Helyszín: Ljubljana / CUK Kino Šiška / Szlovénia
Dátum: 2013. december 3., kedd
Mennyire jó zenész valaki, ha elveszed tőle az effektek sminkjét, a rikoltó torzítás helyett pedig csak egy akusztikus gitár rezonáns testét adod a kezébe, leülteted a mikrofon elé, és megadod neki az esélyt, hogy pusztán a saját hangszálaival és begyakorolt ujjaival tálalja a zenéje megtisztított formáját? Kevés ilyen ászt bírtam mostanában egy-két percnél tovább hallgatni, mert pózerekből és szájhősökből sosincs hiány. Ha pedig a világszínpadon az akusztikus játék mint tiszta forma nem foglalja el a rádióhullámok közepét, Szlovéniában a nagy, bevált és megerősített minták kezdeti kölcsönvétele, újraalkotása után saját, gyökeret vert formátumot kapott egy műsor, amely az akusztikára és a torzítatlan hangi őszinteségre már egész húsz éve annál inkább épít. Talán az Alpok ezen oldalán, még inkább a nemzeti médiabüszkeség falai közt, a nyelvi és zenei igényesség fellegvárában, a furulyás fiú melletti épületben a változások lassan és alig észrevehetően zajlanak, de valami teljesen változatlan marad: ami nem romlott el, ahhoz egy tapodtat sem nyúlj! És pontosan ennek az imperatívusznak a jegyében töltötte be idén „a ti kedvenc DJ-d, Jure” a rádiós műsora teljes húsz évét. A műsor kinőtte a Radio Študent kereteit, tizenöt éve a Val 202 falai közt vetett horgonyt, több mint 200 adással és megszámlálhatatlan vendéggel szolgált, párszor pedig kilopakodott a rádióstúdió intimitásából a nagy színpadokra is, és ezzel kijelentette: az Izštekani nálunk valamivel több egy műsornál. Nekem az a bajom, hogy az emlékezetem nem hagy el olyan gyorsan, így megmaradt bennem az első averzió egy olyan műsorral szemben, amely túlságosan szó szerint kölcsönözte egy nagyon ismert és nézett adás formátumát, azét, amely az MTV-generációt jellemezte, olyan zenészek felejthetetlen érzelem- és érzékiségkitöréseivel, mint Eric Clapton, aztán a Nirvana, az Alice In Chains, a Pearl Jam, Neil Young, Sting, és sorolhatnám még. Szlovénia az akkori mércém szerint átkozottul kicsi volt ahhoz, hogy valami olyasmi, mint az Izštekani, a végtelenségig vihesse a szekeret, de úgy tűnik, akkor alaposan elszámítottam magam. Jó, mit jó, kiváló zenészből van elég nálunk ahhoz, hogy Jure Longyka az akusztikus univerzuma kebelére csalogasson annyi vendéget, ami több mint 200 adásra elég volt. Az első kihúzott dugó után, a messzi 1993-ban a Sokoli és a megsemmisíthetetlen Pero következett, majd a hazai szcéna nevei özönlöttek, mint a nekem kedves Demolition Group, a Miladojka Youneed, a Niet, a nemrég gyönyörűen lecsupaszított és átalakult Hexenbrutal, a két pólus között pedig a minőség és a szubverzivitás hosszú evolúciós idővonala húzódik, sajátosan provokatív, mégis termékeny módon. Nemcsak hazai avantgárdisták fordultak meg náluk, az Izštekani külföldi csemegéket is vendégül látott, néhány vendég pedig (a megmutatott minőségnek köszönhetően is) többször is visszatért. Igazán érdekes volt viszont a bejelentés, hogy a kerek 20. jubileumot egy egész estés látványossággal örökítik meg a ljubljanai Kino Šiškában, ahol a szlovén könnyűzene tizenegy szaftos neve lép majd színpadra, hogy az RTV Slovenija szimfonikusainak húsztagú zenekarával megtámogatva húsz dalt adjanak elő a tökéletes kicsatlakozottság, lekapcsoltság, a hangzási ballaszt eldobásának szellemében, mindenki szeme láttára és fülehallatára! Ez olyan meghívó volt, amelyet nem lehetett nem észrevenni: akkora tömeg gyűlt össze, hogy a szlovén koncertezés kápolnája az utolsó sarkáig megtelt, a színpad alatt pedig az emberek a tökély rájuk eső adagjára vártak.
