Helyszín: Bécs (Wien) / Gasometer / Ausztria
Dátum: péntek, 2013. március 22.
A zsúfolásig megtelt Gasometer adott otthont Alan Parsonsnak, a legendás artrock-zenésznek és producernek, aki kísérőzenekarával pályafutása során először lépett fel Bécsben. Parsons az „Alan Parsons Live Project” név alatt éppen az ambiciózus „Greatest Hits Tour” kellős közepén járt, ami azt jelenti, hogy a legendás The Alan Parsons Project korszakának minden ismert és kevésbé ismert slágerét előadta. A híres producer a színpadon gitározik, egy kiegészítő szintetizátoron játszik, és azokat a verssorokat is ő énekli, amelyeken egykor a sajnos már elhunyt Eric Woolfson hagyta rajta a keze nyomát. Magával hozott egy rendkívül tehetséges zenészekből álló csapatot, akik közül hárman (is) vállaltak énekes feladatokat.
Alan csapata a kultikus „I Robot” című instrumentális számmal nyitotta a koncertet, amely az ugyanilyen című, 1977-es konceptalbum-remekműről származik. Parsons él-hal a zenei örökségéért, és szüntelenül a tökéletes színpadi hangzásra törekszik, ugyanakkor ügyes vállalkozó is maradt, így nem volt meglepő, hogy a fellépés alatt lelkesen emlékeztetett rá: az „I Robot” 2012-ben ünnepelte megjelenésének 35. évfordulóját, és ebből az alkalomból különleges, bővített kiadásban jelenik meg újra. Az már kevésbé tűnt lelkesítőnek számára, hogy azóta rengeteg év telt el, hiszen a legendás producer idén már 66 éves.
Színpadi társai, például a kiváló frontember, Paul Josef „PJ” Olsson, aki először az „Damned If I Do” című energiabomba remek vokális előadásával hívta fel magára a figyelmet, ahogy várható volt, érezhetően fiatalabbak. Alan és csapata már a koncert első felében előrukkolt az egyik legnagyobb „Project”-slágerrel, a legendás power balladává vált „Don’t Answer Me”-vel. Itt Parsons lépett először énekesként a mikrofon elé, a háttérvokálokban pedig Olsson, Alastair Greene gitáros és Todd Cooper szaxofonos remekül támogatta. Cooper a „Don’t Answer Me” alatt energikus szaxofonszólóval is lenyűgözött, de többször kiváló énekesnek is bizonyult. A dobos, Daniel Thompson elképesztően erőteljes csapásokkal verte a dobfelszerelést, amelyek a legtöbbször lágy hangszerelésű Alan-klasszikusokhoz rendesen hozzátettek egy adag ütőerőt. A ma is újszerűen szóló ritmikai finomságok szövésében hűségesen követte Guy Erez basszusgitáros. Greene gitáros remekül megállta a helyét a legendás Ian Bairnson „helyettesítőjeként”, és többször lenyűgözött élénk szólóival. James Brooks billentyűs pedig Alan szintetizátora mellett szorgalmasan gondoskodott a változatos billentyűs textúrákról, főként a fenséges zenekari hangszerelésekről, amelyekből ezen az estén valóban bőven akadt.
A többnyire ősz és ritkás hajú közönség már az első percek után alig bírta féken tartani hirtelen feltámadt lelkesedését, hogy fel ne ugorjon a székéről, hiszen ifjúkorának néhány legnagyobb rádiós slágerét hallgatva sok szemben megjelent a könnyes csillogás. Ezt egy rendkívül ravasz és szellemes egyveleg követte a „Breakdown” és a „The Raven” klasszikusaiból, amely lélekben sikeresen visszarepített minket Alan életműve korai korszakába. A gyönyörű „Time” ballada volt az első abban a sorozatban, amely az 1980-as kultikus „The Turn Of A Friendly Card” albumról szólt; ez volt Alan legsikeresebb lemeze Közép-Európában, vagyis a német nyelvterületen, így a jelenlévők többsége ezt ismerte a legjobban. A koncertrepertoárra nem magától értetődően felkerülő dalok közül az egyik legszebb meglepetés az epikus remekmű, a „La Sagrada Familia” fenomenális előadása volt, amely eredetileg az utolsó „Project”-albumról, az 1987-es „Gaudi”-ról származik. A jóval ismertebb és népszerűbb „I Wouldn’t Want To Be Like You” funkys lüktetésével ismét gondoskodott arról, hogy a hangulat a teremben elérje a forráspontot.
