Therapy?, a „leírtak” »visszatérése«

 Elég idős vagy már ahhoz, hogy azt mondd, a kilencvenes évek a te korszakod voltak? Mondjuk 1994 körül vidáman kapcsolgattad az MTV-t, mert a tévéképernyőn még látni lehetett egy kicsivel több hosszú hajú és rövid hajú rockert, mint manapság, és a zenei kínálat is közelebb állt a zene fogalmához? A grunge és a metal említésére ma is egy kicsit gyorsabban ver a szíved? Akkor őszintén remélem, hogy nem vagy babonás, és péntek 13-án, saját biztonságod kedvéért, inkább az ágyad biztonságában maradtál. A babona leküzdésére az adott okot, hogy ellátogattak hozzánk az észak-ír veteránok, a belfasti trió, a Therapy?, immár másodszor. Ezúttal az idei Ortofest egyik legnagyobb csemegéjeként.

Ők is segítettek megrajzolni a kilencvenes éveket. Sokaknak persze csak egyetlen lemezzel, a Troublegum albummal. Alternatív és egyben súlyos hangzású kanonáddal, amely tökéletesen illett az akkori idők melankóliájához és mérsékelt nihilizmusához, a dalok pedig popos tapintattal íródtak, úgy, hogy a rádiók sem tudtak tőlük elhatárolódni. Felidézett érzelmekkel és egy kevés szkepticizmussal, hogy tényleg részesülünk-e majd Cairns-féle terápiában, egyesek számára balszerencsés péntek 13-án én is elindulok az Orto barba, hogy megkeressem a magam szerencséjét és csillapítsam zenei éhségemet. A jegyek ára nem volt éppen a legkedvezőbb fizetés előtt: elővételben 25 €-t kellett leszurkolni, a koncert napján négy euróval többet. Az árus mégis biztosított róla, hogy a jegyek tényleg el fognak fogyni, és a főváros egyik utolsó koncerthelyének emelete valóban zsúfolásig megtelik. És kilenckor tényleg kinyílnak az acélrácsok a lépcsők előtt, amelyek a hedonista audiofil örömök kis szobájába vezetnek. Azok, akiknek a bizony borsos jegyár sem vette el a kedvét a koncertkáprázattól, tíz óráig csepegtek a terembe. Köztük sok látogató Olaszországból és Horvátországból, de nem kevés szlovén rajongó is akadt. Egyikük, egy igazán fanatikus (ezúttal inkább pozitív értelemben, és nem az Al-Akszá harcosai módjára értve) hívő társaságot is nyújtott nekem a szlovén alternatív szubkultúra állítólag enyhén sínylődő lövészárkainak védelmében.

