Újra életre kelt a Genesis-varázslat Ausztriában

KONCERTBESZÁMOLÓ (1.):

Szöveg és fotók: Jernej Vene

A progresszív rock, majd a pop rock legendái Felső-Ausztria fővárosában, Linzben léptek fel. A város futballstadionja Bécs helyett vállalta a házigazda szerepét, mivel a bécsi stadiont a jövő nyári labdarúgó-Európa-bajnokság miatt éppen felújítják. A Genesis legutóbbi felállásában trió: az énekes-dobos Phil Collins, a billentyűs Tony Banks és a basszusgitáros-gitáros Michael Rutherford.

A zenekar, amely a leghíresebb felállásában tizenöt év után az idei világturnéra állt újra össze, simán meg tudta tölteni a linzi Gugl stadiont. Az óriási színpadkép és a hangosítás lehetővé tette, hogy a közönség kényelmesen élvezhesse az előadást. A színpad mögötti függöny tulajdonképpen egy fényfal volt, jobbra és balra pedig két nagy videóképernyőt is felállítottak, amelyeken közelebb hozták a színpadi történéseket. A Genesis harmincéves pályafutásának két korszaka van, hiszen az elmúlt évtizedekben alaposan alkalmazkodtak a zenei piachoz. Az urak ügyesen állították össze a műsort: pontosan ugyanannyi időt szántak a progresszív rock korszak régebbi, igényesebb dalainak, mint a dallamosabb, könnyebben befogadható 80-as évekbeli számoknak. A Genesis-triót már harminc éve két kiváló zenész kíséri a turnékon. A dobos Chester Thompson Collinsszal meggyőző dobduót nyomott, a gitáros-basszusgitáros Daryl Stuermer pedig főleg a gitáros instrumentális részekben brillírozott, ahol átéléssel és érzéssel pótolta a hetvenes években a zenekarban játszó, egyébként kiváló Steve Hackettet. A Genesis két óra 45 percig játszott, ami sok, hiszen egyes kevésbé jelentős fellépők ugyanennyi pénzért jóval kevesebbet nyújtanak. Az igazán lenyűgöző, rendezett vetítésekkel kísért színpadkép időt is igényel. A Genesisnek három azonos színpadi összeállítása van, mindegyikhez 40 kamion és 10 busz kell a színpadi dolgozóknak. A turné téli bejelentésekor elkapkodták a jegyeket, az európai szakaszra állítólag egészen 800 ezret adtak el. Phil Collins szólóelőadóként is ismert, tegnap este viszont szellemes, szikrázó tréfamesterként is meggyőzött minket. Háromszor is megerőltette magát, és felolvasott néhány német szót, amitől a közönség teljesen megőrült. Mivel a digitális korban élünk, párszor le is fotózott minket a saját fotóalbumába, közben pedig folyamatosan lenyűgözött a hozzáértő éneklésével és a remek dobolásával. Szinte hihetetlen, milyen rutinosan cseréli a hangszereket az ötös, mégis úgy játszanak, mint a húszéves fiatalok. A tapasztalat és a zene szeretete meghozza az eredményét. Páran hiányolták az énekes Peter Gabrielt, aki most nem volt velük.

A rendes műsor végén a Genesis egy rövid, de szép tűzijátékkal kedveskedett a közönségnek. A ráadásban eljátszották a mega sikerszámot, az I can’t dance-t, amelyhez szép vetítést és némi színpadi akrobatikát is kaptunk, utóbbiban Collins járt az élen. Utolsó számként a The carpet crawlers hangzott el, amelynek szövegéről Collins elmondta, hogy mindent megtestesít, amire a Genesis az évek során a zenében törekedett. A végső köszönet és búcsú után a koncert nagy betűkkel íródott be a személyes albumomba, hiszen kivételes zenei élményt kaptam. 