Az élőben előadott, ezen az estén sokszor hallott jingle-ök kissé megkopott nyitánya után, „a ti kedvenc DJ-d, Jure” nevében, a műsor atyja és lelke, a kissé megőszült, de az alternatívának egy cseppel sem kevésbé elkötelezett Jure Longyka néhány kikapcsolt mikrofonba mondott felvezető után végül legyőzte a technikai manót, a véletlen botlásból pedig azonnal jó vicc, a műsor címéhez illő, remek poén lett. Az est házigazdája epikus elbeszélő stílusában belekezdett a műsor születésének, metamorfózisainak és átalakulásainak történetébe, amely a rádiós csapatot, a stúdióban játszó zenészeket és a készülékek előtt ülő hallgatókat egyaránt formálta. A szupernóvák egyik legnagyobb jelensége, amelyek az ezredforduló után erősen halványodni kezdtek, kétségkívül a Siddharta, amely épp a kikapcsolással, a felhígult és produkciósan felfújt hangzásától való eltávolodással kezdett visszatérni jól ismert formájához. Ebben a hangzásban az első kreatív kitörések és avantgárd csáberő után mostanában bizony alig volt valami esszencia (legalább a Petrolea lemez óta, ha nem már a Saga óta, a zenekar kreatív töltetének teljes kiürülése tapasztalható). Az RTV szimfonikusainak húsztagú zenekarával fedezve, Patrik Greblo vezényletével a ljubljanai kvintett az igazi kvintesszencia keresésére indulva a Nord felé veszi az irányt. Klinik frissen és megjátszás nélkül őszintén szól, az akusztikus felszerelésbe öltözött Primož, Jani és Tomi pedig a klasszikus zongora hangjai, Tomaž fekete-fehér billentyűkön játszó érintései és Boštjan erőteljes dobolása mellett olyan magabiztos kezdési hőfokra melegít, amiben nincs mit kifogásolni. Tomi M. érettebben és teltebben szól, a többi katona pedig nem hangzik olyan felfújtnak és kimódoltnak, mint például a Stožicében bukott látványosságukon. Kellett egy kis földreszállás ahhoz, hogy az öt különálló rész között elinduljanak az igazi szinergikus áramlatok, hogy a személyes szakadékok fölött újra szinapszisok és a kreatív összeforrás hídjai szövődjenek, aminek részese lehet a megalomán Izštekani projekt is. A Siddharta a bežigrajski stadionban aratott sikeres fellépésének tizedik évfordulóján dupla CD-t és DVD-t adott ki, ennek a nagy hangzásbeli ragasztmánynak, hangkollázsnak, amely javított a zenekar megítélésén, része volt az RTV Slovenija zenekara kiváló zenészeinek bája is. Vonós hangsúlyok a Klinikben, még inkább az utolsó remek kislemez, Novi svet (Keaziree) megrázó új hangja. Tomi M. ismét előjött lírai kreatív démonaival, a világ újrafelosztása után pedig olyan sorokat írt, amelyek a Platina megrendítő csengésével töltik meg a Katedrala boltíveit, méghozzá úgy, hogy ismét jobban hihetsz neki, mint a pár évvel ezelőtti féligazságoknak: »Novi svet gori / Tišina / Vedno več ljudi v ogenj nosi sanje / Novi svet gori / in spet se bojimo / Novi svet gori / Tišina / Morda je to razlog, da v dimu odletim? / Morda je to razlog, / da ponovno se rodim? / Morda je to razlog, / da podrem vse in živim!«. Markáns bevezető, amelyet gyors váltás követ, majd a műsor emlékműve, maga Lovšin érkezése előtt őszinte születésnapi köszöntő és a teremből felcsendülő ének következik az ünnepeltekhez, a Siddharta billentyűséhez, Tomažhoz és a szimfonikusok oboistájához, Majához. Az Izštekani számára ennyi elég is volt: a színpad alatt lélegeztünk és éreztük a folytatást, amely sebészi pontossággal zajlott.
