Helyszín: Sonny Boy Club, San Vendemiano (Treviso közelében), Olaszország
A koncert dátuma: 04.05.2006
Látogatók száma: 500
Jegyár: 20,00 €
Egy nappal Fish után volt, egy nappal az augsburgi kirándulás után…. Lustán, de tényleg lustán indultunk el Péterrel valamivel hat óra előtt Ljubljanából, otthagyva a mi derék Bojan „Diplomata” Elliotunkat, aki torkig volt munkával: éppen lelkesen válogatta az Augsburgban készített fantasztikus felvételeit.
Ugyanilyen lustán utaztunk át Olaszországba is, és szerencsénk volt, hogy Coneglianóba kiváló volt a kitáblázás, mert a rengeteg kilométer után a szemhéjam már gyanúsan folyton leragadt! Így aztán egyszer a csoda folytán nem tévedtünk el Olaszországban, ami új, nagy élmény volt két ilyen mindenhez hozzászokott fickónak, és határozottan nagy nyereség az ilyen kirándulásoknál, ahol egyébként iszonyú energiát elpazarolunk a helyszínkereséssel. Úgy 20:00 körül parkoltunk le a Sonny Boy Club előtt, ahol a legkíváncsibb olaszok rögtön lerohantak minket ízes megjegyzésekkel, amikor meglátták a ljubljanai rendszámot. Pont az ellentéte a hideg németeknek. Az barátságosságnak se vége, se hossza nem volt, és ez a lusta, élvezkedős koncertelőtti hangulat tökéletesen illett hozzá. Kaptunk egy remek tésztát és egy tré pizzát, amik nyilván benne voltak a jegy árában, mert amikor kinyitott a klubban az étterem, mindenki lelkesen sorba állt a kuponjával, amit a jegyvásárláskor kapott a pénztárnál. Miközben mi kíváncsian vártuk a tálcákkal a sorban, mi lesz, a Tony Levin Band egész csapata már szenvedélyesen tömte magát a szomszéd asztalnál, egyetlen lépésre az éhezők sorától. A fiúk remek hangulatban voltak. A Sonny Boy Clubnak olyan szuper kis „teraszkája” van kint! Már csak a tenger hiányzik alatta, a levegő teljesen mediterrán, tele illóolajok illatával. Italt viszont semmiképp ne vegyél bent! Egy nagy sör ugyanis hülyén drága, 5 €, a gyümölcslé ugyanennyi!
A koncert jó egyórás késéssel, vagyis 23:00-kor kezdődött. Taktikai húzás. Péntek volt, és a szervező okosan megvárta, hogy a Sonny Boy az utolsó sarokig megteljen. Hogy Olaszországban vagyunk, azt aznap este bármelyik laikus kitalálhatta. Mindig gondoskodnak valami különlegességről, amit sehol máshol nem találsz. Nem tudom, honnan szedtek össze egy egész hordányi asztalt, de a koncert előtt behordták őket a klub belsejébe, és a végsőkig megtömték velük a termet. Az asztalok gyakorlatilag a színpadig értek, szinte beleékelődtek. Na most próbálj fotózni! Életemben először nem láttam biztonsági őröket. A hangulat az asztalok elrendezését leszámítva igazán kellemes volt, mint már rég nem. Oldott, péntek volt, jöhet a buli! Hajnalig!
A Tony Levin Band a régi jó King Crimson-féle Barber Shop stílusában nyitotta meg a koncertet, méghozzá „a capella” felvezetéssel. A zenekar tagjaiból álló kis kórus szellemes énekkel mutatkozott be. Balról jobbra haladva elsőként Larry Fast kezdte: „I am Laaaaaryyyy….”, aztán Tony Levin: „I am Toooonyyyyyyyy”, ebben a dallamban énekelték egymás után szellemesen a verseket, amelyek valójában útmutatások voltak a jelenlevőknek arról, hogyan viselkedjenek a koncert alatt: „Az egész koncert alatt szabad fényképezni, anélkül, hogy eltakarnád a mögötted állók elől a kilátást, a koncert után „live” albumot árusítunk, „Double Live Espresso”, autogramot osztunk,…” Röviden: a tréfás hangulatú koncert elkezdődött. A hetvenes években Tony a bátyjával, Pete-tel egy komédiás csapatban játszott, a The Clamsben, ahol Steve Gadd is ott volt. Valószínűleg innen ered a nyitószám ötlete is.