KONCERTBESZÁMOLÓ (2.):

szöveg: Peter Podbrežnik
Ha valaki csak egy évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy valaha látni fogom a Genesist, a progresszív rock egyik atyját (a King Crimson, a Yes, a Jethro Tull, a Pink Floyd és az ELP mellett a „nagy hatok” rendes tagját), a 80-as évek egyik legnagyobb pop rock attrakcióját és egy olyan zenekart, amely az életemben igencsak fontos szerepet játszik, csak cinikusan elmosolyodtam volna, és annyit mondok, hogy rossz vicc. Akkor az egyszerű tényt vettem volna alapul, hogy a zenekar már egész nyolc éve nem volt aktív, az utolsó stúdióalbumukat pedig már „réges-régen”, 1997-ben adták ki. Aztán a legendás név feltámasztásáról szóló találgatások egyre gyakoribbak lettek, idén pedig végre megtörtént a régóta várt újraegyesülés, ami azonban nem egészen úgy sikerült, ahogy minden rajongó szerette volna, mert a zenekarhoz nem csatlakozott vissza két fontos tagja az „aranykori” felállásból (1971-1975): az eredeti énekes, Peter Gabriel, aki inkább az idei szólókoncert-turnéjára koncentrált, és a gitáros Steve Hackett, aki még mindig táplál néhány régi sérelmet a zenekarból való kilépése miatt. Így végül a Genesis a Phil Collins, Mike Rutherford és Tony Banks triójaként állt újra össze, vagyis a három régi cimbora a kereskedelmileg legsikeresebb inkarnációból, amely a pop rock történetének néhány máig legkedveltebb slágerével írta be magát a köztudatba.

Már Collins visszatérése is, a romantikus szívek nagy kedvencéé és a szórakoztatóipar vállalkozó szellemű sztárjáé (azt, hogy nemzedékének egyik legjobb dobosáról van szó, ilyenkor általában mindig elfelejtik), a skót Ray Wilsonnal (Stiltskin, szóló) folytatott kereskedelmileg sikertelen kaland után azt jelentette, hogy a fiúk ezúttal teljesen komolyan gondolják, és nagyszabású világturné készül, Európában kezdéssel. Előtte még részletes sajtótájékoztatót tartottak, ahol bejelentették a „Turn It On Again” turnét, és válaszoltak néhány égető kérdésre, főként arra, milyen számokat szándékoznak játszani. A progresszív (és szigorúan művészi szempontból sokkal jobb) korszakuk sok rajongóját keményen letörte a hír, hogy a felállásban nem lesz ott Gabriel és Hackett, míg akik több racionalitással rendelkeznek, elfogadták, hogy ez talán az egyik utolsó alkalom, hogy a legendákat még élőben láthatják. És nem kevesen vannak, akik csendben arra számítanak, hogy ez csak nyitány a vágyott újraegyesüléshez Gabriellel és Hackettel. Hogy mi lesz, azt majd az idő megmondja. A két hiányzó progresszív rock kedvenc helyét, mint már oly sokszor korábban, most is két amerikai mester vette át: Daryl Stuermer (ex-Jean-Luc Ponty, Phil Collins) gitáron/basszusgitáron és a jazz rock fusion legenda Chester Thompson (ex-Weather Report, Frank Zappa) a dobok mögött. Utóbbi most is sikeresen helyettesítette Collinst, amikor az számtalanszor kirohant a mikrofonhoz, a kettejük alkotta dobduó pedig az este egyik fő attrakciója volt.

A viszonylag hosszú és fárasztó linzi út után, amit főleg a mi derék Jernej urunk szellemes poénjai és a horvát rajongó, Robert Medvec érdekes elbeszélései rövidítettek, aki a Genesist először már 1986-ban látta, megérkeztünk a „tett színhelyére”, ahol a tűző napon hangyabolyként nyüzsgött a tömeg. Különösen mulatságos volt nézni, ahogy fejvesztett csordaként rohantak előre, amint a kapusok kinyitották a bejáratot az óriási stadionba, amely egyébként focimeccsek helyszíne. Mindez csak azért, hogy az első sorokba jussanak. A hatalmas, óriási jumbotron-kivetítőkkel, fénytornyokkal és kamerákkal körülvett színpad látványa egyenesen elképesztő volt, hiszen életemben nem láttam még ennél fenségesebb színpadképet. Mellette a Yes legutóbbi (csarnokbeli) színpadképéről őrzött emlék (csak összehasonlításként) olyan, mint valami bárbeli fellépés. A kereskedelmileg jóval sikeresebb Genesis (természetesen Collinsszal) ma is minden téren korántsem spórol a pénzzel, és már évek óta nagyon sikeres vállalkozás, amit a „szuvenírek” széles választéka is mutatott, köztük a zenekar logójával díszített poharakkal. Közben egyetlen pillantás a pereméig megtelt stadionra, a lelátótól mindkét oldali ülőhelyekig, ékesszólóan bizonyította, hogy a Genesis így vagy úgy, bármilyen felállásban még mindig gond nélkül megtölt egy stadiont majdnem az utolsó sarkáig, miközben sok kortársuk ma (már ha egyáltalán létezik még) alig többet játszik, mint valami lebuj.

