Lassan egy hónap telik el a koncertmaraton óta, amellyel Szlovénia messze legaktívabb koncertszervezői, a Dirty Skunks a 18. születésnapjukat ünnepelték. Matej és Črt már számtalan olyan bandát hozott el hozzánk, amelyeket nélkülük valószínűleg sosem láttunk volna. A szcénának tett szolgálatuk felbecsülhetetlen, és nem csak a koncertszervezés miatt, hanem úgy általában. Elkezdték ugyanis kinevelni a Fundamentum utánpótlást is, ők a „bűnösök” a Metaldays messze legkrémesebb fellépőkínálatáért, ráadásul a menedzseri szerepbe is belebújtak, és a szárnyaik alá vették a Neuromancer synthwave bandát.
A két borz tehát már rég kiharcolta magának a bulizáshoz való jogot (hogy a Beastie Boyst parafrazeáljam), csak éppen nem egyedül buliznak, hanem mindenkit meghívnak. 18. születésnapjukra így az Orto barban egy 18 rétegű matrjoskát nyitottak ki: 18 szlovén bandát, amelyek egyértelműen megmutatták, milyen erős a hazai metal/punk/HC szcéna. Sőt, ahogy az már hagyomány, a Dirty Skunks fest az Orto mind a három színpadán zajlott, idén pedig valahol a fesztivál felénél már teltházas volt a buli. A Vidám Borzocskák nagykorúságának ünnepe az Orto legnagyobb termében már fél hétkor elkezdődött, a maraton pedig egészen hajnali egyig tartott, amikor kinyílt az utolsó matrjoska is.
A bemelegítés és a csontok megmozgatásának megtisztelő feladata (ami az előttünk álló hosszú éjszakát tekintve kifejezetten jól jött) a ljubljanai melodikus death metal csapatra, a March of Warra hárult. A korai időpont ellenére a legnagyobb teremben már szép számú közönség gyűlt össze, így a hadjárat szinte telt ház előtt indult. A ljubljanaiak érdekesen nyúltak a death metalhoz: a zenéjük zömében erősen melodikus volt, a két gitár pedig időnként néhány technikásabb átvezetésről is gondoskodott. Az ének úgy dörgött, ahogy a műfajhoz illik, némileg zavaróak voltak viszont a túl hosszú és értelmetlen konferálások, no meg egy tényleg felesleges Amon Amarth-feldolgozás.
Aznap este utoljára maradhattunk két fellépő között ugyanazon színpad előtt, ahol a tengermelléki Guattarit üdvözölhettük, amely a hithű death metalból a sludge zsírosságába ugrott át hét húros gitárokkal és masszív beatdownnal. A tengermellékiek, akiknél az éneket és a gitárt a Shivből ismert Jan irányítja, főleg a tavaly megjelent Demiurg EP-t mutatták be, és annak dalaival, mély hangokkal és nyers énekkel alaposan megrázták a dobhártyákat és a csontokat. Műfajilag a Guattari hamar a NOLA-szcéna nehézsúlyú Crowbarját juttatta eszünkbe, de kellő önállósággal is meglepett, úgyhogy alig várjuk a nagylemezes bemutatkozást.
Ezután jött az első ugrás az Orto felső szintjére, amelynek színpadára már fel is lépett a stájer deathcore-banda, a Taste of Plague. A név és a logó alapján az ember inkább arra számítana, hogy a srácok még feketébb fém felé húznak, de nem így van. Annál nagyobb a meglepetés, amikor a banda hangszeres része a játszott műfajhoz illő imidzzsel lép színpadra, az énekes viszont tetőtől talpig black metalos egyenruhában, corpse painttel együtt. Ha a srácok első ránézésre azt sugallják, hogy a zene is hasonlóan skizofrén lesz, hát az tökéletesen beleillik a deathcore sablonjába, csak az énekes dob be néha egy-egy screamet, aminek enyhe black metal-szaga van. A Taste of Plague egyébként magabiztosan végezte a dolgát, az imidzsen viszont alaposan el kell majd gondolkodniuk.
Sokkal koherensebben tombolt az alsó szinten a ljubljanai Maskardh, amely a progresszív/technikás death metalból tartott tanórát, tele tört ritmusokkal, mozgalmas ritmusszekcióval és a keményebb Gojira-dalok romboló erejével. A Maskardh-ra – nem utolsósorban a rendkívül energikus fellépés és a vad énekes miatt – rendesen meg lehetett mozgatni a nyakat, a banda pedig egyértelművé tette, hogy a hazai metalszcéna egyik legígéretesebb neve (miközben a Paragoria második albumára már túl régóta várunk), és remélem, mielőbb a stúdiós bemutatkozó lemezét is kiadja.
Aki az Orto legkisebb színpadán, a kultikus bárban akarta látni a The Canyon Observert, annak már vagy egy órával korábban le kellett foglalnia a helyét. A bár szó szerint a szardíniásdoboz definíciójává vált, az emberek már csak a pulton nem álltak. A nyitott ajtón át így csak egy szeletet lehetett látni abból a hangzó káoszból, amit a TCO produkál, közben pedig egy újságíró kollégának is kezet nyújtottam, hogy egyáltalán ki tudjon préselődni a zsúfolásig telt teremből.