Tíz óra körül kialszanak a fények. Felzúgnak az erősítők. A színpadra akrobatikusan felmászik a már negyven év felett járó énekes-gitáros, Andy Cairns, a mosolygós basszusgitáros, Michael McKeegan és Neil Cooper, az ír hármas legújabb dobos szerzeménye. Láthatóan remek hangulatban köszönti Andy a szlovén közönséget. „Jó estét! Sajnálom, hogy nem beszélem a nyelveteket. A fenébe! Mivel írek vagyunk, még rendes angolul sem beszélünk, úgyhogy inkább játszunk!” A nyitódal a ‘Rust’, a High Anxiety lemez záródala, amely mindennek hangzott, csak rozsdásnak nem. A kemény dobritmusok bombasztikus kombinációja, amely már az első pillanatban csúcssebességre hajtotta a szíveket, a basszus zúgása, amely könyörtelenül tesztelte a központi hangosítás membránjait, és az eltorzított gitár, amely Andy hangjával finoman ragasztotta össze az intelligens cinizmus és a megöregedni nem tudó energia töredékeit egy Therapy?-hoz méltó egésszé. Azonnal ezután jön az ‘Innocent X / Meat abstract’, a legutóbbi, az internetről letölthető Music Through A Cheap Transistors első dala, amely a BBS-es felvételi szeánszok gyűjteménye. Hasonlatot a zaj és az indusztriális ritmusok kombinációjában találhatnánk a legkönnyebben. A nyers rockzenét a Therapy? első kezdeteinek megtisztított pótlékához hasonlíthatod, amelyből kivetted a felesleges ballasztot, és kiegyensúlyozott költői minimalizmust adtál hozzá. A hús és az izzadság tömegébe szorulva tizedik hatványra voltunk absztrahálva, majd jöhetett a szorongás újabb adagja: az ‘If It Kills Me’. Közvetlenül utána pedig a slágerek első sora, amelyek sajnos soha nem lettek azok: a ‘Turn’ troublegumos dalpárosa, amely enyhe szomorúsággal, mollosan tölti meg a szűk tér boltíveit. „You turn and face the strange /You turn and face yourself…/ Barging Into the presence of God…”. Hamis vigasz nélkül. Édes tapaszok és vallási ópiátok nélkül. You’re on your own, baby. És az önmagunk felé fordulás után még a ‘Knives‘, amely ebben az elhagyatottságban millió okot ad a lázadásra. A Troublegum után tizenkét éves ugrás következik az ír terapeuták történetében, a One Cure Fits All lemezig: ‘Rain Hits Concrete’. Nem tudom, lehet, hogy tévedek, de asszociatívan a Bleach lemez és a Nirvana első, szívből jövő kezdetei jutottak eszembe, amelyekbe intravénásan Killing Joke-transzfúziót és kerozint adtál. Az ugyanerről a lemezről való ‘Our White Noise’ után ismét visszatérünk a kilencvenes évekbe. ‘Die Laughing’. Az őrület hangozhat artikuláltan és felélénkítően is, nem igaz? Slágerszerűen inspiráló, és arra is rávesz másokat, hogy aktívan bekapcsolódjanak az előadó és a közönség közötti koncertes körforgásba. A szlovénok is, kedveseim! Mi, szlovének sem vagyunk immunisak a jó zenére. A ‘Potato Junkie’ után jön a politikai elkötelezettségünk ellenőrzése, és annak empirikus bizonyítéka, hogy a világpolitika megérdemel egy verbális támadást: a ‘Rock You Monkeys’ teljes erővel csap le Bushra és hozzá hasonló söpredékére. Politikailag kritikus. Olyan módon elkötelezett, amilyenre csak a tapasztalt vén macskák képesek. A ‘Brainsaw’ ismét a jobban ismert hangzások szférájába visz vissza, a ‘Polar Beer’ és az ‘Evil Elvis’ után pedig az Infernal Love slágerének, a ‘Stories’-nek a fenomenális előadása a csúcspontig és többszörös orgazmusokig hevíti a levegőt. „Happy People Have No Stories…”. A régi Therapy? megrögzött tisztelőinek jön a nélkülözhetetlen nóta, a ‘Teethgrinder’, sokak szerint az egyetlen hallgatható dal az undergroundos Nurse lemezről, amely szépen beleolvad a Joy Division-feldolgozásba, az ‘Isolation’-be, amelyben Andy mellett egy véletlenszerű látogató is mikrofonba énekel a kétszázfős közönségből, teljesen a szlovéniai viszonyokhoz képest szokatlan gátlástalansággal. A koncert rendes részét a ‘Walk Through Darkness’ zárja a One Cure Fits All-ról. Persze ráadás nélkül nem megy. A hangos taps és a ráadást követelő kiáltások után még megkapjuk a ‘Diane’ balladát, amely csellóbetétek nélkül sokkal nyersebben szól, de semmivel sem kevésbé édeskésen. A vércukorszintet stílusosan ütősen zárja a ‘Nowhere’ és a nélkülözhetetlen ‘Screamager’. Ezután már csak a fények gyulladhatnak fel, és aki nem lett elégedett, az csak magát okolhatja.

A Therapy? bebizonyította, hogy sikeresen kiállta az idő próbáját. Az élesség és a lucidság, a cinizmus és a melankólia, az évek tapasztalata és mindenekelőtt a szívből jövő zene a régi idők nélkülözhetetlen védelmezőinek pecsétjét adja nekik, a zenei kifejezésmód evolúciós szemlélete révén pedig határozottan sikerült hidat verniük a generációk között. A punkok és a metalosok között. A grunge-osok és a kvázialternatívok között. Azzal az üzenettel, hogy itt vannak, és még nem készülnek elmenni, sem átengedni a színpadi deszkákat langyos utánzóknak. A közönség a megfelelő mértékű reakciókészséget és koncertbátorságot mutatta, az egyetlen hiányosság a helyiség kicsisége és szűkössége volt. De mit számít? A Therapy? klubhangulatban még nagyobb intimitásra képes veled, aki tervezetten vagy teljesen unalomból lépsz a lövészosztaguk elé. Nincs hely az apátiának. Határozottan nagyon sikeres kielégítése az egyre nagyobb koncertéhségnek!