A Genesis, mint az igazi angol családapák, általában szigorúan betartja a megbeszélt időpontokat, ami a kezdést illeti (megjegyzendő, hogy szerencsére nem szenvednek semmiféle előzenekaroktól). A színpadra nyolc óra húsz perckor léptek fel, amint eléggé besötétedett, ami nagyjából az eredeti előzetesekkel is egyezett. A stadion beleremegett a lelkesedésbe, amikor a színpadra társai kíséretében kivonult a jól ismert, vidám kis emberke, pár napos borostával az állán és egy nagy kopasz folttal a feje közepén, és gyorsan intett a közönségnek. Aztán rávetette magát a saját maga által átalakított dobfelszerelésére. A többiek is határozott léptekkel kaptak a hangszereik után, és energikusan belecsaptak a „Behind The Lines”-ba, ebbe a remek nyitószámba, amely általában a progresszív rock és a pop rajongóinak is tetszik. Mondhatom, a Genesis egész este nagyon jól követte ezt a receptet, a műsorukat kiválóan elosztották és kiegyensúlyozták. A hatalmas turné számlistáját úgy alakították, hogy végül mi is kiélvezhettük, akik minél több számot reméltünk a progresszív korszakból, még ha néhányat észrevehetően megrövidítettek is. Többségüket különféle „medleykbe” fűzték össze, ami évek óta bevett gyakorlatuk, hogy minél több anyagot belezsúfoljanak a hosszú pályafutásukból. Ezúttal azonban azzal a fontos különbséggel, hogy a medleykben néhány pop szám is helyet kapott. A színpad a legsikeresebb kereskedelmi napjaik klasszikus koncertképét idézte. Collins és Thompson mindketten a saját dobfelszerelésük mögött ültek, amelyek meghajoltak az ütések zápora alatt. Rutherford és Stuermer többször cserélgettek gitár és basszus között, és Stuermer mester általában az eredeti Hackett-részeket vitte, vagyis a progresszív korszak bonyolultabb számainak többségében gitározott, és a szólók nagy részét is ő játszotta. Rutherford egyébként szolid gitáros, de látszott, hogy mindig is sokkal inkább otthon érezte magát a basszuson. Főleg a híres, 12 húros, kettős nyakú Rickenbacker basszusán. A billentyűk mögött természetesen az ült, aki szerintem a legtöbbet tette azért, hogy a Genesis lángja ilyen sokáig égve maradt a háborgó és kiszámíthatatlan zenei vizeken. Tony Banks örökké komoly, rendezett angol gentleman arckifejezésével, ahogy egy ilyen mestertől várható, gyors ujjú mozdulataival az este néhány legfenségesebb és egyben legmeghatóbb pillanatát szolgáltatta.