A Siddharta utolsó taktusai alatt a színpad bal oldalát minimalista módon elfoglalták a Španski borci fiúi és férfiai. Ők az Izštekani emlékművének kísérőzenekara, annak az embernek, aki tulajdonképpen az egészet megnyitotta, elindította a vadászati szezont a lekapcsolt zene tökéletes változatára. Pero Lovšin, a szlovén punk doyenje, a Pankrti első torka, aztán a Sokolié, majd saját maga mestere, gazdája, vagy hívjuk, ahogy akarjuk, mindig is a bulizás, a mulatság szinonimája volt, a precizitásé és az érzékiségé viszont nem. Lovšin megfiatalított kísérőcsapata, amelyet Simon Cukljati és Rok Pogačnik gitáron, Rihard Zadravec harmonikán, valamint Pero „francia forradalmi bajtársa a távoli 1848-ból”, Džimi Džej alkot, ezúttal tarabukával felszerelkezve, a Vitezi obložene mize Neko glupo nedeljo című dalának country-változatával kezdte a fellépését. »Če moraš borit se, vrn udarc / če moraš bit mirn sprazn kozarc …« – hörög izzadtan Pero egy székre telepedve, a Španski borci pedig a tábortűz melletti elnyomogatás stílusában nem ébresztik fel a közönséget igazán jól. A tagok között hiányzik a kémia, ezért Lovšin olyan, mint egy megöregedett bluesos, rockerféle, aki valaki más számait nyomja. Sokkal jobban beindul a dolog a Sodn dan című számra, amely mindennek a végét jósolja, az elpusztított Ljubljana víziójával pedig a Sokoli dala a Satan je blazn zmatran lemezről, az ősrégi 1992-ből, nosztalgikus emlékként bomlik ki, és felhívásként egy gyökeresebb változásra abban az állapotban, amiben az utóbbi pár évben rothadunk. Hogy ezer ember töltötte meg a Kino Šiškát, az kezd látszani az erősebb tapson és a visszafogott együtténeklésen a refrénnél: »Kokr se spodobi za sodn dan«, miközben a Španski borci kissé megnyújtott fellépése szilárdan halad a nagy finálé felé. Valami kiemelkedő pillanat most nem volt, de két erős adu már az asztalra hullt, és nagyon kíváncsi voltam, mi következik.
Hogy a szlovének Smolar, Pengov, Mlakar, feltételesen Kreslin és Šifrer mellett valóban rendelkezünk valódi daltulajdonos-erővel és potenciállal, azt a Katalena, az S Filtrom és más hasonló eklektikus, a megengedett határokkal játszadozó formációk köréből kilépve a költőien erős és hangolt Boštjan Narat bizonyította. Az ember, aki a nyugodt, elegáns értelmiségi látszata alatt egy halom metaforával átitatott haragot rejteget. A Strah je odveč a lemez címe, amelyről az érzékiség mélyebb mélységeibe és Narat szép baritonjának színes simogatásába repülünk. CDG 14.45 a színpadról a fülekbe önti a párizsi Charles de Gaulle repülőtéren elkapott pillanat adagját, annak a repülőtérnek, amelyet a francia elnökről neveztek el, aki élete késő őszén egyszer azt írta: „minél jobban megismerem az embereket, annál jobban szeretem a kutyákat”. Gyengéd gitár, a háttérben a zenekar vonósszekciójának tompított pizzicatója, Narat pedig a teljes lazaság stílusában ódát zeng a testnek, a szerelemnek, az elidegenedésnek, a búcsúnak, az ürességnek, a kapcsolatok egocentrizmusának, a félelmeknek, amelyek épp kimúlóban vannak, az üvegesedő emlékeknek és a szenvedély benyomásainak. Narat folyékony és hömpölygő, érzékeny, metaforákkal teli, elmélkedő, de tény, hogy a gitárpengetés kicsengése után, amely egy pillanatra a Metallica „One”-ját idézi, a közönség nem fogadja a tökéletességet olyan zajosan, ahogy valami ismertebbet fogadna a rádióból. A langyos taps Narat kiváló színpadi teljesítményét a Zdi se című dal cinikus, jazzes szépségével zárja le, ez a Konec sveta pride vedno nenapovedano albumról való szám. A teljes zenekari hangszerelés megrendítően hat, amikor a fiatal dalszerző egy újabb elvesztett szerelemről énekel, amely sosem történt meg, egy újabb meghiúsult ismeretségről és románcról. A randiról való távozás szép elbeszélése, amelyre csak egy szereplő érkezett, úgy szól, mint egy megszólítás a reményhez, a Szerencséhez, a Jövőhöz, de profánabban az ismeretlen szép lányhoz és a tökéletes Szerelemhez is. A szenvedélyek gyönyörű lecsendesítése álmodozóbb hangulatot ad az élő adásnak.
