Rage – mindössze három vakmerő metálördög (2006)

0 12

Helyszín: Orpheum / Grác / Ausztria
A koncert dátuma: 2006.04.08.
Látogatók száma: 300
Jegyár: 30€

Az egyik legcukibb kisebb terem a környékünkön, és hosszabb kihagyás után újra ellátogattunk hozzá! A személyzet is hihetetlenül kedves, és amikor szóba elegyedtem a szervezővel, ő is azt mondta, hogy még szerencse, hogy Szlovénia ilyen közel van, mert a mi látogatóink a koncertjeikkel sokszor kihúzzák a csávából. Arra a megjegyzésemre, hogy az Orpheum fenomenális terem, és milyen jó lenne, ha Szlovéniának is lenne ilyen, nem volt túl lelkes, mert szerinte így elveszítené a szlovén vendégeket. Hát igen, persze egy ilyen terem Szlovéniában édeskevés, ahhoz „egészséges” promóterek is kellenek, akik viszont a kevés fényes kivételtől eltekintve jelenleg valahogy nem felelnek meg ennek az elvárásnak.

Ez viszont tényleg állati jó volt. Az interjúktól kimerülve épphogy elértem a koncert kezdetét. A terem előtt már várt néhány szlovén törzsvendég is, régi jó ismerősök, a Rage hűséges rajongói, akik azért jöttek, hogy élvezzék ennek a kiváló német zenekarnak az egyedi metálmelodikáját. A zenekar hosszú pályafutása ellenére ma is valahogy szerencsétlenül mellőzve van a metáltérképen, és nem kapja meg azt az elismerést, amit kétségkívül többszörösen megérdemelne.

A teremben körülbelül 300 néző volt, sokan kint maradtak és vártak, hogy a Freedom Call befejezze a műsorát. A Freedom Call 21:00-kor kezdett. Ők már 2001-ben is előzenekarként játszottak itt az Orpheumban a Hammerfall és a Virgin Steele előtt. A hiperaktív metálosoknak hatéves működésük alatt 4 stúdióalbumuk és egy „live” albumuk jelent meg. A zenekar tipikus német power metalt játszik, fantasy-költészetbe öltöztetve. Vagyis himnuszosság és eposziság „über alles”. Harcosok, akik rettenthetetlenül szeldelik a sárkányok és az emberi képzelet többi hatalmas szörnyetegének fejét, üdv nektek! A Freedom Call dalainak többségében a dúr futamok dominálnak, vagyis a srácok igazi vidám metálosok, állandó szájbarágós mosollyal az arcukon. A Freedom Call nagyon összeszokott fellépést mutatott, egy előzenekarhoz képest tisztességes hangzást kaptak, és lelkesen küzdöttek az anyaguk előadásával. Az aktuális stúdióalbumukat, a „The Circle Of Life”-ot (2005) mutatták be, és a setlistán három új dal szerepelt. A teljes koncert-setlistából éppen a Mother Earth emelkedett ki, az a három egyik, mert volt benne egy kis dráma a riff felépítése miatt, ami elég nyersre sikeredett ahhoz, hogy rövid időre megtörje a pozitív, vidám hangulatot. A srácok megnyerték a tömeg szimpátiáját, bár látszott, hogy sokan a teremben „ásítoznak”, és csak udvariasságból tapsolnak. Különösen Chris ragyogott az éneklésben és a gitárfűrészelésben egyszerre. A tekintet a színpadon azonban mindig Daniel Zimmermanon állapodott meg, aki a Freedom Call dobolása mellett a jóval híresebb Gamma Ray dobosa is. Zimmerman ismét jelezte, hogy a kis dobfelszerelés, amelyet előzenekari dobosként kénytelen használni, egyáltalán nem nőtt fel hozzá. A dobszerkó majdnem felborult, és végig szerencsétlenül remegett Dan dupla lábgépének „torpedózása” és bombasztikus dobperdületei alatt. Szóval néha úgy tűnik, hogy a Freedom Call inkább neves dobosa miatt nagyobb attrakció, mint a zenéje miatt. Szép, szakmailag korrekt fellépés.

Az egyetlen, ami rontotta a benyomást, hogy a gitárpengetőiket „mercahndise”-ként árulták, ami elég felháborító húzás. Igaz, hogy vérre menő harcot vívnak minden centjükért, de ez önmaguk lealacsonyítása. A pengetőt a koncert alatt általában egy igazi rajongó kapja el, így viszont bárki megvehette, akár olyan is, aki a koncertjük alatt a teremen kívül sörözött, és mondjuk úgy, bizarr módon gúnyolódott rajtuk. Mindenesetre üdvözlendő forrása a gyors pénzszerzésnek.

