágrábba tartó buszra, ahol tarka társaság utazott velem: mind olyanok, akik a Korn kémiáját indultak tesztelni. Amerikai exportcikk, az álomipar egyik legismertebb neve, a mára már kissé megkopott nu-metal zászlóvivői… Őszintén szólva, miután néhány éve megnéztem őket a ljubljanai Križankében, a jó zene és a kiváló akusztika kőtemplomában, nem akartam egy átlagos show-val és fakó, már jócskán lejátszott repertoárral elrontani egy napot, de egy belső hang azt súgta, megéri. Ha másért nem, hát a horvát alternatív színtér fiatal reménységei miatt – a Popeye és a náluk valamivel ismertebb, a fülemnek nagyon kellemes rijekai Father kedvéért.
Pár órás buszozás után, melynek során magunk mögött hagytuk az esőfelhők szürke tömegét és a zuhogó esőt, és szinte napfürdőbe érkeztünk a határ horvát oldalán, a busz végre megállt, és kinyílt az ajtaja a Šalata többfunkciós sportközpont kőfala előtt. Hosszú sorokban álltak a Korn feliratos fekete pólék, köztük egy-egy Slipknot felirat is akadt, és ha valaki zivatarra készült volna, a sorban állás közben nagy veszélyben lett volna, hogy megcsapja a villám (szegecsből és piercingből a koncerthez illően tonnaszámra akadt). Egy kis várakozás után valahogy eljutottam az acélajtóig, és a meglehetősen meredek lépcsőn lementem a védett, polivinillel borított teniszpályára, amely előtt magasodott a koncertszínpad acélszerkezete.
Az első fellépők egészen bejelentés nélkül tűntek fel a színpadon. A pulai Popeye a nu-metal, a rap, az alacsony frekvenciás basszus és a tribális ritmusok spektrális keverékével gazdagítja a hazai kínálatot. A rövid hajú gitáros, Zheeka, a rapperes-torokhangú kettős, Gianne – Fere, a basszusgitáros Mrlja és a kevésbé látható, de elég jó hangzású dobos, Lego a hangpróba után pár perccel kezdte meg a műsorát. Korábban még nem volt alkalmam hallani őket, de megerősíthetem: a Popeye viszonylagos ismeretlensége ellenére olyan zenekar, amelyet nem érdekel, ki mit vár tőlük a színpadon vagy a rádióhullámokon, és teljes joggal viselik az isztriai R.A.T.M. címet. Egy eléggé felhevült rajongóval beszélgettem a színpad bal oldalán, aki elmondta, hogy a Popeye már hét éve jelen van a helyi színtéren, és a régi lemezük, a Domaći Benzin mellett a második, még várt albumról is játszanak anyagot: Eurupa. A szarkazmus és az irónia, no meg a meglehetősen kiegyensúlyozott ritmikai alap, amely jól emészthető ritmusokból, intravénás gitárokból és dübörgő dobokból áll, éppen jó ellensúlya annak, amit tartalmilag kínálnak. A mikrofonmunkán két énekes osztozik. A zöld pólós, halászsapkás szakállas Gianne, aki a torkából tiszteletre méltó kiabálást és hörgést présel ki, itt kezet fog a maximum dreadlockos Ferével, aki szavak vízesésében zúdítja rád a mondandóját, és közben sem az élességből, sem a szuszból nem fogy ki. A zenei sor sokkal több értelmet nyert volna, ha ismertem volna valamit abból, amit játszottak, de a fellépésükkel kétségkívül felkeltették a figyelmemet és a kíváncsiságomat, hiszen a HC-rap-metal-funkos zene az új évezredben inkább ritkaság, mint szabály, noha a kilencvenes évek java része éppen ilyen kínálatra épült. A számok egyébként szinte egyformák, de a két dinamikus énekes megmarad az emlékezetedben, akik a színpad minden szegletét betöltik, és vagy kétszáz hallgatót szólítgatnak. Démonoktól megszállva, egy tonna szóval, csurom izzadtan sokkal többet adnak magukból, mint a zenekar többi tagja, akik kissé túlságosan elmerülnek a saját kis szeletükben a kollektív felelősségből, és csak intim önkielégítésnek hódolnak, a saját gondolataikat követve. A kollektív szellem az, ami kerozinnal tölti az embert, és a nagyság érzését adja. A Popeye kicsit apatikusnak tűnt, mintha elfogyott volna a spenótja. Mégis biztos vagyok benne, hogy legközelebb még nagyobb örömmel hallgatom majd őket, mert az előzenekar szerepét egy számukra karrierszempontból ennyire fontos koncerten jóval átlagon felül teljesítették. A valamivel több mint félórás műsort az „Eurupa” című számmal zárták, amelyben Fere elektroakusztikus gitárt vesz a kezébe, Gianne pedig az EU-csatlakozás melletti és elleni érvek mindegyikével kiszolgál. A versszakok és refrének alatt közben a többi tag az erősítőket és a dobokat pakolja, a kisebb emelvényen pedig kerekeken gurítják be az új dobfelszerelést… Eléggé tiszteletlen a Popeye-jal szemben, kígyóbarátok!
