Legendák estje: Man és Colosseum!

COLOSSEUM: 21.00 – 22.45

Az art rockos rohamot követően, amelyet a Man, a walesi rock nagy öregjei rendeztek a hard rock, a pszichedélia és a boogie vakmerő keverékével, minden készen állt az est nagy sztárjainak érkezésére, a legendás Colosseumra. A progresszív rock történetének egyik első zenekaráról van szó, amely a 60-as évek végén vált híressé a blues, a jazz és a klasszikus zene színes keverékével, és a „Valentyne Suite” (1969) című albummal érte el a csúcsot, amely a kísérleti rockzene történetének egyik legjobb és legfontosabb lemeze. A 70-es évek elején bekövetkezett feloszlás és a Colosseum II néven, Gary Moore-ral a gitáron végzett érdekes jazz rock fusion kísérlet után a Colosseum 1994 óta ismét együtt van a klasszikus felállásban. Az újraegyesülés utáni útjaikat és koncertjeiket nem követtem részletesen, így fogalmam sem volt, minek leszek tanúja ezen az estén, bár jól tudtam, hogy élvezni fogom a szakmájuk legjobb mestereinek előadását, akik úgy öregszenek, mint a jó bor.

A Colosseum energikus instrumentális számmal, a „Those About To Die”-jal rohamozta meg a színpadot, az 1969-es azonos című bemutatkozó albumról. A rajongók ettől egy csapásra összezsúfolódtak a színpad előtt, miközben a hátsó sorokban a „részegesek” is alaposan megbillentek a padokon, mert a zenekar úgy csapott le, mint a bóra, és pillanatok alatt kivételes atmoszférát szőtt. Már az egyes, kiválóan hangolt tagokra vetett futó pillantás is, akik kivétel nélkül legendák, arról árulkodott, hogy felejthetetlen mulatságot csapnak. A zenekar alapítója, Jon Hiseman (ex-John Mayall’s Bluesbreakers), a rockzene történetének egyik legújítóbb dobosa számos olyan nevet gyűjtött maga köré, akik aranybetűkkel írták be magukat a (progresszív) rock történetébe. A bárszéken és a billentyűk mögött nem ült más, mint a nagy Dave Greenslade (ex-Greenslade, szólóban), Hiseman mellett az egyetlen eredeti tag, aki fénykorában számos összehasonlítást is kiérdemelt Keith Emersonnal. Mellette állt a blues rockból érkező gitárvirtuóz, Clem Clempson (ex-Humble Pie (ahol egykor Peter Framptont váltotta), Strange Brew), egy agyafúrt professzor arckifejezésével. Clempson a sebesség és a finomság kombinációjával elérte, hogy a színpad előtt állók közül sokaknak tátva maradt a szája. Sok szimpátiát szerzett ezen az estén a legendás basszusgitáros, Mark Clarke (ex-Uriah Heep, Tempest, Mountain) is, aki a zenei csemegézők többsége számára a rocktörténet egyik legszebb dalának, a „The Wizard”-nak a társszerzőjeként vésődött be a tudatba. Szaxofonon és szopránszaxofonon vadul pörgött Barbara Thompson, Hiseman felesége, aki évekkel ezelőtt a tragikusan elhunyt Dick Heckstall-Smitht váltotta. A nyitó instrumentális bomba után a Colosseum határozottan átült a „Skellington”-ra az első koncertalbumukról, a „Colosseum Live”-ról (1971). A „Skellington” energikus blues/hard rock keverékével a legálmosabb fejeket is felébresztette. Ekkor a színpadra lépett az est fő „arca”, nem más, mint a legendás énekes, Chris Farlowe (ex-Thunderbirds, Atomic Rooster, szólóban), aki a kitömött és alaposan felfújt Donald kacsára emlékeztető külseje ellenére ma is bizonyosan az egyik legszimpatikusabb és legkarizmatikusabb frontember, bármelyik formációban lép is fel. A fickó, ami a legfontosabb, még mindig erős és szenvedélyes hanggal rendelkezik. Az alacsonyabb és magasabb szakaszok váltogatása sem okoz neki (még) nagyobb gondot, amit egyfelől ügyesen fűszerez komikus kiáltásokkal, mormogással, makogással és grimaszokkal. Az instrumentális részek alatt a legendás öreg vidáman táncolgatott, és ösztönözte a közönséget és a zenekar többi tagját is (különösen szívesen „packázott” grimaszokkal Clempsonnal). Aztán újabb, szintén bluesra épülő művekhez