A „Behind The Lines” után – amit közvetlenül az énekes rész előtt zártak le – a „Duke’s End” révén váltottak át a „Turn It On Again” című slágerre, arra a dalra, amelyről a turnét elnevezték, és amelynek fő riffje kiváló a közönség bemelegítéséhez. Collins itt többször is otthagyta a dobszéket, és kiállt a mikrofon elé, ahol elejétől a végéig, néhány mókás mozdulattal is bizonyította, miért tartozik a legkarizmatikusabb frontemberek közé: a színpadi jelenlét nála születésétől fogva a vérében van. „Sztárallűrjei” nélkül aligha lett volna meg az est összetartó ereje, még ha mindannyian tudjuk is, hogy a Genesis mikrofonja mögött egykor állt egy még sokkal karizmatikusabb énekes is, akire a koncert alatt én csak ritkán gondoltam. Az „Duke” (1980) albumról válogatott egyveleget a feledhetetlen „Duke’s End” instrumentális kötötte össze, ami ott zárult, ahol a „Behind The Lines” kezdődött. Miután így már a nyitányban kielégítették a legszélesebb közönségréteg igényeit, áttértek a „No Son Of Mine”-ra, a sikeres „We Can’t Dance” (1991) album nagy slágerére. Az óriási kivetítőkön, amelyeken még a leghátsó sorokból is jól látszottak a színpadon álló zenészek nagyított képei, elindult a számos vetítés első darabja, amelyekkel tovább fokozták a zenei varázst. Rutherford és Stuermer itt először cserélt szerepet gitáros és basszusgitáros között, Collins pedig énekesként is először jutott igazán szóhoz, hiszen ez azok közé a popdalok közé tartozik, amelyek igazán fekszenek neki, és kivételesen magabiztosan hozta. A számok között végig megpróbált németül szólni a közönséghez, de ez – egy cédula segítségével is – nem kevés nehézséget okozott neki, ami egy kicsit meglepő valakitől, akinek ennyi nemzetközi koncertpraxis van a háta mögött.

Egyszer csak három groteszk, erősen eltúlzott bábu arca rajzolódott ki a képernyőn: Phil, Mike és Tony egyik minden idők legrettenetesebb klipjéből. Jött a feledhetetlen „Land Of Confusion”, valószínűleg a legismertebb slágerük, és az a dal, amelyen keresztül az MTV-n látott tömeges megjelenése miatt a fiatalabb generációk többsége egyáltalán először hallott a Genesisről. Ekkorra már mindenki alaposan belemelegedett, és kiváló verziót adtak elő ebből a pop-rock klasszikusból. Mi, proggerek ezután először jöttünk el a számításunkra egy remek egyveleggel pályafutásuk néhány „legfontosabb” darabjából, aminek nyitányát a klausztrofób „In The Cage” adta, a Gabriel-korszak első olyan mesterműve, amely ezen az estén műsorra került. A következetes és nagyon meggyőző előadás mellett egy ügyes számítógépes animációt is láthattunk egy rácsok mögött futó emberről. A titokzatos és kiszámíthatatlan utazást a „The Cinema Show” folytatta, benne Banks remek szólójával, ami átfordult abba a híres, számomra végtelenül kedves, űrbéli szólóba, amely a „Duke Travels” gerincét adja. Ezen a ponton győztek meg végleg az újjáéledt Genesisről, hogy egy soha el nem felejtett legenda folytatásának vagyok a tanúja. Alighogy lecsillapodott a lelkesedésem, már át is tértek az atmoszferikus-romantikus „Afterglow”-ra, ami mindig kiváló lezárás. A „Hold On My Heart”-tal, az este öt balladájának elsőjével megint kicsit visszavettek a tempóból. Collins leült egy székre, és a maga ismert módján elénekelte az egyik legszebb balladájukat, amely nem sokban különbözik a szólómunkáitól.

Ezt az este egyik csúcspontja követte, mert Collins meghívott minket egy titokzatos házba a tenger szélén, ahol éjjelente ijesztő jelenések kísértenek, és nem hagyják aludni a lakóit. Amikor rájöttem, hogy az atmoszferikus pentatonikus skálákra épülő prog/pop eposz, a „Home By The Sea/Second Home By The Sea” következik, nem örültem kevésbé, mintha valami Gabriel-korszakbeli darab jött volna, hiszen számomra ez az egyik legkedvesebb műve a pop-korszakukból. A számos kifinomult popfinomságot és kiváló hangszeres részeket is tartalmazó dal szellemek és vámpírok szellemes animációi közt kelt életre, tovább fokozva az ezoterikus hangulatot. Hozzátett a maga részéhez az utolsó negyedében járó hold is, ami még jobban illett a legismertebb balladájuk, a „Follow You Follow Me” kiváló előadásához, amellyel elindult a szerelmi romantikától átitatott pop felé vezető útjuk. A rendkívül átélt előadás mellett (Thompson itt kiterjedt dobfelszerelését egy egyszerű afrikai dobra cserélte, ami különleges hatást keltett) ez a szám tartalmazta az este valószínűleg legjobb animációját is, amelyben megfigyelhettük az albumborítóik néhány fő „hősét” (különösen nagy hatást tett a „Duke” főszereplője, aki ide-oda ringatózott). Az este legmegindítóbb pillanata pedig kétségkívül a dal zárása volt, és az a jelenet, amikor a képernyőn újra találkozott az apa és a fia a „We Can’t Dance” borítójáról. Az egész kicsit emlékeztetett arra a kultikus olasz rajzfilmre, amit nálunk Črta néven szinkronizáltak (magyarul A Vonal).