Jó ideje, hogy a pulai Popeye két utolsó tagja is elköszönt a közönségtől utolsó üdvözleteivel és puszijaival, amikor a rijekai Father hozzálátott a hangszerei hangolásához a keddi csend-feszültség kedvéért. A Father egy szóval: fantasztikus – minden grunge-rajongó és minden metalbarát álma megvalósult. A Father a válasz minden olyan zenekarra mért szemrehányásra, amelyből hiányzik egy szemernyi karizma, jövőkép és egy gramm sztárság. A Father az unalom ellentéte, ezt nemrég a ljubljanai K4 klubban adott koncertjükön is megtapasztalhattuk. Egészen a közelmúltig teljes magányban voltak, hiszen a kritikailag szépen fogadott, a rajongók között is nagyon melegen fogadott Inspirit lemezük méltó folytatásával kezdenek és fejeznek be. A nyitó „Intro” meditatív instrumentálisa alatt, amelynek első akkordjától kezdve mindenki az energiakészletek teljes kiürítésére készül – a göndör hajú gitáros, Dario Pazanin a színpad bal oldalán, az energikus dobgép, Saša Vukosav, a basszusgitáros, Franjo Jardas és a fényképezőgépek nélkülözhetetlen kedvence (a srácnak egyszerűen nagyon természetes a pózolási érzéke, ami ezúttal nem kritika), a hathúrosos Pinky – az első sorok egyre hangosabban reagálnak. A színpadra kimonónadrágban érkezik a karizmatikus szellem- és belső hang-űző, az énekes, Mihael Prosen. A keddi műsor első komoly száma a „Chigla Pegla”. A Faith No More hallgatása közben megszokott érzések keveréke újra itt van. A hirtelen vég után jöhet a torzított „Never Come Back” energikus rúgása. A Father bizonyíték arra, hogy egy nagyon rövid, de nagyon koncentrált erőfeszítéssel is át lehet törni a hazai tér határait, és sikeresen be lehet illeszkedni a világzenei DNS spiráljába. Szimpatikusak és lazák. Nem fennhéjázók és megközelíthetetlenek. Nyitottak az új kísérletekre és a jó zenére, és nem közhelyesek. Mihael lelki testvéreiként és nővéreiként szólít meg titeket. És annak ellenére, hogy a keddi koncert egén felhők voltak, a fátyolos napsugarak szürke árnyékokat vetettek a színpadra, az előadók háta mögött pedig a színpad és az ég közötti teljes vákuumot az INA olajipari vállalat reálszocialista felirata zárta el, a Father fellépése is földöntúli volt. Egy rövid szünet után Mihael betiltott számot jelent be, amelyet talán ismertek. „A dal tiltott. A dal tele van vérrel és szívvel…” – „Cynosure”. Egy ballada olyan dallammal, amely már az első rádiós hallgatáskor vagy bárhogy máshogy a bőröd alá kúszik. „Untamed instinct /Tormenting myself by thirsting for you/ Again I’m in no-man’s land / You’re my Cynosure” – dacosan és meggyőzően szól. A Father az én választásom a keddi este sztárjának. A beatlesesre vett „Elenor Rigby” után a Father sikertelenül elvész a szavakban („Lost In Words”), a Korn fellépése előtti záróakkordok pedig a „Machina” című diszkós ugrálósnak szólnak, amely mechanikus ritmusaival és diskurzusával táncra és ugrálásra hívja a tömeget. A közönség reagál a színpadi igyekezetre, és a Father túl rövid műsorának végét több mint vérrel kiérdemelt tapssal kíséri. A srácok mindenesetre meggyőzőek voltak, de az az érzésem, hogy jóval hosszabb és főleg édesebb szórakozásban lehetett volna részünk valamelyik önálló koncertjükön. A gyémánt még így is ragyogott, de tudom, hogy a Father gyémántja még ennél is fényesebben tud csillogni…
Az esti csúcspont bejelentéseként a technikusok a színpad fölött kibontottak egy igencsak tekintélyes vászontekercset, amelyen a közönség előtt egy félhomályba burkolt lény futurisztikus tükörképe lüktetett. Az érkező album beharangozója. A színpadról elvitték a ponyvát is, amely a hatalmas krómozott dobfelszerelést takarta. A nagydob feketeségén felirat tűnt ki. Egy óriási matrica jelezte, hogy a Korn új dobosa ül majd mögötte. David Silveria elhagyta a zenekart. Állítólag azért, hogy kicsit több időt szakítson a pihenésre, nem hivatalosan viszont azért, mert az eszmei útjaik közte és a zenekar többi része között egyre jobban eltávolodtak egymástól. A színpad központi részét egy ezüst műalkotás kapta – egy mikrofonállvány, amelyet Davis megrendelésére a Korn frontembere számára személyesen tervezett a legendás tervező, művész és szobrász, mindenekelőtt pedig az Alien című film minden rajongójának ikonja: H.R. Giger. A várakozás viszont csak húzódott és húzódott.