A révedezés után viszont jöhet egy kis humor, bohóckodás, élénkítés és közvetlen provokáció, avantgárd módra. Az emberek mindent megértenek, nem? Hát persze! Éppen ezért szeretem annyira a Zmelkoow-t, a tengermelléki Monty Python-humor hordozóit és a brutálisan őszinte cinizmus értelmiségijeit. A kihívás, amelyet ezúttal maguk elé tűztek a primorski mulattatók, színvonalon felüli volt. Vizuálisan is, hiszen a recesszió és a hiány idején a legjobb, szó szerint arany ruháikat öltötték magukra, és a színpad bal oldalát foglalták el. A számban, amelynek tíz perc alatt kellett volna szőnie a történetet a szlovén fiatalok és felforgatók forradalmi szelleméről és hatékonyságáról, remek adag csípősebb humor jutott. „A tüntetések átköltöztek a hipermarketbe, erről később még mesélünk egy kicsit. A zombik is a hipermarketekben vannak, szóval a dolgok csak átkerültek – de a történet megy tovább”, kezdte Goga a koncert elbeszélését a rá jellemző stílusban. „Eljátszunk egy új számot, a címe Pussy revolucija. Előtte eljátsszuk a Revolution Nine-t, utána pedig egy számot, aminek nincs címe, de két dal elég felismerhető keveréke ahhoz, hogy ne kelljen neki cím”, készíti fel sokkal a közönséget a zenekar első torka, Longyka pedig elindítja a tízperces visszaszámlálást, amelynek lejártakor a tengerparti viccmesterek akár szó szerint is „izštekani” lehetnének, vagyis kihúzhatnák őket a konnektorból – viccelődik az est házigazdája. Hogy a Zmelkoow tarsolyában mindig akad valami friss, és nosztalgiázni most sem akarnak, azt Nuša, Žare, Goga és Aleš a dadaista kreativitás gyakorlati bemutatásával bizonyította. Az aritmikus felvezetés igazi hangzásbeli provokáció volt, közben Goga időnként a mikrofonba morogta: „Number five … Number five … Number twelve …”, az idő egyharmada után pedig a rendszer élesebb kritikája csípős cinizmussal folytatódik azon forradalmárok rovására, akik ahelyett, hogy a parlament és a többi intézmény előtt harcolnának az igazukért, engednek a zombiszerű hívásnak, és elmennek a hipermarketekbe, mert ott akciók vannak. Eladott lelkek vagyunk, vagy ami még jobb: a forradalom elbukott – teszi hozzá a maga módján a Zmelkoow, e felismerés után pedig szó szerint mennybemenetel következik, a Led Zeppelin és a Stairway To Heaven, valamint egy Kekec-dal gyönyörű fúziójával. A jókedv a legjobb, ugye, a színpadi provokátorok pedig zenekari alátámasztás nélkül, békés énekkel és egy olyan kérdéssel zárják az estét, amelyre magunknak kell válaszolnunk, mégis oly gyakran szívesen elengedjük a fülünk mellett: „Kaj mi poje ptičica sinička?” A madarak már azt csicseregik, hogy mi a … Úgyhogy mosolyt az arcra, és minden OK lesz, nem?
A Vse je OK a fiatal, szószátyár rapsztár, Rok Trkaj új albumának címe is, aki ezúttal kihúzta a dugót a felvett samplejeiből és matricáiból, DJ helyett pedig a zenekar vonós kísérete mellett az élő zenekarát hívta a színpadra: Jani Hace basszusgitáron (igen, a Siddharta jelenlegi basszusgitárosa …), a dobok mögött Janez Gabrič, gitáron Teo Kolori, a koncertzongoránál pedig Denis Horvat. Lovro Ravbar szaxofonost nem látom a színpadon, kísérő énekesnőket sem, Trkaj viszont erőteljesen és fenntartások nélkül a Rapostoli című albumról való Prvič című számmal – az album idén ünnepli az ötödik születésnapját – belevágja a vitorlát a szabad rímek folyamába, azokéba a dolgokéba, amelyeket mi, fiatalok, mindig egyszer csinálunk először. A szabad freestyle ezúttal metrikusan pontos, a kísérőzenekar funkos groove-jával pedig szépen belesimulnak a gazdag hangszerelés rétegei a háttérben. A dolog természetesen, erőltetettség nélkül és igazán gazdagon hat, a jól összefűzött szlovén szavak lavináján pedig aktívabban átadhatjuk magunkat az energikusabb ringatózásnak. A Živim zato című számban a fiatal ljubljanai teljesen ellazul, kinyitja az összes regisztert, és a kiszámíthatatlanság és a spontaneitás elve szerint – már amennyire az élő fellépés megengedi –, rábízza magát az A-Kamela és az Oktet 9 tagjának, Jan Šilcnek a beatboxos kíséretére. Trkaj kitűnően végzi a dolgát, a kísérőzenekar is, így a szószátyár gondolat- és ötletlavina igazi kontrasztot jelentett az egyébként organikusabb zenéhez képest, Trkaj pedig a versengő párbajban pár lépés előnyre tesz szert a „riválisaival” szemben az „Az Izštekani-est győztese” címért folyó harcban, amelynek babérja természetesen egy szóbeli üzenet, amit a józan koncertlátogatók talán elvihetnek magukkal a világba.