Aztán jött egy pillanat, amikor a jelenlévők többségét rövid időre elfogta a tisztességes nosztalgia a Gabriel-korszak iránt, amelynek a trió a két vendéggel együtt a „Selling England By The Pound” (1973), a rajongók többségének véleménye szerint legjobb albumuk két klasszikusának előadásával tisztelgett. Először a legendás „Firth Of Fifth” központi részét játszották el, amelyben Stuermer és Banks monumentális szólói jeleskedtek, majd jött a Gabriel-korszak legismertebb slágere, az „I Know What I Like (In Your Wardrobe)”, szerintem az egyetlen Gabriel-dal, amelyet Collins jobban eléneklt, mint az a szimpatikus, madárcsontú bácsi. Még több nosztalgiát hoztak a múltjuk pillanataiból összevágott vetítések, főleg a Gabriellel és Hackett-tel töltött napokról, akik így legalább szimbolikusan csatlakoztak a színpadon álló többiekhez. A szép emlékek felidézése után Phil meghívott minket a piros lámpás negyedbe, ahol régi ismerősünk, a „Mama” várt ránk, amely ennyi év után is rendkívül meggyőzően szólt, és a koncert egyik atmoszferikus csúcspontja lett. Úgy adták elő, ahogy illik: egészben, minden hangszeres kitöréssel, amelyet a prog és a pop tökéletes keveréke kínál, a tiszteletreméltó hölgy nélküli kiegészítő animációval. A fellépés groteszken sötét csúcspontját kétségkívül Phil híres, gúnyos „eh-heh-he” nevetései jelentették egyenesen a kamerába, miközben sárga fénnyel világította meg az arcát, hogy olyan legyen, mint egy pimasz ördögfióka, és ezzel biztosan megijesztette az első sorokban álló rajongók néhány lehetséges unokáját. Collins ezután visszatért a toldozott-foldozott németjéhez, és bejelentett egy dalt, amely a piros lámpás negyedből a mennybe, vagyis a tündérek és manók világába visz minket. Az örök tréfamester Collinsnak ehhez amúgy egyáltalán nem kell törpének öltöznie, bár már rég leborotválta a szakállát, és lemondott arról, hogy a haja még valaha a büszkesége lehessen (sima feje búbján egy nagy dudor púposodott, amit nem tudni, hol szerzett). De hagyjuk az ilyen élceket a művész rovására egy másik alkalomra, mert a „Ripples” következett, számomra a legszebb balladájuk, ami a koncert összes száma közül talán a leginkább átvitt abba a különleges állapotba, amelyet legjobban évekkel ezelőtt a Yes budapesti koncertjén éreztem, és ez ékes bizonyíték volt arra, hogy ezek a „vén motorosok” is még mindig remek formában vannak, ha érzelmes asztrális dimenziókat kell teremteni. Banks gyönyörű zongoraaranzsmanjai és Collins végletekig átélt éneke tényleg egy pillanatra elvittek a mítoszok és legendák mennyei világába. A szép, de hiányolt „Throwing It All Away” előadása egyik bizonyítéka annak, hogy kereskedelmileg legsikeresebb albumuk, az „Invisible Touch” (1986) még mindig szép részt tesz ki a koncertműsorokból.

