Szerző: Jernej Vene
Helyszín: Casino Perla / Nova Gorica / Szlovénia
A koncert dátuma: 2006. 07. 27.
Látogatók száma: 100
Jegyár: 1000 SIT
22.10 – 23.40
Az angol Paul Youngot kiváló popénekesként ismerjük a nyolcvanas évekből. Ki ne emlékezne a Come Back And Stay, az Everything Must Change, az Everytime You Go Away, a Wherever I Lay My Hat (That’s My Home), az I’m Gonna Tear Your Playhouse Down és a többi sikerszámra? Persze nem mind az ő tollából származik, de mindegyikbe más, mégis érdekes lelket lehelt. A Nova Gorica-i Perlában szórakoztató programmal is kedveskednek a vendégeiknek, és már többször láttunk ott világklasszis sztárokat, na meg az olasz előadók egész tengerét. Én személy szerint a kanadai Gino Vannelli fellépésétől voltam a legjobban oda hat évvel ezelőtt (talán télen Ljubljanába is eljön, meglátjuk…). Paul Young látogatásának híre meglepő volt, de a haverokkal azért adtunk neki egy esélyt.
Az ötvenéves Paul Young pár éve súlyos beteg volt, a kiadójával kötött szerződését is elvesztette, ezért a szünetben összetrombitálta azokat a barátait, akik szeretik a tex-mex zenét (a country és a latin zene keveréke, amit a Texas és Mexikó közötti határvidéken játszanak) és az Egyesült Államok délnyugati részének countryját. Az első poén már abban rejlik, hogy a zenekar csupa angolból és skótból áll. Néhány saját lemezt is kiadtak. Valójában edzett stúdió- és turnézenészekről van szó, akik hosszú évek tapasztalatát hordozzák a hátukon. Drew Barfield gitáros-énekes dalokat írt a Go Westnek, Joe Jacksonnak, Paul Youngnak és a Level 42-nek, Melvyn Duffy pedal steel gitáron játszik, dolgozott Jimmy Nail-lel és Leo Sayerrel, turnén pedig Robbie Williamsszel volt. Steve Greatham basszusgitáros Joan Armatradinggal, Julia Fordhammel és Chris De Burghhel dolgozott, a skót harmonikás, Matt Irving pedig játszott a Lords Of The New Churchben, a Squeeze-ben, Chris Reával, Jools Hollanddel, Roger Watersszel és Manfred Mannel. Talán a legnevesebb Jamie Moses gitáros-énekes, Young régi barátja, aki a gitártudását a Pretendersnek, a Mike & the Mechanicsnek, Chaka Khannak, Gary Barlow-nak (ex Take That), Mica Parisnak, Tony Hadley-nek (ex Spandau Ballet), Pete Townshendnek (The Who), Karl Wallingernek (World Party), Paul Rodgersnek (Free, Bad Company, Queen) és Dave Stewartnak (Eurythmics) is kölcsönadta.
Az instrumentális nyitó cowboy-témát követően a cowboycsizmába, kikopott farmerba és kalapba öltözött urak a Little sisterrel (szerzői Pomus és Shuman, Ry Cooder tette népszerűvé) mozgatták meg a közönséget. A hangszeres, technikai képességeikben nem kételkedem, a fellépés viszont nagyon szánalmasra sikerült, mert egymással is eléggé hangolatlanok voltak. Szerencse, hogy a főhangokat négyen éneklik, a kísérőket pedig még ketten, mert Paul Young egyedül nem vitte volna végig a tervezett dalokat. Emellett elektromos és akusztikus gitáron is játszik, amit időnként azért gyakorolhatna is egy kicsit. Számról számra egyre groteszkebb lett a hangulat egy komoly hallgató számára. A srácok a közönséget többé-kevésbé ötletes poénokkal, különféle tánclépésekkel és az amerikai Dél nyelvjárásának utánzásával szórakoztatták, de engem nem győztek meg. Számról számra egyre erősebb nevetőgörcs fogott el. Szerintem néhány hazai fiú Zajčja Dobravában ugyanilyen jól játszott volna, ha nem jobban. Ami pedig Paul Youngból maradt, a nyolcvanas évek popikonjából, az tényleg szomorú. Az egészségi problémákat még megbocsátjuk neki, de az elhasznált hangját nem, amely már semmilyen magasságot nem bír. Ilyen esetekben a ravasz zenészek a régi trükkhöz nyúlnak: lejjebb viszik a dal hangnemét, és már nincs is gond. A Los Pacaminosnak viszont, mintha egész pályafutásuk alatt ez még nem jutott volna eszébe. Uffff. Aztán néhány dal refrénjét is nagyon ritmustalanul énekelték, ami olaj volt a mi elégedetlenségünk tüzére. Egy haverom megkérdezte, ki énekel ma, mire mondtam, hogy nem tudom pontosan, ő meg rávágta, hogy az énekel, aki akar…:-))) Az egész olyan volt, mint a Mojmir terasz Savudrijában 1972-ben. Jamie Mosesnek folyton gondja volt az erősítővel, ami nem akart szót fogadni, és állandóan erős visszacsatolást (sípolást) produkált. Kétszer is feljött a színpadra a két pincérnő, Barbara és Nevenka (Moses Novenkának mondta, úgyhogy segítettünk neki, és egyszer helyesen ejtette ki a nevét), és tele tálcákat hoztak tequilával. A fiúk gyorsan kiürítették őket, aztán alaposan ráöntöttek a hazai zöld címkés sörre is. Egyre mélyebben süllyedtek az alkoholmámorba és a zenei pusztulásba. A végén már csak egy ötfős olasz rajongócsoport tapsolt nekik, akik attól is boldogok voltak, hogy egyszer élőben láthatják Paul Youngot. Jamie Moses egyszer még egy üres üveget is a technikusa felé dobott, de az nem kapta el, és minden darabokra tört….Brrrr. A Los Pacaminos egy tengernyi feldolgozást játszik, amiért az egyetlen köszönet az, hogy a fiatalabb közönséget oktatják. Tanulság gyanánt a dalcímek mellett elolvashatjátok az eredeti előadó nevét (köszönet Dragan Buličnak a segítségért). Egyébként semmit sem mulasztottatok!
Setlist
1. Little Sister (Elvis Presley, később Ry Cooder)
2. My My My
3. Manana
4. Tequila (The Champs)
5. Little Bit Is Better Than Nada (Texas Tornados)
6. He’ll Have To Go (Jim Reeves)
7. Nothing You Can Do
8. Poor Boys
9. The Highway Patrol
10. Saved (LaVern Baker)
11. Do We Want The Same Things?
12. Tequila (még egyszer :-))
13. Guacamole (Texas Tornados)
14. I Told Her Lies
15. Belle (Al Green)
16. Woolly Bully (Sam The Sham & The Pharaohs)
—ráadás—
17. Save The Last Dance For Me (The Drifters)
18. La Bamba (Richie Valens, később Los Lobos)
19. Los Pacaminos (a Guantanamera dallamára)
Képgaléria