A folytatás lényegesen kontrasztosabb és szélsőségesebb volt, legalábbis ami a művészi oldalt illeti. Aphra Tesla kivételes szlovén zenész, aki saját magát valódi operációs rendszerként, a lírája és költészete kifolyásának szelepeként írja le, én pedig azután, hogy a fülemet először kezdték cirógatni a Home In The Zone című kivételes lemez hangjai, alig vártam a koncert eme felvonását. Ezúttal igazán jogosan használom a kontroverz, a színvonalon felüli és az extravagáns szavakat egyetlen mondatban, hiszen mindössze két szereplő minimalista megközelítése a velejéig meztelenre vetkőztette Aphra zenéjének lelkét: az énekesnő kivételesen színes hangjának tökéletes szövedéke, aki egy személyben egyesíti Josipa Lisac kecsességét, a múlt század húszas éveinek aranykorából származó jazzdívák hangszínét, a vastag, érzelmes ízesség rétege alatt pedig Rimbaud árnyai lopakodnak a világra, kezet fogva Jim Morrison metrikájának dallamosságával (legalábbis én végig valami végzetesat, élesat és fájdalmasat, fatálisat érzek). A kényelem további faktorát a metrika és a kivételes zenei tudás folyékony jazzkompendiuma szövi, amellyel a szlovén jazz ígéretes tehetsége, az erőteljes Marko Črnčec szolgál; a Pojke Indiani és az érzékenyen elénekelt Raven után pedig be kell vallanom, hogy a kivételesség gyöngyszemeit ezúttal olyanoknak szolgálták fel, akik ezt nem érdemelték meg. A koncertkultúráról nem vesztegetnék szót, hiszen primitív alakok és bunkók voltak azok, akik egy kicsit több figyelmet és koncentrációt igénylő fellépés alatt ízléstelen megjegyzésekkel szórták a teremet, hangos beszélgetésekkel zavarták a színpadi ritmust, és rombolták a tökéletes élvezetet azoknak, akik zenét jöttünk hallgatni a koncertre, nem pedig idióta történeteket olyan dolgokról, amelyeknek semmi közük az Izštekanihoz. A gyöngyöt ezúttal a disznók elé szórták, ha lehetek egy kicsit szélsőséges. Az intenzív szívből jövőség és a felülmúlhatatlan líra vokális, minimalista felhangját, amely a szív legközepéig képes megrázni, a csőcseléknek szolgálták fel, amely mindig a legkézenfekvőbb, könnyű utat keresi. Megöregedett rockerek, pózerek, meghosszabbított abszolutóriumú egyetemisták, gazdagocskák és üresfejű szegény ördögök buknak az érdekesebben dallamosra és a könnyű megoldásra, a szomjasok szánalmas hordája pedig, sajnos, feleslegesen ürítette a termet, hogy csillapítsa kiszáradt torkát. Aphra Tesla volt az est figyelmen kívül hagyott kincse, amiért legalábbis tőlem a profizmusáért, méltóságáért és az előadás magas színvonaláért őszinte dicséret és álló vastaps jár, amelyet az ilyen magas minőségű művészet meg is érdemel!
Szlovéniában viszont dagályinfláció van, hiszen a Tide mellett létezik a The Tide is. Hogy melyik volt előbb, és melyik a jobb, az persze ízlés kérdése, és az utóbbiakról nem érdemes vitatkozni. Én személy szerint egyiket sem favorizálom, de be kell vallanom, hogy a The Tide teljesen felnőtt a színpadi feladathoz: a csordultig telt terem előtt ledobni minden ballasztot, és az egyik számos közbülső érintéssel közelebb kerülni a landoláshoz az új, Landings című stúdiólemezen. Egyenességről és valamiféle tisztaságról van szó, amellyel Longyka a maga kulcsa szerint megtisztítja azoknak a zenekaroknak a megmérgezett szervezetét, amelyek időnként letérnek a (valódi) útjukról. A megoldást a The Tide 2007-ben az ökológiai tisztításban is megtalálta az Izštekanin 2007-ben, Tomaž Štular énekes és társai a The Tide-ból pedig már a színpadra lépésükkel mennydörgő tapsot aratnak. A Landings album állítólag jövő év márciusában látja meg a napvilágot, a Kino Šiškában pedig a Little Love Pretender ősbemutatóját láthatjuk, amelyet a bömbölő ambientek és az alternatív megközelítés helyett ezúttal a zongora, a basszus és a vokál minimalizmusa jellemez, a szenvedélyt pedig a zenekari alátámasztás gazdag rétege lehelli bele. A The Tide többet akar lenni, mint egyszerű alternatív banda, a pompázatos hangkép pedig nagy színpadok, vakító fények és vakuvillanások tengerének képét