Aztán megint fel a felső szintre, amelyet a tolmini melodikus black metalosok, az Agan borított feketébe, egy jó adag epikus metalt szállítva. A srácok a De Profundis (2018) EP dalait játszották, és ragályos lendületükkel elérték, hogy az első sorok versenyt rázzák a hajukat. A dalok tekintélyes hossza ellenére élőben egyáltalán nem vontatottak, dinamikájukkal és változatosságukkal gondoskodnak róla, hogy soha ne legyen unalmas. Bár az EP-n a dalokat billentyűk és kiegészítő vokálok gazdagítják, az Agan élőben, ősibb és nyersebb megközelítéssel még meggyőzőbb volt, ráadásul a banda (a Valuk, a Srd, a Dekadent és a Grob mellett) élő bizonyíték arra, hogy a szlovén nyelv a black metalban tényleg remekül működik.
Valami egészen mást és sokkal egyszerűbbet hozott az alsó szinten a maribori melodikus skate punk banda, az Alo!Stari, amely teljesen megtöltötte az Orto bar legnagyobb termét (nagyjából ekkoriban tette ki Chop és Simona a hirdetményt, hogy az Orto bar az utolsó zugáig elkelt!). Az Alo!Stari könnyed, hülyéskedős hozzáállásával, energikus show-jával, valamint ragályos és egyszerű háromakkordos punkjával (à la Millencolin, Satanic Surfers) hamar a bőrünk alá mászott, és olyan dalokkal hódított, mint a Star, a Maček Muri, a Nea mi govori, az Alo!Stari és a többi. Született ljubljanaiként csak a markánsan maribori akcentusú szövegek fájtak, hehe.
A második próbálkozásom, hogy bejussak az Orto barba, sikerrel járt, és több mint sikeres volt a tengermelléki black metalosok, a Grob fellépése is, akik a kiváló Metanoia (2018) debütalbummal robbantak be a szlovén feketefém-szcénába. A helyszín miatt a koncertjük még erősebben idézte annak a kornak az auráját, amikor hasonló „lebujokban” született meg az extrém metal legromlottabb műfaja. A Grobhoz nemrég egy második gitáros is csatlakozott, akivel a banda még erősebben szól, bár (valószínűleg azért is, mert a „színpadon” nem úgy hallották magukat, ahogy kellett volna) becsúszott néhány apró hiba, ami leginkább az epikus Razkol alatt volt feltűnő. Ennek ellenére a Grob fellépése ismét azt az egyedi érzést hagyta maga után, mintha egy fekete rituálé részesei lettünk volna, amelynek tökéletes soundtrackje éppen a Metanoia.
A mélyebb és masszívabb hangolás kedvelőinek a Morywa volt a tuti recept: djentes death metal-felfogásukkal megtöltötték a termet, és jó néhány moshpitet is kavartak. Fellépésük zömét a még mindig friss Vamana Ira albumnak szentelték, de szerencsére néhány újdonságot is bemutattak, amelyek hamarosan a debütalbum utódján kapnak helyet. Most sikerült először elcsípnem a bandát, mióta Gašper Podbregar állt be énekesnek, és örömmel nyugtázom, hogy remekül végzi a dolgát, a közönség felpörgetésében is – a nép a banda tenyeréből evett.
Ismét zsúfolásig telt terem előtt lépett fel a hazai heavy metal jelenlegi zászlóvivője, a SkyEye, amely a sikeres Digital God debütalbum szárnyán repül magasan. A srácok a lemez megjelenése óta már szép számú koncertet adtak, ami egyre jobb összeszokottságukon is meglátszik, Jan énekes pedig kezd az egyik legjobb hazai frontemberré érni. A SkyEye szettje zömét a debütalbum remekül eljátszott heavy metal-indulóinak szentelte, azt pedig, hogy nem ülnek a babérjaikon, egy ígéretes új dallal bizonyították.
A nagyterem estéjét nagy stílusban zárta az isztriai black metal banda, a Malorshiga, amely a Kvlt ov Vitis et Olea debütalbummal bontott az Ortóban egy üveg olívaolajat és egy üveg bort. A Malorshiga kidolgozott díszletet engedett meg magának, olívaágakkal körbefont mikrofonállványokkal, a figyelmet pedig a pszichotikus énekes lopta el, aki hatalmas agancsot emelt a magasba, és vörösborral koccintott. Az isztriaiak teljes egészében eljátszották a debütalbumukat, és egy új dalt is hozzátettek, amely annak logikus folytatása.
Az elviselhetetlen tömeg, a haverkodás és minden, ami ezzel jár, miatt a többi fellépőt csak futólag kaptam el; a felső szint túlnyomórészt punkos színezetű volt a melodikus Diareja Eksplozivval, a HBWC a.k.a. Hillbilly With the Chainsaw-val, a metalos beütésű muravidéki hardcore-os Reach-csel és a záró death’n’roll trióval, a Britoffal. A legkisebb színpadot pedig a stoneres Dust Collector és a doom duó Chains támadta meg – utóbbi az On Parole kiadónál épp most adta ki Sonic Sabbath című debütalbumát –, az estét pedig a Harry zárta.
Összegezve – felejthetetlen, maratoni este volt, Dirty Skunks, még sok-sok ilyen évet!
szerző: Rok Klemše
fotók: Nina Grad