Egy fehér hajú, kopott pólós öregurat, rajta Alan egyik korábbi turnéjának pólójával, az alkoholos befolyásoltság alatt, a refrének focidrukkerhez illő üvöltése közben percről percre jobban elkapott a hév, és valahogy fel akarta hívni magára a teremben lévők figyelmét. Hirtelen megfeledkezett a hátán cipelt keresztek súlyáról, és láthatóan azt hitte, újra harminc éves, így felugrott a székére, és teljes erőből ugrálni kezdett rajta, mint valami felhevült tinilány Justin Bieber-koncerten. A szék a ringatózás közben, ahogy várható volt, nem sokáig bírta a jókora súlyt. Az ősz úr végül elvesztette az egyensúlyát, és teljes hosszában, ferdén belezuhant a második sorba, ahol a többnyire idős honfitársai döbbenten és rosszallóan nézték. Még sokáig azután is, hogy az alkoholtól feltüzelt Alan-rajongó egy barátja segítségével feltápászkodott, és megtörölte a kezét a pontosan ott heverő sörmaradékból, ahová esett, az egyik kezével sajgó gerincét fogta, ami azonban nem törte meg zajos koncertlelkesedését: a koncert során még többször elüvöltötte kedvenc verssorait.
A többi néző sem sokkal maradt le a lelkesedésben: az kiváló „Turn Of A Friendly Card”-egyveleg után, amely mindkét „Card”-részt, a „Snake Eyes”-t, a „The Ace of Swords”-ot és a bájos „Nothing Left To Lose” balladát tartalmazta, hirtelen felálltak a helyükről, ami Alant és társait derekasan megörvendeztette, ugyanakkor meg is lepte őket, hiszen biztosan nincsenek hozzászokva, hogy ilyen eufória uralkodjon már a fellépés első felében. Hallottunk ezen az estén olyan kultikus dalokat is, mint a „Pyramid” (1978) sztenderdje, a „What Goes Up”, a „Lucifer/Mammagamma” instrumentális egyveleg és a ma is nagyon szórakoztató „Psychobabble”. A fellépés második részében pedig elérkezett a „Project”-slágerek krémjének ideje, amikor a közönségnek szinte teljesen elborult az agya a „Don’t Let It Show” és a „Prime Time” fantasztikus változatai alatt.
Mindez azonban még semmi nem volt ahhoz képest, ami az este régóta várt csúcspontját hozta: két legnépszerűbb és legismertebb „Project”-klasszikus zseniális előadását, a legendás „Sirius” instrumentális számot, amelyet a Chicago Bulls annak idején, még Michael Jordan korában a meccsei előtt használt, valamint az „Eye In The Sky”-t, amelyet sokan olyanok is ismernek, akiknek fogalmuk sincs, ki az előadó, ha a rádióban meghallják ezt az örökzöldet. A ráadás rendkívül szép meglepetést hozott: elhangzott a „Tales of Mystery and Imagination” (1976) klasszikusa, a „(The System of) Dr. Tarr And Professor Fether”, ahol ismét a kiváló vokális harmóniák nyűgöztek le leginkább. Az „Old & Wise” ballada alatt számos ősz és fehér hajú koncertlátogató, akik társukkal együtt voltak, a pillanathoz illően megölelte egymást, talán évtizedek óta először a házasságukban. A koncert zárásaként pedig Alan és „alattvalói” előadták a „Games People Play”-t, a legendás producer pályafutásának egyik legjobb energiabombáját, aki fiatal éveiben hangmérnökként olyan legendákkal is dolgozott, mint a Beatles és a Pink Floyd.
A bécsi Alan Parsons Live Project-fellépést nem lehet másnak nevezni, mint tiszta hangzásbeli tökéletességnek, amilyet manapság az ember már csak azoknak a zenészeknek a koncertjein élhet át, akik karrierjük nagy részét az artrock kifinomultságának és csiszoltságának szentelték. A hangosítás végig fenomenális volt, és minden előadás úgy szólt, mintha a stúdióeredeti másolata lett volna, miközben a zenekar folyamatosan csúcsformában játszott, és végig élvezte a hihetetlenül fellelkesült közönség határtalan támogatását.
szerző: Peter Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlista:
1. I Robot
2. Damned If I Do
3. Don’t Answer Me
4. Breakdown / The Raven
5. Time
6. La Sagrada Familia
7. I Wouldn’t Want To Be Like You
8. Turn Of A Friendly Card
– Turn Of A Friendly Card (part one)
– Snake Eyes
– The Ace Of Swords
– Nothing Left To Lose
– Turn Of A Friendly Card (part two)
9. What Goes Up
10. Lucifer / Mammagamma
11. Psychobabble
12. Don’t Let It Show
13. Prime Time
14. Sirius
15. Eye In The Sky
—ráadás—
16. Dr. Tarr And Professor Fether
17. Old & Wise
18. Games People Play