nyúltak, mint a „Morning Story” és a címadó dal a legutóbbi stúdióalbumukról, a „Tomorrow’s Blues”-ról (2003). Az est egyik csúcspontja a „Theme From an Imaginary Western” előadása volt, amelyet Farlowe a legendás Cream basszusgitárosnak/énekesnek, Jack Brucenak (Jack Bruce) ajánlva konferált fel. Az eredeti a „Daughter Of Time” (1970) albumon található, egy kissé szimfonikusabb változatban pedig a Greenslade „Spyglass Guest” (1973) albumán is megtalálható. Barbara itt a szájához emelte a szopránszaxofont. Az első slágerükkel, a „Walking in The Park”-kal (Those About To Die, 1969) forráspontig hevítették a hőmérsékletet. Clempson és Clarke többször kifejezetten versenyzett, melyikük játszik le gyorsabban egy-egy futamot. Közben főleg Clarke forgolódott a színpadon úgy, mintha legalább 20 évvel fiatalabb lenne, és igen sikeresen hangolódott össze a szaxofonos „pörgettyű asszonnyal”. A „Colosseum Live” koncertalbumról származó „Stormy Monday” alatt a már fizikailag is láthatóan kifulladt Farlowe énekben és színpadi jelenlétben is újra bebizonyította, hogy az öreg még mindig remek formában van. Ezután egy időre ismét elbúcsúzott a színpadtól, üveggel a kezében, mert elérkezett az est nagy pillanata, amelyre már türelmetlenül vártam. Sorra került ugyanis a legnagyobb mestermű, a „Valentyne Suite” előadása az 1969-es azonos című albumról, négy szekcióra osztva. Ez az est kulcspillanata, amikor a Colosseum végre igazán kibontakozik mint az igazi, kifinomult jazz rock fusion/progresszív rock banda, a bárok blues/hard rock elemeit pedig egy időre félreteszi. Az első lépést maestro Greenslade tette meg, aki a billentyűkön bevezetett minket a szvit első részébe, majd Hiseman és Clarke kezdte diktálni jazzes víziót. Clempson megdöbbentő sebességgel mutatott be egy egész virtuozitás-iskolát a gitáron, miközben többször bottleneck-et is használt. A régi rockerasszony, Thompson addig is megint örvendeztetett minket fúvós fűszereivel. Az epikus szvitnek, amely sokunkat tátott szájjal hagyott, túl gyorsan vége lett, és a legendák rövid időre elhagyták a színpadot. Tényleg csak rövid időre, mert expressz ráadás következett Hiseman dobszólója formájában, amelyet egy tréfás anekdotával kísért az ember első holdraszállásának követéséről. Jon egyébként a koncert során sem fukarkodott a tréfás megjegyzésekkel. Különösen örült annak a megállapításnak, hogy ezen az estén a színpad előtt jóval több fiatalabb arc állt, mint általában. A szörnyű szóló után, amelynek nem akart vége szakadni, fokozatosan bevonultak a többiek is, Farlowe-val együtt, és belevetették magukat az est utolsó számába, a „Lost Angeles”-be (The Grass is Greeener), amellyel a lehető legjobb fényben búcsúztak, és hosszan tartó ovációt kaptak a közönségtől. A fellépésükkel a Colosseum teljesen elhomályosította a Man kemény walesi harcosait is, akiket ugyanakkor a fellépés alatt nagy dicsérettel köszöntöttek.

Nehéz elhinni, hogy olyan zenészek, akiknek az átlagéletkora valamivel több mint 60 év, úgy játszanak, mintha még mindig bizonyítani vágyó fiatalok lennének. Régen láttam már olyan zenészeket, akik ilyen őszinteséggel és ennyire felszabadult hozzáállással élvezik a saját fellépésüket. A Colosseum élő bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy az évek egyáltalán nem akadályai a zenészeknek, ha az ember még mindig megőrizte az ifjonti lendületet és sok szívet. Részemről tiszta tízest kaptak a fellépésükért. Ezért jókora türelmetlenséggel várom a következő találkozást velük. A korai progresszív rock magvetőinek mindkét zenekara igen kellemes vári hangulatban lépett fel, túl gyorsan véget ért az este, de biztosan még sokáig kellemes emlék marad.

 

Colosseum – szöveg: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik

fotók: Aleš Podbrežnik