villantja fel, bár én úgy gondolom, hogy a sztárragyogás és a hírnévvágy túlértékelt, a The Tide-nak pedig kellene még valami több, amivel a nagyvilág könnyebben meghódítható volna. Véleményem megváltoztatására az sem visz rá, hogy a Tabu énekese, Tina Marinšek vendégként fellép a színpadon, és Štularral duettben elénekli a Carry On című számot. Longyka egy kis figyelmet arra is fordít, hogy a Tabu mint a szlovén könnyűzene egén az egyik legerősebb csillag (bármit is jelentsen ez) azon van, hogy teljesen átöltöztesse a zenéjét, a repertoárját, jövő év júniusában pedig Szlovénia a Tabut és az RTV Slovenija szimfonikusait élvezheti majd a Križankében. Hát, ez is egy az „év csúcspontjai” közül …
Én magam a rock’n’roll időkbe való szemtelen, színpadias visszatérésre vártam, valamint a Res Nullius falanxára. Ők pár napja jelentették be a neten, hogy végleg kikapcsolják az erősítőket, a lélegeztetőgépeket a haldokló betegen, akit Res Nulliusnak hívnak. Az indokok nemesek: a kreativitás és az alkotási vágy hiányában a döntés konszenzusos és állítólag végleges. Most viszont valami új és ritkán hallott-látott közeledett. „Amikor a mai estéről beszélgettünk, nagy kérdés volt az is: lesz vagy nem lesz. Tíz napja még úgy volt, hogy lesz. Aztán azt mondták, lesz elektromos gitár és erősítő, de az aranzsmanok megváltoznak. Tegnap délben pedig megjött az üzenet: ‘A Res Nullius akusztikus gitárt hoz!’” – konferálja be a velenjei veteránokat az est házigazdája, a műsorvezető. Boštjan Časl basszusgitáron, Janez Marin a dobok mögött, Boštjen Senegačnik akusztikussal a nyakában, az élen pedig a soha meg nem szelídülő Zoran Benčič – ezúttal a színpadon osztoztak Szlovénia egyik legjobb, ha nem a legjobb blues szájharmonikásával, Damir Jazbec „Jimmyvel”. Utóbbi kivételes nyomot hagyott a Mestni postopači munkásságán, a B.A.N.G.-ben, belebonyolódott a Jezdeci prostranih dimenzij ködébe, és hatalmas renoménak örvend mint Joey Frisco egyik legérzékenyebb és legütősebb tanítványa az Alpok ezen oldalán. A Res Nullius kissé más arcát mutatta a ljubljanai közönségnek, mint amit megszoktunk: a hangzási minimalizmus teljességét hozó, kiváló blues-rock előadásban ledobtak magukról minden őrjöngést, eruptív energiát, feszült veszélyérzetet és önpusztító töltetet, amelynek köszönhetően eddig minden általam látott fellépésük olyan volt, mint egy adrenalinos száguldás az érzelmek elhalt folyójának zúgóin, egy vakon vett lejtő vagy ugrás az ismeretlen sötétjébe. Most viszont a Krvavi kolaž és a Zdravo je biti divji kettőse valahogy megfékezett, megszelídített, visszafogott és ennek a velenjei garázsművészekből álló, organikus, tökéletes rock’n’rollt játszó négyesnek nem jellemző volt. Seni és Zoki szófukar és komor volt, Boštjan és Janez szinte jelen sem volt, az egyetlen, aki 200 százaléknál is több színpadi energiát adott, a kivételes Jimmy volt. A Res Nullius torzított elektromos gitárok nélkül olyan, mint a lekvár nélküli fánk: egyszerűen hiányzik belőle valami. Mindenekelőtt az energia és az a nélkülözhetetlen lendület, amit a megöregedett, szinte jóindulatú akusztika nem tud és nem is bír megadni. Valami bűzlik Krajna földjén, az utóíz pedig ezúttal egy vérszegény, nem túl megrázó és nem emlékezetes fellépés keserűsége volt, amely a Nulliusoknak most egyszerűen nem rak le újabb kiválósági mérföldkövet. Vagy inkább a történelem és a körülmények keserűbb felvonásáról beszélünk? Részben ennek az az oka, hogy az együttes valamennyi alapítótagja szinte már visszavonhatatlanul bejelentette: negyedszázadnyi létezés után ideje a megszüntetésnek, a zenekari családi ezüst kiárusításának tilalma pedig jöhet, és a váltás valami másra, nem feltétlenül jobbra. Lehet, hogy fatalizmus, lehet, hogy megfontolt marketinglépés, mindenesetre a találgatásokra csak az idő ad választ: Zoki a Res Nullius összeomlására, felbomlására tett utalásra kétértelműen azt felelte, hogy a december még a Res Nulliusok hónapja, aztán meglátják, merre bontakozik ki a történet és a további saga.