Hagyjuk a Freedom Callt. Hogy a világon nem minden olyan rózsás, mint nekik tűnik, arra a headlinerek hívták fel a figyelmet. A Rage persze. A zenekar, amely új felállásában három abszolút különc triójaként a modern heavy metal forró pontja, egyáltalán nem kerülgette a forró kását. A felvételről szóló intro után a színpad felrobbant, a terem pedig életre kelt. Korábban kétszer láttam a Rage-et. Először a Primal Fearrel közös „co-headliner” turnén (egy jó órát játszottak), másodszor a Helloween előzenekaraként (egy órát játszottak). Most először voltak az én szememben „headlinerek”. A színpad három emberhez képest óriási volt. A Rage belovagolt, és a Speak Of The Dead című számmal nyitotta a műsort. Peter „Peavy” Wagner, aki még órákkal korábban is az alváshiánytól összeragadt szemmel, sűrű ködös fejjel és érdes torokkal a backstage konyhájában kávéfőzés közben is csak érthetetlen motyogásra volt képes, a színpadon mintha újjászületett volna. Egy másik ember. A színpadi megjelenése a három évvel ezelőttihez képest sokkal jobban „kitöltötte” a látómezőt. Átvitt értelemben ez azt jelenti, hogy a fickó ez idő alatt konkrétan szedett magára néhány kilót, és szerzett magának egy rendes „bajor” pocakot is. Nem, nem… már visszavonom a szavaimat. Peavy az egyik legnagyobb német metálzenekar-„leader” és zeneszerző. Afféle legenda. Peavy bal oldalán a jégkorong, a gyors autók, és ennek megfelelően a gyors gitározás hiperaktív fehérorosz rajongója, Victor Smolski tombolt, a „fehérorosz Malmsteen” (vagy a „svéd Smolski”). A rajongói számára mindig elérhető, bőbeszédű, pozitív szellemű gitáros szinte forrt az energiától, és éhes volt a gitárján való tombolásra. A harmadik ember, hátul elhelyezkedve, a metál dobosgúruk kis csapatának tagja. Mike Terrana. Jellegzetes akrobatikus, tornászos pózában feltartóztathatatlanul püfölte a dobfelszerelést, amelynek bőrét valószínűleg elefántbőr vagy grönlandi bálna bőre tartja össze, hogy kibírja ezt a megzabolázatlan ütlegelést.

A Rage a színpadon hihetetlenül gyors. Peavy és Victor jobbra-balra „őrjöngtek” a színpadon, miközben Mike maximálisan kinyújtotta a csápjait, és végsőkig igyekezett túlharsogni két társát. Ha a Freedom Call vidám kis manói előbb dalocskákat énekeltek, a Rage azért jött a színpadra, hogy feketeséget vessen, ami szó szerint azonnal elnyelt minket, és mint a tollpihét, elfújta a Freedom Callt.

Peavy, a mindenféle származású koponyák szerelmese kiváló hangulatban volt a színpadon. Megszólította a közönséget, és különösen mókás volt a szokásos folyamatos fintorgása, illetve nyelvöltögetése közben, ami Gene Simmonst (Kiss) idézte. A setlista többnyire a mostani trió által írt dalokból állt, némi régi bombasztikával, mint a Turn the Page, az Enough is Enough és a Baby I’m Your Nightmare. A Rage legkésőbb a több mint húszperces Suite Lingua Mortis eposz alatt meghódította a teljes közönséget a teremben. Igaz, a prágai zenekaruk kísérete nélkül, amely az épp megjelent „Speak Of The Dead” (2006) albumon játssza el nekik a számot, de ez az a dal, amely bizonyítja a három zenész kiválóságát. „Peavy” őrülten üvöltötte végig a koncertet, csökkenő erő nélkül. Arra számítottam, hogy a koncert vége felé elfogy majd a levegője, de tévedtem. A fickó bravúrosan bírta a basszusgitár megzabolázatlan tépésének és az énekes ordításnak a kombinációját. A Suite Lingua Mortis persze tartalmazta a háttérben „bejátszott” zenekari szólamokat. Smolski és a gitárjával művelt dolgok látványa megint elállította a lélegzetet. A Rage a szvitet rendkívül átélten játszotta el, hiszen a teljes anyaguk közül ez a legkülönlegesebb, és ezért különösen vonzó a játékra.