Az első sorok már teljesen megteltek a rajongókkal, akik kiharcolták maguknak a legjobb kilátást a színpad deszkáira. Valamivel fél tíz után lépett a színpadra a turnégitáros Clint Lowery és az elektronikus hangok varázsdobozának kezelője, Zac Baird. Az szinte gótikus intro után a közönség hangereje egyre nő. A zágrábi közönség elé kapucniba burkolva érkezik a Korn új dobosa – a Slipknotból ismert régi ismerős, a metaldobolás egyik legnagyobb tehetsége: Joey Jordison. Néhány ütem után, amikor szinte felismerhetetlenül, hadi színekre festve bekapcsolódik Fieldy, a színpad jobb oldalán szellemként oson be Munky is. A hangszórókból felcsendül a „Here To Stay”, végül pedig a színpadra szalad Jonathan Davis is, és kezdődhet a koncert! A meglehetősen elnyújtott koncertbevezető rögtön azt a benyomást keltette, hogy megoszlik a színpad: az egyik oldalon Davis korrekt odaadása, a másikon a zenekar többségének visszafogottsága. Minden ütem és megállás rutinosan szól, kiüresedve az ifjonti szenvedélytől. Az Untouchables nyitódala után a hétfős koncertbrigád időgéppel visszatér az előző évszázadba. Pontosabban 1996-ba, és a Life is Peachy lemezről előkapják a „Twist” című számot. Munky mintha odaszögezték volna a helyére. Unott arca a szeme körüli fekete karikáktól még apatikusabb. A trendi smink, amellyel sikertelenül másolják az emók kis tengerét, az én szempontjaim szerint kissé túlzottan mesterkélt stanc volt. Átadom magam a zene hallgatásának, amelyből – legalábbis első pillantásra – nem hiányzik más, csak egy csipetnyi szikra és energia, amelyet az 94 előtti első felállásban sugároztak. A pszichotikus „Twist” után páros lábbal ugranak a „Good God” című számnak. Davis esdeklésének és sikolyainak szárazságát („Won’t you get out of my face?!”) kissé megpuhítja a samplerezett kezdés az elektronikus hangok démoni hangszerelésével. Megragad Jordison úr kemény keze, és Jon üdvözli a közönséget. „Where are you fuckers? Are you ready for some serious Korn shit? C’mon! Sing along …”. A „Somebody Someone” nem éppen a legtáncolhatóbb szám, jóval több mozgást és éneklést arat viszont a „Falling Away From Me”. A koncert első felének eléggé monoton hangulata, amelyben a hallgató úgy érzi, hogy a jegyvásárlással kiérdemelte a jogot, hogy egy zenegép zenéjére táncoljon, amely ezúttal még egy kicsit táncra is perdít, egy olyan pillanat ránt ki a visszafogott állapotomból, amikor Davis az oxigénmaszkról átvált a skót dudára, és eljátssza a „Shoots And Ladders” intróját. A folytatás előtti megállás ovációk lavináját váltja ki, amelyek még többet követelnek, és a színpadon álló heteshez látszólag végre megérkezik a kormányos – a közönség. A kiszámolós, gyerekdalszerű számot a háború groteszk képe és a koncentrált fájdalom követi, amelyet a Metallica vésett a „One” torzított részének refrénjébe. A halált és a szenvedést az élet utáni kiáltás követi. A „Got The Life” remek átvezetés ahhoz, hogy a Korn először szembesít minket egy új kreációval, azzal a nagy ésszel, amelyet manapság képesek kipréselni magukból. Az „Evolution” úgy szól, ahogy valószínűleg minden olyan dal szólna, amelyet az MTV videóhullámainak következetes meghódítására szántak, és a már hallott dolgok eléggé homályos sora után fásultan állapítom meg, hogy