Annál jobban bontakoznak ki viszont a szuperzenekari szövetség kreatív szálai, amely a Werefox ernyőnév alatt a Psycho-Path, a Bekko, a Sphericube és a Lollobrigida tagjait fogja össze. A közös nevező ezúttal a tökéletes power-pop, a szlovén mainstream kigyúrt alternatív csúcsteljesítménye, amely több az édeskésség felé hajló, könnyed hajlamnál. A Werefox egy puha szívű gyilkos fenevad, kivételes zenei kolosszus, amelyet Sašo Benko – Beko kiváló, mérgező gitárvonalai építenek (hozzá gyengeség nélkül csatlakoznak a stílusos fiatalok), Manuel Hahn basszusgitáros, a dobok mögött az ütős ritmusszekció, David Halb, és a szlovén alternatív világ femme fatale-ja, a kivételes Melee. Az I Am Memory kontemplatív és misztikusan zamatos lemezének ezúttal kissé átformált hazatérését hallhattuk. A prekmurjei avantgárd, popos alternatívok új lendületet adtak a daloknak, amihez az aranzsőri karmesteri pálcával Mirko Lazer járult hozzá alaposan. A March Of The Finest, amely még a megfelelően kalibrált hangot kereste, a Redneck Genious Story – az emberről szóló történet, aki úgy dönt, megeszi az autóját – szféráiba lépve tökéletesen átszőtte a kifinomult hangvétel és a feljavított ragyogás. A Werefox a saját történetének műsorvezetőjévé válik, a zenekar pedig a country rock alternatíva vázlatos alapjának megadja a nélkülözhetetlen húst, a teljes pompát és az újonnan felfedezett ütőerőt. A drámai finálé tökéletes extázishoz vezetett, amit hatalmas taps követett, a Werefox pedig így hangzásbeli megerősítést is kap: tényleg többről van szó puszta véletlennél és két kiváló dalnál. Úgy vélem, a jövőben többet is hallunk majd a kiválóság megismétlésénél. A fiúknak és a lánynak elég mojója van hozzá, hogy továbbépítsék és nemesítsék a történetet!
A visszaszámlálás azonban még nem ért véget: miután a 20 év fennállás tiszteletére húsz dalra szólt a program, a Niet helyét egy egészen más zenekar foglalta el, amely megszegte a tiszta numerika fogadalmát a 20 éves Izštekaniban, és újabb adag provokációt szervírozott. A Flirrt ötösfogata – akik a nevükbe erőltetett R betűvel három lemezt vettek fel (Frizerski salon, Modroplavo és Univerzum) – az idei Lajffal egészíti ki a Horizont történetét. A zenekar tagjai amúgy szolid muzsikusok: Peter Vdovč billentyűn, Toni Habula a dobok mögött, Borut Velušček basszusgitáron, David Stritar gitáron, Rok Lunaček pedig a mikrofonnál és gitáron. Soha nem jártak a tökéletes zenei csúcsteljesítmény szféráiban, ám gyönyörű, akusztikus, lázadó dalukkal, az Izštekanival jó kritikát és értékelést adnak a társadalom és a kor mostani állapotáról. Hogy túléljük ezeket az őrült időket, néha egyszerűen ki kell tudnunk húzni a dugót, a fiúk pedig remélik, hogy az állam nem vezet be valami új adót a lesújtó költségvetési lyuk befoltozására – mondjuk a kihúzott dugóra. Mindent elloptak tőlünk – az álmokat, a jövőt és a jobb holnapba vetett reményt –, Rok és társasága pedig ezt szépen, közvetlenül és egyáltalán nem szőrös nyelvű zenei elégedetlenség- és szarkazmusénekben fogalmazza meg.