Ezután jött az igazi kezdés, ami egyúttal afféle mini ráhangolódás volt a zenekarnak. Legalábbis az elején. Tony Levin rögtön az elektromos csellóhoz nyúlt, és vonóval vastag hangokat húzott elő a vastag húrokból. A zenekar elmélyülten építette a hangzást. Ez volt a Pieces of the Sun. Kiváló nyitó bemutatkozás, amely tulajdonképpen jellemezte is a Tony Levin Band nevét. A zenekar a hangok rétegezésével grandiózus atmoszférát bontott ki. Aztán Marotta hirtelen megtörte a ritmust, és Tony Levin talált egy csipetnyi időt, hogy gyorsan felhúzza a jobb keze ujjaira a pálcikákat, megragadja a basszusgitárt, és a zenekar teljes komolysággal belevágott a koncertbe! Az improvizáció első rohama. Brrrr… milyen meggyőző! Utána jött az aktuális stúdióalbum első száma, amely az Egyesült Államokban pontosan egy hónapja jelent meg, a „Resonator”, vagyis a Break it Down. Tony Levin énekesként nagyon meggyőző benne. A szám felpörgette a klub közönségét, mert az egyszerű, lendületes „drive”-ot egyesíti a krimsoidos kísérletezés fuvallatával, amelybe a refrénben „beront” a klasszikus „hendrixizmus”, azaz a „hendrixes” színezetű gitár„riff”. Nagyon gördülékeny szám, amely egyenesen pajkos ugrálásra csábít, de ez most nem jöhetett szóba, mert az olasz kiscsoportok szépen csendben ültek az asztalaiknál, kortyolgatták az italukat, és csak lustán ingatták a fejecskéiket erre-arra. A közönségnek ez a képe, néhány ritka és hirtelen, magasabb fokú mozgásos kitörést leszámítva, sajnos az egész koncertet végigkísérte. Teljesen összegörnyedve az asztal alatt fotóztam a színpadot és a zenekart! Borzalom! Micsoda kellemetlenség! Ezért a lehető leggyorsabban visszahúzódtam a háttérbe.
A Tony Levin Band a „Resonator” anyagával folytatta. A What Would Jimi Do, amely Hendrixnek van ajánlva, tartotta az adrenalinos iramot. Aztán vidáman vissza a kísérletezős oldalhoz, egy King Crimson-számmal, amely sosem hiányzik a Tony Levin Band koncertjeiről. A Sleepless természetesen, és a jól ismert ritmikai gimnasztika a „megfunkozott beatről”. A Tony Levin Band viszont kicsit másképp játssza ezt a számot. Az első kört nem Bill Bruford dobos-zsonglőrködése támasztja alá, hanem a teret nagyrészt Levin fedi le a basszusgitárral, mert Jerry Marotta a szám ezen részében teljesen elöl áll a csörgődobbal. Mielőtt Marotta nekilátott volna a szám főénekének, megszólította a közönséget, hogy most nagyon zavarodott, és nagyon nehezen koncertezik, mert folyton Satrianivel kell játszania. A Tony Levin Band koncertje előtt a klubban a nagy vásznon a G3 koncertje ment, amit a klubban nyilván a koncert alatt sem kapcsoltak le. Marotta énekesként méltón követte Belewt, aztán valahol a közepén visszaballagott a dobok mögé, és éneklés közben komoly fizikai munkába is belefogott. A Tony Levin Band nem titkolta a lelkesedését a „Resonator” lemez iránt, hiszen az egész setlist nagy többségében a vadonatúj stúdióanyag