A Baby I’m Your Nightmare közben egy kisebb kellemetlenség történt. A szám végén Terrana csodálatos módon eltűnt a dobok mögül. Nem, nem. Nem esett le a székről, ne aggódj. Lámpával a kezében a szám utáni szünetben a dobfelszerelése alatt, a színpad alatt találta magát, és lázasan tapogatta a földet. A dobok valamelyik alapvetően fontos része durva ütlegelése közben messze, messze elrepült, ki tudja, hová. Peavy közben megszólította a közönséget, és az egészet tréfára fordította, majd tapsot kért a láthatóan „bepöccent” Mike-nak. Smolski eközben nem sokat teketóriázott, és a közönséget lekötötte a Rage „Welcome To The Other Side” (2001) lemezéről származó kiváló instrumentális szerzeményével, a Lunatic című számmal, amelyben megmutatta jellegzetes védjegyét: a pengető nélküli szólózást és a „tappingelést” a jobb tenyérrel való hangfojtással. Nincs mit tenni, a keleti gitárvarázsló végig brillírozott. Terrana is megkapta a maga öt percét. A szólót a háttérben felvételről megszólaló hang konferálta fel: „Ladies And Gentleman, let me present you the sexyest drumer in the world! Mike ”the Troll” Terrana!”. Akárcsak Smolski, Terrana is bebizonyította, hogy ma este teljesen mérgező volt, és ő is egy McLarren a metálban, csak nem a gitáron, hanem a dobokon. „The Troll” csintalan és pusztítóan dühös volt!

A Suite Lingua Mortis erősen atmoszférikus attrakciója után, amitől alaposan felállt a szőr az Orpheumban jelenlévők hátán, és a gitárszóló után a Rage hozzátette a szokásos gázt, és a koncert záró részét a „Soundchaser” (2003) lemez robbanékony szerzeményeivel folytatta, amikre közben már alaposan megszomjaztunk. A trió alaposan megizzadt. Olykor úgy tűnt, hogy a srácok transzban vannak a színpadon, főleg Smolski a szólók alatt! A végén Peavy hálásan a Rage legismertebb dalát, a „Perfect Man” (1989) lemezen lévő Don’t Fear the Winter című számot ajánlotta az összes szlovén rajongónak, ami különleges megtiszteltetés volt a jelenlévő maroknyi szlovénnak.

A Rage így a lehető legmagasabb szinten zárta le a showját, és teljesen igazolta a zenekar nevét. Az emberek még többet követeltek. A Higher Than The Sky („End Of All Days”, 1996) egy szellemes walking blues jazzy „poén” után nyitotta a ráadást! A kiváló zúzda a közepén átváltozott a Judas Priest-klasszikus Jawbreakerré, a tömeg ettől még jobban fellángolt, aztán a Rage tökéletesen visszatért a Higher Than The Sky főtémájához, és a bravúros fellépést, a legnemesebb metálszármazású, megzabolázatlan energiával a maximumig megtöltve, a végéig levitte. Francba… Az egy óra 50 percig tartó koncert átkozottul gyorsan elröppent…

Troll Terrana láthatóan boldogtalan volt a koncert közepén történt malőr miatt, és amolyan formálisan szétdobált néhány dobverőt a nép közé, majd eltűnt a színfalak mögött, míg Victor és Peavy a hűséges rajongók iránti különleges ragaszkodásról tett tanúbizonyságot, és néhány komoly kézszorítással nagyon méltósággal elbúcsúzott a néptől. Troll makacssága, amellyel bebizonyította, milyen gyerekes a maga 46 évével, minden valószínűség szerint megfosztott minket a Full Moon című számtól, amelyet a Rage így kihúzott a ráadásból.

A Rage-koncert elképesztő élmény, mindenkinek ajánlott, akit elbűvöl az az egyszerű tény, hogy mire képes a színpadon mindössze három ember a metálban. Magukkal hozták a színpadra az egész pokoli ütőerőt és a maximumra csiszolt zenei színpadi tökéletességet. Ez egy olyan zenekar, amely nem a pengetők árulásával fitogtatja magát, hanem a színpadi performanszra játszik. A „mutasd meg, mi van benned a színpadon” filozófiájával. Olyan koncert, amelyről valóban sokkal többet viszel haza, mint amire az elején számítasz. Ezúttal ez az érzés még erősebb volt, mert a Rage volt a főzenekar a színpadon, és gyakorlatilag minden korlát nélkül robbant. „Metal up your ass!”

Setlista

FREEDOM CALL:
1. Warriors
2. We Are One
3. Hero Nation
4. Hunting High And Low
5. Metal Invasion
6. Another Day
7. Mother Earth
8. Ocean
9. Land Of Light
————————–
10. Freedom Call
11. Hymn To The Brave

RAGE:
1. Speak Of The Dead
2. No Fear
3. Down
4. Turn The Page
5. Crucified
6. Straight To Hell
7. Drum Solo
8. Enough Is Enough
9. Baby, I’m your Nightmare
10. Lunatic (instrumental)
11. Suite Lingua Mortis
12. Guitar Solo
13. War Of Worlds
14. Human Metal
15. Don’t Fear The Winter
—————————-
16. Higher Than the Sky (incl. Jawbreaker)

Képgaléria

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik