Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés dátuma: 2005. 06. 07.
Produkció: John Petrucci & Mike Portnoy
Az album hossza: 75.46 perc
Műfaj: Progressive Metal
Az „Octavarium” tetőtől talpig „progresszív dream theateres” rockalbum, de az „Images And Words” (1992) hangulatát keresni benne igazi butaság! Az új Dream Theater sehol sem őrjöng céltalanul ágyúdörgésű, ultraszónikus szólókkal, inkább tömörebb motívumokat fűz egymás után, így a dalokon végigfut a vörös fonal, nem esnek darabokra, és az album ebből a szempontból következetes. A dühös „Train Of Thought” stílusát elfelejthetjük. A nyitányt a The Root Of All Evil adja, amely lezárja a Mike Portnoyról és az alkoholfüggőséggel töltött éveiről szóló trilógiát (azoknak, akik jobban ismeritek a zenekart: a „Mike, az alkoholista” trilógia első két része a The Glass Prison és a This Dying Soul). A dal masszív, torzított függönyt von maga köré, az előrefrén drámai énekdallamai pedig a refrénben gyanúsan dallamos irányba ugranak át, valahogy úgy, mint a „Falling Into Infinity” (1995) egyik-másik száma. Ha a „Train Of Thought” dühös metalozás volt, és Rudessra nem is lehetett ráismerni, az új lemezen a billentyűk jelentős részt vállalnak az új Dream Theater kifejezésmódjából. A álmodozó The Answer Lies Within és a kicsit keményebb These Walls (ez szolgált promódalként, és a lemez megjelenése előtt szólt a rádiókban) stílusában is, hangulatában is ikerpár, és teljesen lenyugtatják az albumot. Gyengédek, és összességében hangzásukban kifinomultan lekerekített, egész darabok. Technikai oldalról, az újítás és a felfedezőkedv adagját tekintve viszont egyik sem különösebb. Maga a These Walls refrénje idézi talán a leginkább életre a zenekar régi, „early nineties” korszakát. Ezután jön a popos-rockos I Walk Beside You, amely az első igazi meglepetés a lemezen. A gitárriffet kissé háttérbe tolták, mint az óra ketyegését az előrefrénben, ezt pedig a basszusgitár fedi be szép produkciós kontraszttal. Utána könnyed, remek refrén következik (LaBrie fenomenális benne), amely elsőre a fülünkbe mászik. Ez valószínűleg még azoknak is tetszeni fog, akik odavagytok az U2-ért.
Aztán jön az igazi prog metal lövés a Panic Attackkel. A modernizált, nu-metalosan koszos gitárhang a hangzás szélességének nagy részét lefedi, a dal briliáns dinamikát vonultat fel, a jellegzetes, ügyesen „dream theateres” megtört ritmusokkal. Tulajdonképpen a lemezen először ébred fel és nyújtózik ki rendesen Portnoy dupla lábdobja is. Remek hangulatváltás, egy olyan dalon át, amelyben a spontán motívumok gördülékenyen követik egymást, és végig magasabb sebességfokozatban, nagy erénnyel szólalnak meg! Újdonság a hangminták használata is, vagy hogy is mondjam? Az „elektronikus soundscape-ek” használata, főleg a dalok bevezetőiben és lezárásaiban, ami korábban nem volt jellemző a Dream Theaterre, szép színfoltja a zenekar kifejezésmódjának, hiszen a karrierjük során eltékozolt rengeteg hang után a Dream Theaternek igencsak szüksége van a frissességre, és ez az egyik út, amely tökéletesen megmenti őket. A Never Enough szintén teljesen prog metalos, nehezen gördülő dal, amelyben James LaBrie remek énekesi alakítást nyújt, és rendkívüli érzékével igazi drámát visz a számba. Néha zavaró, hogy a szólókban nehéz megkülönböztetni Petrucci gitárhangját Rhudes játékszerének hangjától, amelyet a fickó maga „the continuum fingerboard”-nak nevez.