Collins megint megnevettetett minket, amikor a következő számot a dominóhatás illusztrációjaként konferálta fel: felkiáltására a lelátók és a nézőtér különböző részei válaszoltak, és megmutatta, mennyire együtt lélegzik a bandával a stadion minden szeglete. Sokan ebből már kitalálták, hogy a „Domino” jön, a pop-korszak egyik összetettebb darabja, amelyben Collins a megszokott színpadi bohóckodásait is előadta, amelyekkel szólóelőadóként is híressé vált. Közben többek között tamburinnal zsonglőrködött, és számára jellegzetes mozdulatokat meg pillantásokat vetett a közönségre, amelyet egyáltalán nem kellett külön biztatni az éneklésre és a skandálásra. Ez a záró „tánc” mellett az énekesi szerepben végzett fizikai tevékenységének is a csúcspontja volt (a dobok mögött viszont jól odatette magát), hiszen az ürge már rég nem tartozik a szakma legfiatalabbjai közé. Egy ponton páran magunkat is megláthattuk a kivetítőkön, mert a kamerák akkor a közönségre fordultak, amely ekkor kelt igazán életre, mint egyetlen nagy, vidám család.

Ekkor érkezett el a koncert nagy csúcspontjának pillanata, az, amelyre már jóval a kezdés előtt nagy érdeklődéssel vártam. Jött ugyanis a dobpárbaj, Collins és Thompson összecsapása. A két fickó először állva, megdöbbentő sebességgel püfölte a maga ütőfelszerelését. Aztán lassan mindketten átültek a saját dobfelszerelésükhöz, és megkezdődött az igazi epikus csata a „jó” és a „gonosz” között (hogy ki melyik oldalt képviselte, azt persze mindenki maga döntheti el). Nehéz lenne itt győztest hirdetni, mégis úgy tűnt, hogy az öreg Chester, akinek a szolgálataira Zappa egykor olyan jól támaszkodott a kiváló „Studio Tan” (1978) albumon, egy kicsit gyorsabban diktálta a tempót. Csakhogy figyelembe kell venni, hogy Phil közben végig kettős szerepet játszott: énekes és dobos volt egyszerre. Amikor évekkel ezelőtt a Spock’s Beard dobpárharcát néztem, eszembe sem jutott, hogy egyszer tanúja leszek két olyan ember produkciójának, akik az ilyen párbajokat feltalálták, és ma is felülmúlják a hangszeren a fiatalabb pályatársaik többségét. Mindez azonban csak nyitány, csupán előétel volt a sokkal ízletesebb tortaszelethez, amelyet akkor szeleteltek fel, amikor a két dobos mellé a színpadon a többiek is csatlakoztak, és áttértek a fenséges „Los Endos”-ra, talán a legjobb progresszív instrumentális számukra, és arra, ami a legközelebb vitte őket a jazz-rock fúzióhoz. Igazi fül- és szemgyönyör következett, főleg a koncerti „dzsemmelések” minden kedvelőjének, és ekkor tudatosult bennem, hogy valószínűleg minden eddigi koncertem közül a legjobbnak vagyok a tanúja (legalábbis a hangulatot nézve). Ez volt az egyik legszebb koncertpillanatom, amelyre még sokáig emlékezni fogok. Hogy a rádiós dallamok szerelmesei se maradjanak semmivel híján a romantikus dallamokból, ezután fürgén és kissé váratlanul nekiláttak a „Tonight, Tonight, Tonight” sláger-balladának, amelyből áttértek az „Invisible Touch” ultraslágerre, egy olyan dalra, aminek én nem vagyok különösebben nagy rajongója, miközben a közönség többsége teljesen megőrült tőle (mivel a többség érett korú volt, a műsor etikus követését tekintve mégis nagyon példásan viselkedtek). Phil ezzel kétségkívül megélte az este sztárpillanatát, és a társai segítségével energikus hozzáállással visszarepített minket az 80-as évekbe, a pop-rock aranykorába. Az előadás végén a rendes műsor lezárásaként még felrepültek és eldurrantak a rakéták egy rövid tűzijátékhoz.

Ezután jött az egészen várható ráadás az „I Can’t Dance”-szel. Pedig a dalt a mai napig tartó médiaprofiltja miatt már a torkomon vezetem ki, mégis ez volt az est egyik csúcspontja, ha a zene és a színpadi show összehangolásáról van szó. Ahogy várható volt, Phil, Mike és Daryl libasorban, egymás után adta elő a klipből és a korábbi turnékról ismert híres táncot. Közben a kivetítőkön a lehető legkülönfélébb színvilágban kísérték őket a hasonmásaik. Az sem meglepetés, hogy a két legnagyobb slágerüket a végére tartogatták. A koncertet viszont nem popzenekarként zárták le, hanem olyan bandaként, amilyennek a többségünk a leginkább emlékezni fog rájuk. Elérkezett a búcsú ideje, és Phil bejelentette a „Carpet Crawlers”-t, az este utolsó dalát, amely a Genesisnek felállástól függetlenül rendkívül sokat jelent, és a zenekar lelkét testesíti meg (1999-ben ráadásul újra fel is vették Gabriel–Collins énekduettként). Amikor a közönség megtudta, hogy ez az utolsó szám, hangosan felzúgott, de hiába: Phil bevallotta, hogy az ő koruk már rendszerint este tizenegyre ágyban találja őket. A „The Lamb Lies On Broadway” (1974), a legambiciózusabb projektjük egyik klasszikusának nagyon jó és megható előadása egyben szimbolikus gesztus is volt: tárva-nyitva áll az ajtó a dal két alkotótársa előtt, akik ezen az estén nem álltak a színpadon. Ha Gabriel visszatér, joggal számíthatunk rá, hogy Collinsszal duettben fogják elénekelni. Ezzel véget ért az este, amelyről még sokáig mesélek majd az utódaimnak. Végre láttam a Genesist, és már csak egészen kis maroknyi olyan zenekar maradt, amelyért a világ másik végére is elutaznék.

Egy ilyen jó koncert után, amely még napokig tetőtől talpig lenyűgözött, rendszerint rendkívül nehéz összeszedni a benyomásokat, ezért jóval több időre volt szükségem, mint egy beszámoló megírásához általában. A „megcsonkított” Genesis fellépése, amelyen a két progresszív nagyágyú hiánya a dalválasztásban szinte alig látszott (valójában két teljesen különböző zenekart szinte lehetetlen összehasonlítani), végül az egyik legvarázslatosabb fellépés lett, aminek valaha tanúja voltam. Ha azt kérdeznék, progresszív vagy popos Genesist láttam-e, azt felelném, hogy univerzális Genesist, amely kiváló hangzással, sikeresen kapta el pályafutása néhány legjobb pillanatát. Az egyetlen dolog, amit „felróhatnék” nekik, hogy lerövidítettek néhány klasszikust, és hiányzott a „The Musical Box”, amelyet Collinsnak újra meg kellene tanulnia eljátszani, hiszen nélkülözhetetlen darabról van szó. Csakhogy akkor a koncert legalább négy órán át tartott volna, ami az ő korukban minden, csak nem könnyű vállalkozás (majdnem három órát játszottak hosszabb közbeiktatott szünet nélkül). Bár nem titkolják a korukat, úgy verekedték át magukat a műsoron, mintha 30 évvel fiatalabbak lennének, a rutin legkisebb nyoma nélkül. Az arcukról végig sütött, hogy megint együtt játszanak, pusztán a saját örömükre, hiszen pénz a híres collinsi vállalkozói véna nélkül sem fogy el náluk soha. Aztán jött a felismerés, hogy óriási hibát követtem volna el, ha a klasszikus felállás iránti elfogultságom miatt kihagyom a koncertet. Az a misztikus hangulat, amelyet csak a klasszikus felállás és Gabriel fellépései tudtak megteremteni, már rég egyértelműen nem tér vissza, még Gabriel esetleges visszatérésével sem. Ehelyett a Genesis több mint sikeresen bizonyította, hogy valóban univerzális zenekar, amely számos generációt és a zene szerelmeseinek minden fajtáját egyesíti (jó volt látni, hogy messze nem én voltam a legfiatalabb a nézők között). Mégsem tudok megszabadulni az átkozott gondolattól, mi lett volna, ha a színpadon ott áll Gabriel és Hackett is. Szerintem a lelkem a koncert után még nagyon sokáig nem tért volna vissza a mennyei rétekről a testembe, és a beszámoló inkább valami költői ódára hasonlítana. Phil, Mike, Tony, Daryl és Chester – még egyszer köszönöm az életem egyik legszebb estéjét.