A lázadás és a punk forradalom szellemében, igazi sztárokhoz méltó módon zajlott a zárófelvonás is, amikor a színpadot a hajdani nonkonformisták, mára legendásan megénekelt sztárok, az urbánus forradalom anarchista ellenállói foglalták el – a kivételes Niet. Hogy a punkosság a zaj teljes kikapcsolásával is működik, azt Igor Dernovšek gitáros, Janez Brezigar basszusgitáron, Robert Likar a másik gitáron, Tomaž Bergant a dobok mögött és az erőteljes szónok, Borut Marolt bizonyította (ismerjük el végre hangosan, hogy a fiú több, mint a néhai Habič puszta pótlása!), szépen, a szimfonikusok és a Rokovnjači színészgárdájának tagjai segítségével is. A Balada za obešence baudelaire-i vignetta, a rendszer társadalomkritikája, a nagy „Niet!” az uzurpációra és a kapitalista rabszolgasorba taszításra, a nép megerőszakolására. A Rokovnjači színészgárdájának kórusa (a színpadon áll többek között az est másik rappere is, Murat társa, Jose, aki ezúttal összehangoltabban énekel) nagyobb erősségű hangot ad hozzá, ami a Nietek és a zenekar kompakt hangzásával együtt a kórusharmónia harmadik dimenzióját kapja. Ennél katartikusabb finálét, mint a Ruski vohun, amelynek a Katedrala ezerfejű közönsége kölcsönzi a tüdejét és a torkát, sem a Niet, sem az Izštekani nem kívánhatott volna. A gyönyörű, energikus finálét hatalmas taps koronázta meg, ettől függött a folytatás és a szinte három órás – na jó, bő két és fél órás – születésnapi ünnepség, a tartalmas műsor utolsó felvonása. Jött a drámai, tűzijátékos finálé: a Nietek mellé először a Dan D frontembere, Tomislav Jovanović – Tokac lépett a színpadra, aki a Lep dan za smrt refrénjének előadásával óriási ovációt arat. »Sonce je sijalo / in sirene so tulile. / Nebo je bilo modro, / skoraj brez oblačka. / Pod svetlorumenim soncem / sva tekla po cesti, / ko naju je objel prvi blisk, / sva padla. / Pa tako lep dan je bil, / preveč lep za smrt,« visszhangzik a Kino Šiška boltívei alatt, aztán a színpadra érkezik Tomi M. is, a monitorok mellé fekszik, és elrecitálja: »Ležala si v krvi, / sredi lovečega zraka in ognja. / Ležala pod soncem, / razžarjenim, rdečim, neresničnim / Sredi obzorja, / zavitega v dim. / Sredi prvega dneva / vojne, vojne …« a terem pedig túlharsogja a korábbi, már amúgy is zúgó extázist, amely túlnő az este statikusságán. Az este oly kifinomultan zajlott, mégis alávetve annak a jelzésnek, hogy az esemény élőben megy az éterben, a Val 202 hullámai közt fogva, a teljes izštekanost kvadránsában …
Az ünnepi esemény így megérdemelt helyet kapott az Izštekani adás eseménytörténetében. Az egész szinte rokokó hangulatban telt: a zsúfoltság, a gazdagság, a csillogás és a puszta erő exhibicionizmusának érzetében, amely tisztán akusztikus tüdőkkel is tudott zúgni. Az egész rendezetten, tervezetten, jól átgondoltan és lovagiasan szólt. Apró javításokkal, mindenekelőtt a sekélyes oksz emberek újraprogramozásával a történet tökéletes lehetett volna, és még magasabb szinten is, de elmarasztalást most nem hallotok újra, hiszen a vége jó volt, aztán minden jó, nem? Az összes fény teljes kikapcsolása után a Katedrala, a koncertélvezet szentélye mélyén fokozatos kikapcsolás, kilépés, kihúzott dugó következett a terem előtti terekben. A legjobbak, leghangosabbak, legmagasztosabbak társaságában, a felszenteltek, megvilágosodottak és mindentudók körében; a szerényebbek számára pedig már elég volt az az érzés, hogy ezúttal rengeteg jót kínáltak ahhoz, hogy a következő 20 évről álmodjunk, a következő organikus ugrásokról a zene akusztikusabb spektruma felé, a következő átlépésekről a felforgatás és az elfogadhatóság határán, Jure Longyka módján. A szlovén zene édes finomságaiból álló estétől többet nem is kívánhattunk volna. Vagy mégis? Talán valami Miladojkát, Demolišnt vagy hasonló kaliberűeket, de ezek most csak beteljesületlen vágyálmok maradnak a következő alkalomig. Talán a nagy 30 évre, amitől már csak 10 év választ el? Talán … Majd meglátjuk …
szerző: Sandi Sadar Šoba
fotók: Nina Ferkolj
Setlista és fellépők:
1. Klinik (Siddharta)
2. Novi svet (Keaziree) (Siddharta)
3. Neko glupo nedeljo (Peter Lovšin)
4. Sodni dan (Peter Lovšin)
5. CDG 14.45 (Narat)
6. Zdi se (Narat)
7. „10 minutni digitalni ajmoht skladb” (Zmelkoow)
8. Prvič (Trkaj)
9. Žvim zato (Trkaj)
10. Pojke Indiana (Aphra Tesla)
11. Raven (Aphra Tesla)
12. Little Love Pretender (The Tide)
13. Carry On (The Tide in Tina Marinšek)
14. Krvavi kolaž (Res Nullius)
15. Zdravo je biti divji (Res Nullius)
16. March of the Finest (Werefox)
17. The Redneck Genius Story (Werefox)
18. Izšekani (Flirrt)
19. Balada za obešence (Niet)
20. Ruski vohun (Niet)
————————
21. Lep dan za smrt (Niet, Tokac in Tomi M.)