A lemez dalról dalra egyre jobb, a végén pedig tetőzik. A Sacrificed Sons olyan dal, amely ismét felidézi az ikertornyok földdel egyenlővé tételét New York közepén. A költészet terén a zenekar itt határozottan veszít a komolyságából és az intellektusából, de a Dream Theater végül is csak „proud citizens of USA”, úgyhogy az ilyen gyerekességek árulásában ma már inkább sajnálhatjuk őket. A dal, amely az elején lustán bontakozik ki, végig ízlésesen van fűszerezve zenekari hangszerelésekkel. Nem sokkal a fele előtt a fiúk kiengednek, és veszélyesen szétcincálják a hangszerparkjukat. Csak ebben a dalban találkozunk a Petrucci és Rhudes közötti klasszikus kereszttűzzel a szólókban. A dal lenne a lemez legimpozánsabb pillanata, ha nem követné a 24 perces címadó ep. Ep a szó igazi értelmében, mind a dallamépítés rendkívüli érzéke, mind a hangulati fordulatok, mind a szilárd kompozíció felépítésének érzéke tekintetében. Az ep egyébként pocsékul „floydosan” nyílik, középpontjában Petrucci „glissando” gitárjával. A kezdeti atmoszféra, amelybe LaBrie kerül, egyenesen jeges, a srác egy sor sztereó chorus-echo effekten keresztül énekel, helyenként szinte narrációként, miközben transzcendentális gitárhangszínek és zongoravonalak fedik be. A dal rétegzett Dream Theater tetőtől talpig. Mindenben bravúros. Ahogy említettem. A tömör motívumok, a szépen megfűszerezett dallamok és a sokszínű hangulatok kiváló összefésülése miatt, amelyek teljesen zavartalanul olvadnak egymásba. A fiúk sehol sem lazítják fel a dalt holmi elnyújtott, „beteg vitatkozós” szólókkal, és ezzel nem veszik el a következetességét. Jaj, de jó! És még fuvola is került bele. Itt a fiúk meglepő módon John Myungot is előreengedték, akinek a basszusgitárja valahol a dal közepén zúgni és zörögni kezd a számon át.
A dalok változatosak. Ezúttal nem beszélhetünk a zenekar világos és szilárd stilisztikai fókuszáról. Pozitívum, hogy a Dream Theater rendkívül érett albumot tett le az asztalra, hogy Rhudes beépülése a zenekarba végre valahogy meghozta az igazi gyümölcsét, hiszen a srác ezúttal a Dream Theater hangzásának egyik szerves szerepét tölti be, Petrucci végre már nem szólókkal producerkedik, és a gitárja konstruktívan, végre egyenrangúan áll a zenekar kifejezésmódjában, Portnoy hozza a megszokottat, kevesebbet játszik a dupla lábdobon, mint a múltban, és többet a cineken és a tomokon, James LaBrie pedig, ahogy már mondtam, a „Train Of Thought” kriminek is beillő teljesítménye után olyan énekkel lő, mint régóta nem. Vagyis a Dream Theaternek végre sikerült letennie az asztalra mindennek a megfelelő kombinációját. Meghallgatható dallamok, meggyőző, sokszínű hangulatok szép kirakósát, ambiciózus szólóGörcsök nélkül, ezért a lemeznek igazi „feel”-je van, és meggyőz. A Dream Theater tehát lassan, de biztosan érett kifinomultságra tesz szert, ami a zenekar szellemébe általában csak az évekkel költözik be. Mindez megtartja a Dream Theatert a mai progresszív rock világának egyik központi alakjaként.
szerző: Aleš Podbrežnik
értékelés: 8.5 / 10
Számlista:
1. The Root Of All Evil (8:07)
2. The Answer Lies Within (5:26)
3. These Walls (6:59)
4. I Walk Beside You (4:29)
5. Panic Attack (7:16)
6. Never Enough (6:33)
7. Sacrificed Sons (10:42)
8. Octavarium (24:00)
Felállás:
James LaBrie – ének
Mike Portnoy – dob, vokál, ütőhangszerek
John Petrucci – gitár, vokál
John Myung – basszusgitár
Jordan Rudess – billentyűk, „continuum”, „lap steel guitar”