eljátszására volt szabva. Így folytatták a remek Shadowlanddel, ahol a zenekar gyönyörű színpadi kommunikációt varázsolt egymás között, a koncertbe pedig beválogatták a Place To Go-t is, amelyben Tony Levin megmutatta a teljes mesterségét: hogy pusztán basszusgitárral és énekkel úgyszólván mindent meg lehet csinálni egy számban! „Pull off”-ok, „slide”-ok, flageoletek… minden lépésnél hihetetlen könnyedséggel, lágyan, folyékonyan, és közben érezted az igazi, nagyfiús „groove”-ot, párosítva Tony meggyőző énekével. Ebben a számban csak Marotta működött közre ütőhangszereken, meg a refrén vokáljában! Blues, tele tiszta szellemeskedéssel, amelyet a zenei egyszerűség tökéletessége jellemez, amely a kísérletező oldal teljes megnyilvánulása, és amely azonnal libabőrössé tesz, amit korántsem könnyű elérni. Ebből a szempontból tényleg nagy szám. Aztán megint egy szellemes pont következett. Fantasztikus feldolgozás, a Led Zeppelin-féle Black Dog. Teljesen hangszeres kivitelben. Hihetetlen, mennyire élvezte a zenekar ennek a számnak az eljátszását, és tényleg olyan feldolgozásról van szó, hogy ha nem ismered az eredetit, azt hiszed, a Tony Levin Band írta. A hangulatot a melankolikus Beyond My Reach csillapította le, füstös kabarék és esős napok siratója, ahol különleges hangulatról a zongoránál Tony bátyja, Pete Levin gondoskodott. Ezt a Crisis of Faith követte, ami felrázta a termet. Larry Fast, a nagy billentyűs, aki olyan legendás progresszív zenekarokban játszott, mint a Sinergy és a Nektar, a számot az emberi hangok robotizált szintetizátoros utánzatával indította. Hamarosan csatlakozott hozzá Tony a vonóval és az elektromos csellóval, a szám pedig igazi pszichedelikus kalanddá nőtt.
Az Utopia című számnál ismét élvezhettük a nagyszerű ritmust, amelyre mindkét billentyűs szintetizátorvonalai fönséges rétegekben rakódtak. Az atmoszféra valóban nagyszerű volt. Mindenesetre talpra állították a termet a felpörgetett Sabre Dance-szel, amelynek bevezetőjében szinte már metálos hangzást bontottak ki. Zseniális feldolgozás, pontosabban Khachaturian hangszeres műve, amely megint a zenekar hibátlan összeszokottságára hívta fel a figyelmet. Itt remekül átbillentették a hangulatot vad színpadi dorbézolásba. A végén pedig ugrás a „Lamb Lies Down On Broadway” lemezre, egy Genesis-klasszikushoz, a Back in N.Y.C.-hez, ahol ismét Jerry Marotta vette át a főéneket a színpadon, és a koncert így nagy stílusban zárult. Az ének ugyan teljesen alkalmatlan az eredeti hiteles hangulatának felidézésére, de mindegy! Egy szám, amit manapság nagyon nehéz élőben hallani. Az emberek megérezték, hogy a koncert a záró szakasz felé hajlik, és végre mutattak egy kis életet. Tulajdonképpen meglepődtem. Az olaszok általában nagyon tüzesek a koncerteken. De ha leültetjük őket asztalhoz és székekre, az nyilván hat a közismert jellemvonásaikra, altatólag. A kívánatos élvezet ellentéte.