a Korn nagyságának korszaka kezd lerövidülni az időtállóság hosszútávfutó tesztjén. Az „Y’all Want A Single” nem mond mást, mint hogy mindennek ellenére felismerték: a káromkodás és a közhelyes frusztrációlevezetés milliókat ér lemezeladásban. A vad koncertezés a múlt ügye lett. A színpadon önmaguk árnyai állnak. Héjak. Idő előtt megöregedett ikonok a tér és az idő valamely másik kvadránsából. Hét album teljesítmény, és a srácok kétségkívül már betelnek ugyanazon dallamok ismételgetésével, de hát mit tegyél, ha azzal, amit megcsináltál, a fejlődés irányvonalait is kijelölöd, amely felé a jövőben mozognod kell. A régi tagok mennek. Az eredeti felállásból már csak Fieldy, Jon és Munky maradt, be kell viszont ismerni, hogy sem Fieldy, sem Munky nem sugall nagy elégedettséget azzal kapcsolatban, hogy a félig megcsonkított test, a Korn már erősen lesoványodott hullája egyáltalán még mozog. A Korn a lázadókból egyszerűen üzletemberek lett. A zene tempóját a szív helyett egyre mohóbb pénztárcák egyre nagyobb éhsége kezdte diktálni. Mindennek ellenére megható az utolsó, teljesen utolsó dal ajánlása, amelyet Jon azoknak szentel, akik már nincsenek köztünk, mindenekelőtt pedig a nemrég elhunyt testvérének. A „Blind” zárja le azt az agóniát, amellyel Davis küzdött, hiszen egyre gyakrabban kellett az oxigénmaszkhoz nyúlnia. A sajátos agónia – legalábbis számomra – a zenekar többi eredeti tagja részéről megnyilvánuló fásultság sora volt. Rossz nap? Rossz évtized? Túl kicsi fizetés? Talán itt az ideje, hogy a McDonald’s-ban dolgozzanak, és talán akkor egy sugárral több lelkesedést is adnának azért, hogy megadatik nekik a megtiszteltetés, hogy a világ tömegei előtt játszanak. Egyes dolgok egyszerűen nem olyan átkozottul magától értetődők…
A családon belüli erőszak, a gyermekbántalmazás és a bűnök baljós árnyéka, amelyek akár a közvetlen szomszédságod ajtaja mögött is megtörténhetnek, sokkal rémisztőbbek lehetnek, mint a Sátánról és haverjairól való handabandázás. Éppen a fent felsorolt témák kegyetlen feldolgozása volt mindig az a választóvonal, amely elválasztotta a Kornt a többi zenekar tömegétől. Idővel viszont a srácok elcsépeltté és meglehetősen felhígult önmaguk változatává váltak. Formalizmusokkal, puszta frázisokkal és mindennel, ami ezzel jár, következetesen profi módon árasztanak el több mint egy órán át a koncertjükön, ami azoknak, akik először látták, talán még fenomenális élmény is volt. A többieknek a ljubljanai Križanke-beli koncert például sokkal többet kínált. A nagy nevek nem mindig garantálják a tökéletes élvezetet és a zenei gyönyört. Suma summarum: minden félig üres pohár félig tele is van – hála az isteneknek az előzenekarok intenzív és szuper fellépéséért. A többi Kornofil pedig remélheti, hogy legközelebb jobb lesz. És akkor a mormota becsomagolja a csokit…
Setlist
FATHER setlist: 1. Intro 2. Chigla Pegla 3. Never Come Back 4. Cynosure 5. Elenor Rigby (The Beatles) 6. Lost In Words 7. Machina KORN setlist: 1. Here To Stay 2. Twist 3. Good God 4. Semobody, Someone 5. Falling Away From Me 6. Right Now 7. Shoots And Ladders + One 8. Divine 9. Got The Life 10. Evolution 11. Y’all Want A Single 12. Twisted Transistor 13. ( 14. Freak On The Leash 15. For No One 16. Blind
Képgaléria