A Tony Levin Band mindenesetre viharos tapsot aratott a reguláris rész végén. Hamarosan csak Tony Levin tért vissza a színpadra. Leült Pete billentyűi mögé, és elkezdte játszani a „Resonator” lemez Fragile As a Song című számát. Nem túl szerencsés választás a ráadás kezdésére, hiszen ballada. Tony viszont rendesen felgyújtotta a közönséget, amikor a zenekar ezután eljátszotta az On The Air-t Peter Gabriel „II” lemezéről. Ezt a turnén egyáltalán először játszották! Micsoda szerencse. A Chapman stick ujjai alól, sokak szerint a világ egyik legjobb basszusgitárosa énekeltette meg a maga nagy hangjait. A Chapman stick a maga ötperces hírnevét pedig különösen az Elephant Talknál élte meg. Stick? What the f… is stick? Laikusként azt mondhatom, hogy a hangszer úgy néz ki, hogy a nyak közepén a két legvastagabb húr van, aztán a húrok vastagsága a nyak két vége felé csökken. A hangokat pedig csak „tapeinggel” (ujjbegyekkel való kopogtatás) hozza ki a „stickből”. Mindkét kéz munkájáról van szó, ami játék közben valószínűleg leginkább a zongorára emlékeztet. A két kéz munkája lehetővé teszi, hogy sokkal nagyobb dallamos spektrumot fedjen le, mint a szokásos basszusgitárjáték. Az Elephant Talk King Crimson-szám! Ennek semmiképp sem szabad hiányoznia a Tony Levin Band setlistjeiről! Persze kerített a paranoia a koncert alatt, hogy King Crimsonból csak a Sleeplessnél maradunk, de a zenekar szerencsére rácáfolt. Tony vette át az éneket. Ez persze nem az a beleélős, eszelős skizoidság, amelyet Adrian Belew képes megidézni a King Crimsonnál, és Gress gitárja a gitáros minden, egyébként az eredetihez méltó erőfeszítése ellenére is még mindig túl dallamosan szólt a szólókban. A „crimsós soundscape” eredeti elefántbőgését Fast fedte le a billentyűkön lévő effekttel. De mégis! A ritmusfüggöny egyszerűen az, ami a mérleg nyelvét az abszolút csemege előadás felé billenti ennél a számnál akkor is, ha a Tony Levin Band veti rá magát. Egyszerűen Levin basszusozásának és Jerry Marotta remek dobmunkájának összjátéka teszi a dolgát. A felpörgetett Elephant Talk éhesen hagyta a klub népét, és mi természetesen ordítottunk és még többet követeltünk! De mindennek egyszer vége. És a végén a tagok megint rendkívül szellemes módon búcsúztak el tőlünk. Az együttes „a capella” előadta Peter Gabriel nagy slágerét, a Don’t Give Up-ot, amelyen a klubban mindannyian még egyszer könnyesre nevethettük magunkat.
A Sonny Boy Club „csúcs” helyszín. Hihetetlen, tényleg! Azon, hogy Európa mennyivel előttünk jár a szervezésben, nincs mit csodálkozni, nem akar vége szakadni. A Sonny Boy Club mindent egyben tud! A diszkótól a rock-jazz-blues clubig (itt Miles Davis is játszott a kilencvenes évek elején), az éjszakai kabaréig, ahol vetkőző csajok vannak,….
Remek ambient, remek hangulatú zenekar, karizmatikus, bájos urak, akik mind egy szálig megszállott „viccmesterek”. Tony, akárcsak a zenekara, egy nagy nevetés, humorérzék és melegség. Röviden: a koncert utáni érzések kivételesek voltak. Tony Levin amúgy is külön fejezet! A hihetetlenül szimpatikus kétméteres ifjonti kópé, és semmiképp sem látszik rajta, hogy idén júliusban betölti a kerek 60-at. Mindenesetre nagy ember, hiszen rendkívüli tiszteletet mutatott az olasz közönsége iránt, amikor a koncert alatt végig igyekezett olaszul megszólítani a publikumot. Tony Levin nemcsak a Chapman stick, a basszusgitár és az elektromos cselló trükkjeinek kivételes varázslójaként bizonyult, hanem olyan emberként is, akinek tökéletesen pozitív a hozzáállása. Mit mondhatnék mást, mint hogy átéltünk egy újabb kiváló, teljesen egyéni és természetesen felejthetetlen koncertet. Cinzia meg szuper PR-os (Diplomata, ezt „big time” lekésted). És sürgősen meg kell tanulnom olaszul. Szépen kezdtem is: „Molto grazie per tutto!”
Setlista
1. »Tony Levin Band Barber Shop« (»a capella« nyitány)
2. Pieces Of The Sun
3. Break It Down
4. What Would Jimi Do
5. Sleeppless
6. Shadowland
7. Places To Go
8. Black Dog
9. Beyond My Reach
10. Crisis Of Faith
11. Utopia
12. Sabre Dance
13. Back In N.Y.C.
—ráadás
14. Fragile As A Song
15. On The Air
16. Elephant Talk
17. Don’t Give Up (»a capella« zárás)
A számok sorrendje az első kettő és a ráadás kivételével nem teljesen pontos!
Képgaléria
